Közel tizennyolc éves lelkipásztori mûködésem folyamán – így vagy úgy – mindig kapcsolatban voltam (már életkoromtól fogva is) a fiatalokkal. Már tanulmányaim folyamán rádöbbentem arra, hogy tájainkon – késõbb megtudtam azt is, hogy nem csak! – egy-két (az akkori egyházi vezetés által nem is igen pártfogolt) kezdeményezést leszámítva ez a korosztály nem keresztény gondolkodású, s egy kevés számú ministráns-gyerek kivételével a gyakorló egyházból is hiányoznak. Mit lehet ezen változtatni?
Tény az, hogy a szentpáli megtérések nagyon ritkák, ezért érdemes lenne több olyan lelki központot formálni, mint amilyet mondjuk Taizé-ben láttam, ahol a fiatalok az ottani szerzetesek és keresztények életében az evangéliummal szembesülnek, s hiteles keresztényekkel találkozva újra felfedezik a valamikor és valamilyen fokon abbahagyott hitüket. Régen, az elsõ keresztény közösségekben, mondjuk Pál apostol közösségében, láthatóbb és megtapasztalhatóbb volt az egyházában ma is közöttünk élõ Feltámadt Krisztus, ezért növekedhetett tagjaiban olyan gyorsan a kereszténység. Ma az ellenkezõ jelenséggel találkozunk, ami „vérkeringési” zavart okoz a mai egyházban, s ez leginkább meglátszik a fiatalok lemorzsolódásában. Hány lelkipásztort keserített már el a szomorú tény, hogy az elsõáldozás és a bérmálkozás után a fiatalok elmaradoztak a liturgiáról, de ez a lazítás jellemzõ mind a mentalításukra, mind – ha van – az imaéletükre.
A továbbiakban arra szeretnék rámutatni, hogy milyen utat tesz meg egy ember a problematikus serdülõkortól egészen a felnõttkorig, s ha a katekézis és az igehirdetés ezzel számol, és párbeszédben marad vele, minden hitkrízise ellenére újra találkozhat azzal az Istennel, aki esetleg már a keresztségben vagy máshol megszólította õt. Ezek a megtérések nem annyira látványosak, mint a szentpáliak, de nem kevésbé fontosak. A fiatalok hitének a fejlõdésében öt szakaszt is látok.
„Faragott képet ne imádj!”
Az ötödik és a hatodik osztályos fiatalember az iskolában profán tanulmányai során bizonyos tudományos világképpel találkozik, mint a világ keletkezésének elméletei, az evolúció elmélete vagy a fizika és a kémia törvényei. Ezeknek az ismereteknek a fényénél természetesen újra átgondolja vallási ismereteit, amelyek – mivel még gyermekcipõben járnak, vagy gyakrabban a családból hozott babonákkal és hiedelmekkel tarkítottak – feszültséget teremtenek benne. Lehet-e hinni a Bibliának, ha létezik evolúció? Hogyan vethetõ össze az anyagmegmaradás törvénye a teremtés bibliai leírásával? A legtöbb esetben ezeknek a fiataloknak a hite még nem eléggé megalapozott. Istenképük tele van gyerekes vonásokkal. A legtöbben úgy képzelik el Istent, mint aki bármit megtehet, s ez ellenkezik a fizika törvényeivel. Kinek higgyen a vallásnak vagy a tudománynak? Éppen ezért a hitoktatónak és a lelkipásztornak nagy felelõssége, hogy – miközben dolgozik a kisdiákkal – számoljon ezekkel a gondokkal s oldja meg azokat az egyház mai tanításának a fényében, rombolja le a fiatalokban a hamis istenképeket, melyek tiszteletét már az ószövetség megtiltotta.
Ha mégis létezik Isten?
Hetedik vagy nyolcadik osztályban a fiatalok sajátos módon tévedhetnek a hit ismeretlen földjére. Nem csak tanulmányaik során tanulnak az emberi testrészekrõl, azok szerepérõl, hanem ezzel párhuzamosan felfedezik saját érzelmeiket, és a másik nem vonzásába kerülnek. Magyarirodalom órán nem véletlenül kezdik tanulni éppen ebben az életkorukban a szerelmi lírát, melynek tükrében feldolgozzák és próbálják értelmezni elsõ szerelmi vonzalmukat, mely tele van álmodozással, képzelõdéssel, s mivel õk valahol azt hallották, hogy Isten a szeretet, most ezzel az érzelmükkel azonosíthatják Õt. Fontos ennek a minél élesebb megkülönböztetése, hiszen az elsõ szerelmet majdnem mindig egy óriási csalódás és lélekzuhanás követi, és a fiatal fiú vagy lány, amilyen közel került a szerelem által Istenhez, most éppoly távol maradhat tõle.
Jézus életpéldája
A fenti évek után (vagy az is lehet, hogy éppen azalatt, mivel ebben a korban élénk változáson mennek át nem csak gondolkodásukban, de érzelmeikben is a fiatalok) könnyedén újra felfedezhetjük Jézus Krisztust. Nem emberfelettiként, ezt megmosolyognák, hanem egy önfeláldozó és hõsies életpéldaként, akinek az élete az emberek jobb életét és jövõjét szolgálta, amire a nagydiákok éppen ezekben az években érzékenyek. Kennedy mondta: „Az amerikai fiatalok nagy drámája, hogy mindenük megvan, kivéve valamit. És ez a valami éppen a lényeg lenne”. Az egyház meggyõzõdése szerint a kereszténység lényege Jézus Krisztus, aki azonban nem a könyvekbõl, hanem sokkal inkább tanítványai életébõl ismerhetõ meg. A kérdés, be tudjuk-e mutatni Jézust hitelesen ezeknek a fiataloknak. Az unalmas prédikáció, a felolvasott vagy talán leírt elméletek, láthatjuk, nem provokálják õket. Az egyháznak el kell köteleznie magát az emberek jobb létéért folytatott küzdelemben, sõt, nem szabad félnie, kovásznak kell lennie.