A tanítás szolgálatot kamatozik a bizalom bankjában
(Olv: Péld 31, 10-31; Zsolt 127 ( 128 ); 1 Tessz 5, 1-6; Mt 25, 14-30)
Ha a látszatra bízzuk, a harmadik szolga sajnálhatja, hogy félreismerte Urát. De mit is vetettek szemére? Egyszerûen azt, hogy félt. „Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat.” De hiszen semmi rosszat nem cselekedett: Nem gyilkoltam, nem csaltam – védekezhetett volna. Azt az összeget adta vissza Urának, amit rábízott. De éppen errõl van szó: egy „bizalmas” összegrõl van szó. Egyik oldalon a bizalom, másik felõl meg a félelem, a bizalmatlanság. Figyeljük meg, a példabeszédben többször is szó van a bizalomról: „Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát.” Majd visszatértekor, a számadás idején, a két elsõ szolga ezt mondta: „Uram öt talentumot bíztál rám, ötöt adok vissza.” Az Úr pedig így válaszol neki: ” Jól van, te hûséges, derék szolga - mondta neki ura. - Minthogy a kevésben hû voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” A példabeszéd talentumos Ura ugyanazzal a bizalommal volt mindhárom iránt, és nem kért egyebet, mint bizalmat a három szolgájától egyaránt. A példabeszéd elsõ tanítása ez: Isten társának, üzlettársának fogad mindannyiunkat, tehetségünk szerint, vagyis lehetetlent nem kér tõlünk. Az Úr nem részletezi a két elsõ szolga teljesítményét, csupán a bizalmukra kíváncsi, és azért gratulált is nekik. Isten nem a teljesítményre kíváncsi, sokkal inkább a hûségünkre és a bizalmunkra.
Ez a hûség a kockázat vállalását és az eredmény felvállalását is jelenti. A példabeszédben az úr elvárja, hogy kezdeményezzenek a szolgák, aminek az elsõ két esetben eleget is tesznek. Ebben a kockázatos kezdeményezésben a veszteség kockázata is ott van. Az elsõ két szolga ezt is felvállalta. A harmadik szolga óvatos volt. Elásta a talentumot, hogy ne vesszen el. Mégis az elõzõ kettõ kapta a dicséretet.
Az elsõ két esetben a szolgák felismerik: uruk nem csupán szolgai kötelességteljesítést vár el tõlük, hanem a javak nyereséges kezelését. Felismerik a beléjük vetett bizalmat, s erre a bizalomra õk is bizalmas viselkedéssel válaszolnak. Nyerészkednek, de a nyereséget nem tagadják le, hanem bevallják Uruknak. Ezért kapják a dicséretet. Együtt dolgoznak a talentumok tulajdonosával.
Isten is valami hasonlót vár el tõlünk. Hitéletünkben, keresztény viselkedésünkben ne szolgák, hanem barátai legyünk Istennek. A példabeszéddel Jézus a keresztény tanúságtételre akarja ösztönözni hallgatóit. Az evangélium egy hatalmas talentum (Máté evangéliumában Jézusnak éppen öt nagy beszéde van), amelyet Isten az egyházra bízott. Ezt a tanítást az egyháznak olyan bizalommal kell fogadnia és kezelnie, mint a példabeszéd két elsõ szolgája, akik nem ásták el talentumaikat, hanem a saját ügyükként tekintették Uruk érdekét, s kockázatokba menõen dolgoztak rajta. Jézus arra buzdítja hallgatóit, hogy kötelezzék el magukat az evangélium talentumai mellett.
Máté evangélista olvasóinak azt akarta tudtára adni, hogy Jézus a példabeszédben róluk beszél. A példabeszéd szolgái az evangélium olvasói. Az ember, aki rájuk bízta a talentumokat, az Jézus, aki menybemenetelekor ránk hagyta tanítását. A példabeszéddel Máté felhívja olvasói figyelmét arra is, hogy Jézus visszatér. Eljövetelének napját nem ismerjük, de õt magát igen. Olvasóit számon fogja kérni, hogyan élték meg a rájuk bízott evangéliumot.
Máté felhívja olvasói figyelmét arra is, hogy Jézus menybemenetele után mindenki a lehetõségeinek és az adottságainak megfelelõen éli az evangéliumot. Mindenkinek más-más lehetõsége van a tanúságtételre, mint ahogy a példabeszédben is mindenki más és más mértékben kapta a talentumot.
A példabeszédbõl az is kiderül, hogy a szolgáknak tudniuk kellett volna, hogy a tulajdonosnak mi a szándéka a talentumokkal. Az, hogy nyerészkedjenek vele, gyümölcsöztessék.
Máté olvasóinak azt üzeni, életünkkel el kell számolnunk az élet Ura elõtt, ha visszatér a földre. Jézus az Eucharisztiában jelét adta annak a szeretetnek, ami menybemenetele és visszatérte között figyelmeztet bennünket akaratára. Szolgáló szeretetünkkel váltsuk tanítását életté. A szeretetnek a tettei azok a csengõ ezüstök, amivel elszámolhatunk földi életünkrõl.
Továbbá az Eucharisztia nem csupán jele annak a szolgálatnak és szeretetnek, ami az õ tanításából kamatozik, hanem a forrása is ennek a szolgálatnak. Vasárnapról vasárnapra megerõsít Jézus az Eucharisztiával, hogy el ne bizonytalanodjuk a szolgálatban, hanem kitartsunk egészen az õ második eljöveteléig.
Gyergyószentmiklós, 2008. november 15-én.
Baróti László-Sándor