Gál Hunor az örmények plébánosa
Görög Joachim után ő a legfiatalabb plébános, aki a legnagyobb örmény közösség, a gyergyószentmiklósi örmény katolikus egyház élére került. Felmenői között nem tud örményekről, de sokszor volt e nép leszármazottainak körében. Ő Gál Hunor plébános, aki immár két hónapja a közösségét arra kéri: a papot tekintsék hétköznapjaik részének.
– Örmények lakta településen született, nagycsaládban, negyedik vagy ötödik gyerekként...
– Csíkszépvízen születtem, egy szép székely családban. Isten kegyelméből ötön vagyunk testvérek, büszke vagyok, hogy szüleink minket vállaltak. Azért kérdés, hogy negyedikként vagy ötödikként születtem-e, mert ikertestvéremtől édesanyám nem tudott akkor még megkülönböztetni, koraszülöttek voltunk, nem adtak oda édesanyánk ölébe. Hogy mennyire ismerem az örményeket? Mi az Örmény utca alsó részén laktunk, és vasárnaponként az örmény templomba mentünk nagy előszeretettel misére is. Nem kellett annyit gyalogolni. A kis, szép barokk templom otthonos érzést adott, megismertem egy olyan közösség életét, amely ma már sajnos nem létezik. Volt egy örmény kápolna is, de az úgy kívül esett az egyszerű székely gyermek fel fogásán, a különbségeken sem gondolkodtunk sokat.
– Mikor kezdett el azon gondolkodni, hogy a lelkipásztori hivatást választaná?
– Volt gyermekkoromban egy elég hosszú időszak, amikor csak néhanapján mentünk templomba. Egy alkalommal, hatodik osztályos lehettem, a jelenlegi dánfalvi pap bácsi, Bara Ferenc egy hittanóra végén mondta, annyi lány ministrál, kellene négy fiú is. Elsőnek jelentkeztem első feltüzülésből, aztán a pap bácsi, amikor volt a pappá szentelésem, el is mondta: akkor úgy odaálltam az oltár mellé, hogy ott is maradtam. De visszaemlékszem, nem volt ez olyan zökkenőmentes. Az első ministrálásnál kérdeztem a pap bácsit, mit kell csinálnom. Azt válaszolta: amit én. Így amikor ő kitárta a karját, akkor én is. El lehet képzelni a gyereksereg boldogságát, ami körülragyogta az oltárt. De ebben volt az ő nagysága, hogy mise után nem azt mondta, te boldogtalan, te szamár, hanem azt, hogy gyere holnap is, megpróbáljuk még egyszer. És ez megragadott engem, hogy az ember, aki Márton Áron utolsó titkára volt, nem vetett meg engem, nem küldött el. Ha ő ilyen jó hozzám, a Jóisten biztos még jobb. Aztán jártam rendszeresen, mert lelki nyugalmat találtam ott, egy tekintély mellett lehettem, jól éreztem magam. Az ő javaslatára felvételiztem a kántoriskolába számító kis szemináriumba. Ott végeztem el a középiskolát.
– Ikertestvérével itt vált el az útjuk?
– Eleve ő egy más típus, egy más stílus. Mindig máshová jártunk, ha focizott, én ministráltam, és fordítva. Valahogy kerültük gyerekkorunkban egymás társaságát.
De ettől még nagyon ragaszkodtunk egymáshoz, megéreztük a másik problémáját
is. Bíborka, Kadocsa, Zombor, Alpár és Hunor... mi így vagyunk jó testvérek más-más utakon. Hogy különleges neveket kaptunk? Azért, mert édesapám Antal nevét a múlt rendszerben Antonra fordították, akkor ígérte meg, gyerekei nevét nem fogja senki lefordítani.
– Hunorból pap lett....
– Bevallom, nem volt szándékom pap lenni... inkább az orgonákat szerettem jobban. Azt gondoltam, hogy a kántordiploma szolgálatból nekem elég. Aztán a jó osztályközösséggel mégis elmélkedtünk arról, hogy milyen lenne papnak lenni. Úgy tizenegyedik osztályos lehettem, amikor szülőfalum papja, Sebestyén Péter tartott egy nagyon jó lelkigyakorlatot, akkor határoztam el, hogy ha többet akarok adni a Jóistennek, próbáljam meg. Az osztályból 7-8-an jelentkeztünk a teológiára, és így indult el egy új élet. Egy vizsga előtt álltam a terem előtt, úgy éreztem, meg fogok bukni, s azt mondtam a Jóistennek, ha ez sikerül, biztos, pap leszek. Sikerült. Nem egy konkrét meghívás volt nekem erre a hivatásra, nem volt megdöbbentő találkozás, de Reményik szerint „csodáit az emberszívekben látom. S aki jóságát reám pazarolta, nekem csoda volt, isteni csoda.”
– A felszentelés után Csomafalvára helyezték ki segédlelkésznek alig több mint egy évvel ezelőtt. Volt olyan sejtelme, hogy hamarosan az örmény közösség papja lesz Szentmiklóson?
– Csoma falváról annyit tudtam, hogy hol található, édesapám bérmakeresztapja odavalósi volt. Azt kértem az érsek úrtól, ne városba helyezzen, idegenkedtem tőle, falusiként gondoltam, falusiakkal jobban passzol majd a szó. Szívemhez is nőttek a csomafalviak, olyan lehet ez, mint az első szerelem. Aztán februárban szólt a telefonom, ismeretlen számról hívtak. Felvettem, és megismertem az érsek atya hangját. Hunor atya? - kérdezte, s én azon gondolkodtam, letagadjam-e, hogy én vagyok. Akkor kért, tanuljam meg az örmény liturgiát, s vizsgázzak le belőle. Felhő nélküli villámcsapás volt. Gyulafehérvárra mentem, leültünk beszélgetni, akkor kezdett körvonalazódni, hogy az örményeknél, Gyergyószentmiklóson miséznék alkalmanként, ünnepeken, de maradok
Csomafalván segédlelkészként. Aztán változott a helyzet, és úgy döntött, plébánossá nevez ki. Alig hittem, amikor Szent Péter napján megtudtam: nem leszek segédlelkész. Azóta itt vagyok, a római rítus mellett az örmény rítust
is megismertem, így kereszteltem és bérmáltam is már két személyt. Ebben látom én a Jóisten tervét: ha itt kell lennem, úgy éljem meg, hogy legyek én a közösségben az új remény embere.
– Hogyan kell érteni, hogy a szentmiklósi a legnagyobb örmény közösség?
– Számos településen volt még nem is olyan régen élő, fejlődő örmény közösség. Sajnos, a kommunista rendszerben leszegényedtek, elvándoroltak, vagy egybeolvadva a helyi lakosokkal felszívódtak. Gyergyószentmiklóson talán a magyarságnak köszönhetően maradt meg az az öntudat, hogy nem hagyják örménységüket. Szamosújváron alig százhúsz örményről beszélünk, Erzsébetvároson hat-hét ember vallja magát örménynek, csak a hatalmas épített örökség van meg, amit el fogunk veszíteni. Gyergyószentmiklóson több mint ötszázötvenen-hatszázan vallják magukat örmény gyökerűeknek, és minden vasárnap megtelik a templom. A legnagyobb közösség ez Erdélyben, de a legnagyobb felelősség is. Mert az örmények nyelvüket elveszítették, csak a hitük maradt. Annak kell lámpást tartani.
– Volt időszak Gyergyószentmiklóson, amikor úgymond divat volt az örményekhez tartozni, felmenőket keresni. Mi határozza meg, hogy ki lehet ennek a közösségnek a tagja?
– Úgy látom, hogy tiszta örmény gyökerekkel rendelkező itt nagyon kevés van. De nem is ez a legfontosabb, hanem hogy a lélek hová húz. Ha ide járok, együtt érzek a közösséggel, akkor ide tartozom. Más ez a rítus, nagyon más. De az van, mint egy családban, amikor minden gyermek igyekszik édesanya névnapjára valami szépet készíteni, és az ajándékok mindegyike gyönyörű lesz, de más és más. Minden hónapban tartok egy örmény liturgiát, melyben a Jóisten jobban el tud mélyíteni a misztikában. Vannak különbségek az átváltoztatásban, máskor van a Szentlélek lehívása, de magyarul folyik, hogy akik eljönnek, értsék.
– Hogyan lehet lámpássá egy pap?
– Én nem abban látom a lelkipásztori munkát, hogy mennyi eseményt szervez, hanem hogy a maga egyszerűségében jelen van az emberek mindennapjaiban. És olyan jó látni, hogy a vasárnapi mise után, amikor mindenkivel kezet fogok, az emberek köszönik, egy kézfogást is nagy dolognak tartanak. Azt hiszem, a mai pap emberközelibb kell legyen. Attól ő felveheti a cafrangjait, lehet a maga lelkiségének főpapja is, de legyen ember is. Egy jó atya. Szinte napi rendszerességgel járok családokat látogatni, azt kérem tőlük is, lehessek része a hétköznapjaiknak, adjanak nekem munkát. Az érsek úr azzal is megbízott, hogy besegítsek a Szent Miklós plébánián, azt is végzem, de az én közösségemben szeretnék minél többet lenni. Fiatalokkal, olyan együttléteknek adva helyet, amelyek hiányoznak ebből a városból. Nagy ez a plébánia is. Egyedül lenni benne luxus. Meg szeretném tölteni élettel, lélekkel.
– Mi Gál Hunor papi jelmondata?
– János apostol leveléből van: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya” (1Jn. 3,1) Ha egymás szemébe nézünk, láthatjuk a szeretetet. Ezt kell beépíteni az életünkbe. Erre törekszem, hogy ne csak érezzem a Jóisten szeretetét, hanem át is adjam, megéreztessem híveimmel. Nagyon fiatalon lehettem plébánosa ennek a közösségnek. Görög Joachim volt ilyen fiatal, amikor ide került, és lett harminc éven át nagyon jó papja a közösségnek. Van példakép... Nyírő Józsefnek volt osztálytársa. Nagy felelősség ez, hogy ne nagy papnak, hanem egyszerű szolgának tudjam tartani magam. Mert a mai embernek ilyen lelkipásztorra van szüksége. És ha az ember megérzi, szeretettel vannak iránta, tud az már vigaszt adni, tud hitet adni. Ennek kell lámpást gyújtani.
Balázs Katalin, Gyergyói Hírlap, 2015. okt.29
