Minden részegyház felelõssége az egész világon
Kedves Testvéreim!
A soron következõ missziós világnap alkalmából szeretném meghívni Isten egész népét – pásztorokat, papokat, szerzeteseket és világiakat –, hogy közösen gondolkodjunk arról, milyen sürgetõ és fontos feladat korunkban is az Egyház missziós tevékenysége.
A keresztre feszített és feltámadt Jézus mennybemenetele elõtt mondott szavai, amelyekkel apostoli küldetést adott az apostoloknak, ma is egyetemes felhívásként hangzanak: „ Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg õket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg õket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek”. Majd hozzátette: „S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig”. (Mt 28,19-20) Az elkötelezett evangelizációs tevékenységben az a bizonyosság tart fenn és kísér minket, hogy Õ, az aratás ura folytonosan velünk van és vezeti népét. Az Egyház missziójának kimeríthetetlen forrása Krisztus. Idén még egy külön ok is megújult missziós elkötelezettségre ösztönöz: 50 évvel ezelõtt tették közzé Isten szolgája XII. Piusz pápa Fidei donum kezetû enciklikáját, amely elõmozdította és bátorította az egyházak együttmûködését az ad gentes misszió terén.
Az idei missziós világnap témája: „Minden részegyház felelõssége az egész világon”. Ez minden kontinens valamennyi helyi egyházát annak felismerésére ösztönzi, hogy korunk komoly és sokrétû kihívásaival szemben milyen sürgetõen szükséges, hogy új lendületet adjunk a missziós tevékenységnek. Természetesen megváltoztak azok a körülmények, amelyek között az emberiség él, és az utóbbi évtizedekben, fõleg a II. Vatikáni Zsinat óta nagy erõfeszítéseket tettünk az evangélium terjesztéséért. Sokat kell még azonban munkálkodnunk ahhoz, hogy válaszoljunk a missziós felhívásra, amelyet az Úr fáradhatatlanul intéz minden megkeresztelt emberhez. Elsõként továbbra is az ún. õsi hagyományú egyházakat hívja, amelyek a múltban az anyagi eszközökön túl valóban sok papot, szerzetest és világi hívõt küldtek a missziókba, életet adva ezzel a keresztény közösségek hatékony együttmûködésének. Ez az együttmûködés bõséges gyümölcsöt hozott a missziós területen lévõ fiatal egyházak és azon egyházak, egyházi valóságok számára, ahonnan a misszionáriusok érkeztek. A nyugati társadalmakba egyre inkább behatoló, elvilágiasodott kultúra térnyerése következtében, valamint a család válságát, a hivatások számnak csökkenését és a papság növekvõ elöregedését látva ezeket az õsi egyházakat az a veszély fenyegeti, hogy önmagukba zárkóznak, kisebb reménnyel tekintenek a jövõbe, és missziós igyekezetük alábbhagy. De éppen ez az a pillanat, amikor bizalommal kell megnyílnunk Isten gondviselése felé, aki soha nem hagyja el népét, és a Szentlélek erejével elvezeti örök üdvözítõ tervének beteljesüléséig.
A Jó Pásztor azokat az egyházakat is hívja, hogy nagylelkûen az ad gentes missziónak szenteljék magukat, amelyekhez csak nemrég jutott el az evangélium. Bár fejlõdésük során nem kevés nehézséggel és akadállyal kell szembenézniük, e közösségek folyamatosan növekednek. Egyes közösségek szerencsés módon bõvelkednek papi és Istennek szentelt hivatásokban, s közülük jónéhányat a helyi (in loco) igények ellenére máshová, akár már jóval korábban evangelizált területekre is küldenek, hogy ott végezzék lelkipásztori és apostoli szolgálatukat. Így gondviselésszerû „ajándékcsere” valósul meg, amely Krisztus egész misztikus testének javára válik. Szívbõl kívánom, hogy a missziós együttmûködés intenzívebbé váljon, értékelve minden egyes tag karizmáját és képességeit. Azt szeretném, hogy a missziós világnap egyre inkább tudatára ébresszen minden keresztény közösséget és minden megkeresztelt embert, hogy Krisztus felhívása az egész világnak szól: hirdessük az õ országát a föld végsõ határáig. II. János Pál a Redemptoris missio kezdetû enciklikájában így ír: „Az Egyház természeténél fogva missziós jellegû, minthogy Krisztus megbízása nem valami kívülrõl hozzátett, mellékes dolog, hanem az Egyház lényeghez tartozik. Ebbõl az következik, hogy az egész Egyháznak és minden részegyháznak küldetése van minden néphez. A legfiatalabb egyházaknak minél elõbb a gyakorlatban is be kell kapcsolódniuk az Egyház egyetemes küldetésébe úgy, hogy õk is küldenek misszionáriusokat az evangélium hirdetésésre a világ minden részébe, akkor is, ha paphiánnyal küszködnek.” (62)
Ötven évvel elõdöm, XII. Piusz Fidei donum kezdetû enciklikája után, mely a részegyházak együttmûködését segítette elõ a misszió szolgálatában, szeretném megerõsíteni, hogy az evangélium hirdetése most is aktuális és sürgetõ. Az idézett Redemptoris missio kezdetû enciklikában II. János Pál megfogalmazta, hogy „az Egyház missziója tágabb, nagyobb, »a részegyházak közötti közösségnél«; e közösségnek speciálisan missziós jellegûnek kell lennie, erre kell irányulnia”. (65) A missziós elkötelezettség ezért – ahogy azt többször aláhúztuk – továbbra is az Egyház emberiségnek nyújtott elsõdleges szolgálata, hogy a kulturális, társadalmi és etikai átalakulásoknak irányt adjon és evangelizálja azokat, hogy Krisztus megváltását felkínálja korunk emberének a világ olyan részein, ahol a szegénység, az erõszak, az emberi jogok szisztematikus tagadása megalázást és elnyomást okoz.
Az Egyház nem vonhatja ki magát ebbõl az egyetemes küldetésbõl: kötelezõ erõvel bír számára. Mivel Krisztus elsõként Péterre és az apostolokra bízta a missziós küldetést, ez most mindenekelõtt Péter utódját illeti meg, akit az isteni gondviselés az Egyház egységének látható alapjául választott, valamint a püspököket, az evangelizáció közvetlen felelõseit, akik a püspöki kollégium tagjai és a helyi egyházak pásztorai. (vö. Redemptoris missio, 63) Azért fordulokmost minden részegyház pásztorához, akiket az Úr egyetlen nyájának vezetésére állított, hogy osztozzanak az evangélium hirdetésének és terjesztésének gondjaiban. Éppen ez az aggodalom ösztönözte ötven évvel ezelõtt Isten szolgáját, XII. Piuszt, hogy a missziós együttmûködést a kor igényeinek megfelelõbbé tegye. Különösen az evangelizáció távlatában azt kérte a közösségektõl, melyek már nagyon korán találkoztak az evangéliummal, hogy küldjenek papokat az új alapítású egyházak támogatására. Így adott életet egy új „missziós szereplõnek”, mely az enciklika elsõ szavai alapján a „Fidei donum” nevet kapta. Ezzel kapcsolatban írta: „Figyelembe véve egyrészrõl azon gyermekeink megszámlálhatatlan seregeit, fõleg az õsi keresztény hagyományokkal rendelkezõ országokban, akik részesülnek a hitben, másrészrõl azok még számosabb tömegeit, akik még mindig várnak a megváltás üzenetére, tüzes vággyal bátorítunk benneteket, szeretett testvéreim, hogy buzgalommal segítsétek az egyház világban való elterjedésének szent ügyét.” És hozzátette: „Adja Isten, hogy felhívásunkat hallva a missziós lelkület egyre mélyebbre hatoljon minden pap szívében, és szolgálatukon keresztül tüzes lelkületet adjanak át minden hívõnek”. (AAS XLIX 1957, 226)
Adjunk hálát az Úrnak, amiért e missziós együttmûködés oly sok gyümölcsöt hozott Afrikában és a föld más részein. Nagyon sok pap hagyta el eredeti közösségét és az épp hogy megszületett közösségek szolgálatába fektette energiáját szegénységben élõ, a fejlõdõ térségekben. Jónéhányan közülük mártírok lettek, akik az Igét hirdetve apostoli buzgalommal áldozták fel életüket. Nem feledkezhetünk meg arról a sok szerzetesrõl és világi önkéntesrõl sem, akik a papokkal együtt annak áldozták magukat, hogy terjesszék az evangéliumot a föld végsõ határáig. A missziós világnap legyen alkalom arra is, hogy imáinkban megemlékezzünk e hitbeli testvéreinkrõl és azokról, akik továbbra is a misszió világának szentelik tevékenységüket. Kérjük Istent, hogy példájuk mindenütt új hivatásokat fakasszon, és a keresztény népben megújult missziós tudatot ébresszen. Valójában minden keresztény közösség missziós közösségnek születik, és éppen az evangelizációs bátorság alapján mérettetik meg a hívõk szeretete az Úr iránt. Így elmondhatjuk, hogy az egyes híveket illetõen már nemcsak arról van szó, hogy együttmûködjenek az evangelizációs tevékenységekben, hanem hogy fõszereplõknek és társfelelõsöknek érezzék magukat az Egyház missziójában. E társfelelõsség megkívánja, hogy erõsödjön a kapcsolat a közösségek között, és növekedjen a kölcsönös segítségnyújtás akár a személyekre vonatkozóan (papok, szerzetesek, önkéntes világiak), akár az evangelizációhoz szükséges eszközök használatát illetõen.
Kedves Testvéreim! Az a missziós megbízás, amit Krisztus az apostoloknak adott, valóban mindannyiunkat érint. A missziós világnap legyen megfelelõ alkalom arra, hogy ezt jobban tudatosítsuk magunkban, és közösen olyan lelki és képzési irányvonalakat dolgozzunk ki, melyek elõsegítik a részegyházak együttmûködését és új misszionáriusok felkészülését az evangélium terjesztésére. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról, hogy az imádság az elsõ és legfontosabb, amivel hozzájárulhatunk az Egyház missziós tevékenységéhez. „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés – mondja az Úr. – Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra.” (Lk 10,2) A boldog emlékezetû XII. Piusz pápa írta 50 évvel ezelõtt: „Elõször is imádkozzatok, szeretett testvéreim, imádkozzatok többet. Gondoljatok azoknak a népeknek az órási lelki szükségleteire, akik még távol állnak az igaz hittõl, vagy támogatás híján nehéz kitartaniuk benne” (AAS ua. 240. o.) Majd arra buzdított, hogy több misét celebráljanak a missziókért, megjegyezve, hogy „ez megfelel az Úr kívánságainak, aki szereti egyházát, és azt akarja, hogy kiterjedjen és virágozzék a föld minden sarkában”. (ua. 239. o.)
Kedves Testvéreim! Én is megismétlem ezt az olyannyira aktuális meghívást. Hangozzék fel minden közösségben az egybehangzó kérés a „mi Atyánkhoz, aki a mennyekben van”, hogy jöjjön el az õ országa a földre. Különösképpen szólok a gyerekekhez és a fiatalokhoz, akik mindig készségesen és nagylelkûen válaszolnak a missziós felhívásokra. A betegekhez és a szenvedõkhöz fordulok, emlékeztetve õket arra, milyen értékes az õ titokzatos és elengedhetetlen együttmûködésük a megváltás mûvében. Kérem az Istennek szentelteket, fõleg a klauzúrás rendházakban élõket, hogy még inkább imádkozzanak a missziókért. Minden hívõ elkötelezettsége által terjedjen ki az egész Egyházra az imádság lelki hálója az evangelizáció támogatásáért. Szûz Mária, aki anyai gondoskodással kísérte útján a születõ Egyházat, korunkban is vezesse lépteinket, és a szeretet új pünkösdjét nyerje el számunkra. Ébresszen minket tudatára, hogy mindannyian misszionáriusok vagyunk, akiket az Úr küld, hogy az õ tanúságtévõi legyünk létünk minden pillanatában. Biztosítom a „Fidei donum” papjait, az evangelizáció terén elkötelezett szerzeteseket, a világi önkénteseket és mindazokat, akik a legkülönbözõbb módon az evangélium hírüladásának szentelik magukat, hogy mindennap megemlékezem róluk imáimban, és szeretettel adom rájuk apostoli áldásomat.
Vatikán, 2007. május 27., pünkösd
XVI. Benedek pápa