Hamvazószerda

 

Szeresd Uradat, Istenedet teljes testeddel
Jl 2, 12-18 - Zsolt 50 - 2 kor 5, 20-6, 2 - Mt 6, 1…18

 Az Ószövetségi Szentírásban Mózesnek ezt a parancsát olvassuk: „Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyébõl, minden erõddel!” (Mt 6,5). Az ószövetségben úgy tûnt, hogy a test nem szeretheti Istent, s a liturgiánkban is azt mondja a pap hamvazószerdán, amikor a fejünkre hintett hamuval a megtérésre hív: „Emlékezzél ember, hogy porból lettél és porba térsz!” Vagyis a mi „sárból lett testünk” nem lenne hivatott Isten dicsõítésére? Hogyan szerethetem akkor Istent, amikor bárhová megyek, magammal hurcolom porhüvelyemet?  Hamvazószerda liturgiájának újabb formulája, már így szól, amikor a nagyböjt kezdetén Istenhez hívja a teremtményeket: „Tarts bûnbánatot és higgyél az evangéliumnak!” Ebbe a mondatba már belefér az ember testi dimenziója is.

            Kérdésünk az, vajon a testünk csak fizikai hordozója a nagyböjti tevékenységünknek: a böjtnek, az önmegtartóztatásnak és a bûnbánatunknak? Megfeledkeztünk volna arról, hogy az Ige testé lett (Jn 1,14), és arról, amit Szent Pál apostol így fogalmazott meg: „Mert benne lakik testi formában (t.i. a megtestesült Krisztusban) az istenség egész teljessége, s benne lettetek ennek a teljességnek részesei”( Kol 2,9) és hogy a testünk az Isten Temploma (1Kor 6,19).

            Rövid írásunkban elõször megvizsgáljuk azokat az érveket, amelyek lelki életünkbõl igyekeztek kizárni testünket, majd rámutatunk arra a szerepre, melyet a testünk tölt be Isten és az ember kapcsolatában.

 A test Isten megtalálásában akadályozhat

             Az emberi gondolkodás szerint Isten felülmúlja a mi anyagvilágunkat, mert az Õ végtelnsége ellentmond az általunk végesnek tudott és sok szempontból behatárolható világunknak. Ezért az ember összetevõinek csak azon a részében keresheti Istent, amelyik nincs alávetve a „tökéletlen” anyag világának, a lelkében. A görög filozófiában a test a lélek börtöne (Pláton). A középkor folyamán a kereszténység a görögök (Pláton, Arisztotelész) akceptálása után, e dualista szemlélet sodrába került, mely sugallta a lélek felsõbbrendûségét, s ha nem is mondta ki, de ami a lelki életet illeti, a sorok között fenntartásai voltak a „sárból teremtett” testi valóságunkkal szemben. Így juthatott el aztán a 19. század arra a megállapításra, hogy „mindent, amit a testünknek adunk meg, azt a lelkünktõl vesszük el”. E felfogás szerint a test valóban akadályozta az embert istenkeresésében. A természetfölötti vonatkozásától megcsupaszított emberi test mulandóságára maga Szent Pál is rámutatott: „A versenyzõk valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Õk hervadó koszorúért, mi pedig hervadhatatlanért. Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegõt csapkodom, hanem megzabolázom, és rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak” (1Kor 9. 26-27). Az evangéliumokban is megtalálhatjuk a test és a lélek látszólagos szembeállítását, de ez az áteredõ bûn tanításából származik. Innen ered Jézus radikális megállapítása is: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tûzre” (Mk 9,43). Jézus szerint, aki egyedül látta a bûn súlyát és tragédiába vezetõ kockázatait, ha testünk a kárhozat forrásává válik, már elveszíti rendeltetését, mint a terrorcselekményre használt repülõ, és jobb megválni tõle. Vele összhangban gondolkodik Pál is: „Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtõl?” (Róm 7,24). Egy vérfertõzõ keresztény ügyének kapcsán még kategorikusabban nyilatkozik: „Adjuk át az ilyet a sátánnak, testének romlására, hogy lelke üdvözüljön az Úr napján” (1 Kor 5,5). Különben ez a szöveg ihlete a felelõs katolikus vezetõket a történelem folyamán, valahányszor az eretnekek ellen cselekedtek.

A test Isten és ember találkozásának szentsége is lehet

 Krisztus emberi testének valóságában jött az emberek közé és az emberiséget ugyanilyen testben akarja az Atyához vezetni. Hogy a bûnbe esett emberiséggel világosan kifejezze szolidarítását, abban a folyóban keresztelkedett meg, amelyikbe sok bûnös is jött alámerülni. Sõt ugyanennek az értünk feláldozott testnek tulajdoníthatjuk örök életünket, és ennek az értünk kiontott vérének köszönhetjük bûneink bocsánatát, ami révén megvalósult az Atya vágya és az emberiség várakozása: a megváltás, a bocsánat és a kiengesztelõdésünk. Mert a keresztségünk vize testünkre ömlött a pap szavai kíséretében a keresztség szentségében és ennek köszönhetõen válhattunk Krisztus testénk reális tagjaivá, s ugyanezzel a testünkkel járulunk az eucharisztiához is. Testünk tehát távolról sem akadályoz meg az Istenre találásunk útján, ellenkezõleg, lehetõvé teszi és megveti annak alapját. Ugyanakkor láttuk, több esetben ugyanez a test a lelki életünkben akadályként is szerepelhet, ami megmagyarázza azokat a történelem folyamán elégtételként adott testi gyakorlatokat is, melyek a hivõ keresztényt Krisztus szenvedésébe oltották bele szent Pál tanításával teljes összhangban: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedésébõl hiányzik, testének, az Egyháznak javára (Kol 1,24). Pál nyomán a kereszténység a testi életet sokáig igyekezett Krisztus szenvedésévé szublimálni.

Ebben a cselekvésében az emberi test teljes egészében belekapcsolódik istenes viszonyainkba, de bizonyos félelmeket ébreszthet bennünk iránta, melyek bénítólag hatnak ugyanazon test vitalitására. Éppen ezért a mai aszkézis és lelkiirodalom ezt „zsarnok elégtételnek” nevezi, ami számos kritikát szült a keresztény élet testi megvalósulását illetõen. Annyi bizonyos, hogy testünknek szerepe van hitéletünk kibontakozásában, de ez még nem jelenti azt, hogy kívánságai minden esetben segítségünkre lennének istenes kapcsolatainkban is. Mégis felvethetõ a kérdés, vajon Isten olyan testet alkotott volna nekünk, amelyik csupán a szenvedés és a halál útján vezethetne Teremtõjéhez? Mert ha nekünk teljes szívünkkel kell szeretni Istent, akkor ebbõl szinte következik, hogy azzal a testünkkel kell ezt megvalósítanunk, amelyet tõle kaptunk.

 Szeresd Uradat, Istenedet teljes testeddel

 Természetesen itt nem bonnhatjuk ki a testünk által megvalósult istenes viszonyainknak a teljes tematikáját. Csupán két követkztetést vonunk le.

Elõszöris azt állapíthatjuk meg, hogy a legtökéletesebb istenismeretünk és istenes élményünk éppen az emberi testben, a megtestesült Krisztusban nyilvánult meg, aki azt tanította, hogy az emberi test üdvösségünk hordozója. A legszemléletesebben Máté evangéliumban olvashatjuk ezt, amikor Jézus az utolsó ítéletrõl beszélt: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek (Mt 25,36). Annál is inkább, mert az éhezõnek nem mondhatjuk: „neked legyen ez elégtétel”, mert az éhség csak úgy, nem tartozik a vallásos életünkhöz (vö. Iz 58,3-7).

Másodszor hasonlóan van ez az eucharisztiában is, amelyben szentségi formában ugyan, de színtén egy testi szükségletünk, a táplálkozáson keresztül valósul meg az istenséggel való egyesülésünk. Ezért Krisztus testét és vérét éppen úgy éhezhetjük, mint földi táplálékunkat is. A szentáldozás elõtti elõírt szentségi böjt alatt ezt megtapasztalhatjuk, és egyuttal tudatosíthatjuk is azt, amit a római misekönyv „testünk és lelkünk” táplálékának nevez. Ezért mondhatja tehát Pál apostol: „A test azonban nem a kicsapongásért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért”  (1 Kor 6,13). Szeressük tehát testünkkel is az Urat.

 Baróti László-Sándor

Támogatók

 

 

Látogatók

Oldalainkat 98 vendég és 0 tag böngészi

© Gyergyói Örmények
ASOCIATIA ARMEANO CATOLICA GHEORGHENI,
IBAN: RO84BTRL02101205M63124XX,
adószám: 25306308

Free Joomla! template by L.THEME