"Miért keresitek az élõt a halottak között?"
Húsvét hajnalán egy kiáltás eloszlatta a sötétséget: Krisztus, az emberek világossága feltámadott! Az új teremtés hajnalán - a párhuzam a teremtéstörténetbõl - a világosság véget vetett az éjszakának. Az öröm fényei csilloghatnak azok szemében, akik meghallották Krisztus feltámadásának örömhírét. Húsvét éjszakáján ez az öröm gyûjti össze az ünneplõ emberiséget, melyet a Szentírásból hallottunk meg: „Krisztus feltámadt a halálból elsõként a halottak közül” (1Kor 15.20).
A húsvéti hit azonban nem csak ennyibõl áll, mi hisszük, hogy Krisztus föltámadásának öröme életünket akarja átalakítani és szebbé, jobbá tenni. Mi, megkereszteltek azt is hisszük, hogy a keresztségben részesültünk Krisztus halálában, és az õ feltámadásában is fogunk részesülni. Mégis érezzük azt, hogy valami lényünkben ellenáll a feltámadásnak, s az asszonyokkal együtt keressük „az élõt a holtak között”.
Húsvét ünnepén ezért próbáljuk meg elhengeríteni azt a követ a sír torkolatából, mely nem enged bennünket onnan kijönni, hogy megláthassuk a Feltámadt Krisztust. Jézus sírja üres már, de az asszonyok továbbra is ott keresik a holttestet. Mi is ugyanígy teszünk, amikor a mediatizált balesetek és halálesetek által engedünk a csüggedésnek és a reménytelenségnek, olyannyira hogy a jó hírekre nem is tudunk felfigyelni.
Modern életünk egyik letagadhatatlan jelensége, hogy úgy igyekszünk elõbbre jutni, hogy másokat beárnyékolunk. Társadalmi szinten az egyik nép vagy közösség úgy próbál érvényesülni, hogy a másiktól elszenvedett sérelmeit lobogtatja. Egyéni életünkbõl is hajlamosak vagyunk kiragadni az elszenvedett sebeket. Az ember hajlamos arra, hogy a halálában keresgéljen.
Egy Japánból hazajött jezsuita atya állapította meg, hogy a nyugati keresztények túlságosan koncentrálnak Krisztus szenvedésére, s szinte elhallgatják feltámadását. Ennek a meglátásnak igazáról meggyõzõdhetünk, ha számba vesszük szakrális képeinket, alkotásainkat, melyek zömében utalnak a szenvedésre és a halálra, s csak kisebb arányban a feltámadásra vagy a mennybemenetelre. Gyakran a keresztények is abba a kísértésbe esnek, mint a média vagy a modern mûvészetek, melyek Jézus életének bemutatása során elidõznek a szenvedés és a halál bemutatásánál, s feltámadását szinte elsikkasztják. Sok keresztény, aki nagyböjtben ott van a keresztút végzésénél, hiányzik a feltámadás megünneplésekor.
A népek kultúrái és szokásai különbözhetnek. Minden kultúra és minden személy sajátosságainak megfelelõen szólítja meg Istent és fejezi ki vallásosságát. Az egyes kultúrák sajátosságai ezért értékelendõk. A veszély abban állna, ha a kereszténységet, annak lényegét próbálnók azonosítani, mondjuk a nyugati kultúra vagy mûvészetek egyik-másik kifejezési stílusával vagy irányzatával. Ebben az esetben öntudatlanul vagy teljesen jó szándékkal is meghamisítanók a kereszténység legfõbb üzenetét, és a feltámadt Krisztus helyett saját fájdalmas énünk súlyos köve nehezedne halálosan kesergõ sírunkra, mely megakadályozna bennünket, hogy a feltámadás-öröm isteni üzenetének birtokába eljussunk.
Megcsonkítanók a keresztény üzenet lényegét, ha Jézus életét csupán csak a szenvedésén keresztül próbálnók bemutatni. Ugyanakkor saját életünk kilátástalanságait festenõk meg szemünk elõtt, mint életünk hamis dicskoszorúját. Húsvét hajnalán ezért tudatosítanunk kell, hogy Krisztus szenvedése és kereszthalála az õ dicsõséges feltámadásával teljesedett ki, mely rávilágít megváltói szenvedésének értelmére, mint ahogyan a táborhegyi színeváltozása is megmutatta a kiválasztott apostoloknak a nagypénteki események értelmét. Mert a szenvedés és a halál a föltámadás nélkül nem teremné a megváltás gyümölcsét, mint ahogyan a mi életünknek sem volna különösebb értelme a föltámadásunk reménye nélkül. Jézus feltámadásának jóhíre és hite eltéríti figyelmünket és tetszelgésünket világunk és napjaink erõszakkal tûzdelt morbid hangulatától, s felszabadít a feltámadásba vetett hit örömvirágos hangulatára. Ezt akarja elérni az egyházi liturgia, amikor ünnepli Krisztus feltámadását.
A húsvéthajnali asszonyok és tanítványok képe, valamint az egyház igehirdetései ebben az idõszakban, megtérésre hívnak, mely a fentiek jegyében abban áll, hogy felejtsük életünk fájdalmait és siralmas idõszakait, azért hogy megtalálhassuk az élet igazi értelmét, mely Krisztus föltámadásából forrásozó reményteljes hivõ életvitelbõl áll, ami a félelem és a halál minden formája fölé emel.
A bennünket érintõ elkerülhetetlen szenvedések, a Feltámadt Krisztusban reménykedõ életünk ellenére is fájni fognak, s bizonyos helyzetekben és pillanatokban igazoltak lehetnek könnyeink is. De ezeken túlmenõen, a húsvéti hit erejével reménykedni is tudunk: Isten miképpen akar megszabadítani az elmúlástól? És ha kilátástalannak tûnik néha életünk, elindulhatunk megkeresni azt a követ, amely takarja a távlatokat. És ha valami lehetetlennek tûnne, mellettünk tudhatjuk a Feltámadottat, akinek hatalma és szeretete nem ismer határokat.
Mi, keresztények, miután feltámadtunk a Feltámadottal, elkezdhetjük építeni testvéreink lelkében a reményt, hogy õk is elfordulhassanak a mai élet lehangolásig árnyalt sebzett-tudatától az örömsugárzó Feltámadt Krisztus felé. A mi megtérésünk rést üthet tehát napjaink társadalmának sötét, sokszor a halál bûvöletében élõ életszemléletén, mely minket is igyekszik magával sodorni. Akárhányszor megszûnünk keresni az élõt a holtak között, kiszabadulunk a magunk és másokalkotta félelem börtönébõl, s magunkkal visszük testvéreinket is. Ez a keresztény magatartás tanúságtevés is, mert kortársaink azt fogják gondolni: „ezek valóban a föltámadott tanítványai”, akik remélnek az életben, tanúságot tesznek az életrõl, és testvéreiknek is életet adnak. A Feltámadt Krisztus életét!
Baróti László-Sándor