Jézus személyének titka csak a feltámadásában tárul fel
(Ter 22, 1-2. 9a. 10-13. 15-18; Zsolt 115 (116), 10.15, 16ac-17, 18-19; Róm 8, 31b-34; Mk 9, 2 – 10.)
Minden évben nagyböjt második vasárnapján Jézus színeváltozásának jelenetét olvassuk fel a három szinoptikus evangélium egyikébõl; ebben a liturgikus évben Márk evangéliumát olvassuk, ezért idén az õ leírásában hallottuk a színeváltozást. Ami Márknak a sajtossága, az elbeszélésben, hogy Jézus megtiltja az apostoloknak, hogy beszéljenek mindarról, amit ott láttak: „A hegyrõl lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból” (Mk 9,9). De mit is láttak a tanítványok a hegyen? Jézus megjelenik nekik isteni dicsõségében, az ószövetség két legnagyobb prófétája: Mózes, aki megszabadította a zsidókat és a törvényt adta és Illés, aki Hóreb hegyének volt a prófétája. Ugyanakkor mi ismerjük a történet legvégét is, amit akkor a tanítványok még nem tudhattak, hogy nemsokára Jézust egy másik hegyen, a Golgotán két lator közt megfeszítik. Jézus tudja, hogy a tanítványoknak a legnagyobb nehézsége az lesz, hogy a Messiásnak ebben a két képében felismerjék az Atyát: „Aki engem látott, az Atyát is látta – mondja Jézus Fülöpnek (Jn 14,9). Azt hisszük, itt van Jézus személyi titkának a kulcsa. Mert ez a két kép, a dicsõség és a szenvedés, ugyanannak az istenszeretetnek a két megnyilvánulása: „Az Isten szeretete abban nyilvánul meg bennünk, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk” (1Jn 4,9). Jézus is számtalanszor használta a Messiás dicsõséges és szenvedõ képét; de most túl korai lett volna nekik, hogy szenvedéseirõl beszéljen. Valószínûleg ezzel magyarázható Jézusnak az a megnyilvánulása, amivel megtiltja a tanítványoknak, hogy errõl beszéljenek az embereknek.
Idézzük még egyszer a mondatot: „A hegyrõl lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból” (Mk 9,9). Márk továbbá azt is lejegyezte, hogy a tanítványok megtartották Jézus parancsát, de ugyanakkor tûnõdtek azon, hogy mit is akar jelenteni az, hogy „az Emberfia feltámad a halottak közül”, és még az is valószínû, hogy nem értették Jézus azon szavainak az értelmét sem, hogy ne beszéljenek a látottakról és a hallottakról az Emberfia feltámadásáig.
A másik meglepetésük az Emberfia cím használata lehetett, ami õket Dániel próféta könyvére emlékeztette, aki a Messiást nevezte így; csakhogy az Emberfia cím egy kollektív személyiséget jelölt, mert a próféta ezen a néven „a Felséges szentjeinek a népérõl” beszélt (Dán 7,27). Jézus idejében tehát a kollektív Messiás gondolata bizonyos helyeken ismert volt, amit Izrael maradékának is neveztek, ami azt a kis magot jelentette, amely a világot fogja megváltani. Természetesen Jézus egyedül nem számíthatott kollektív személyiségnek, ezért még várni kellett a feltámadásig, sõt a Szentlélek eljöveteléig, amíg a názáreti Jézus tanítványai megértik, hogy Jézus a Felséges Szentjeinek az élére állt és a világ minden megkereszteltje meg van hívva, hogy vele egyesülve váltsa meg a világot.
Íme két ok is, amiért hallgatniuk kellett, és nem hirdethették azonnal azt, amit õk sem értettek még. Miközben várakoztak az események beteljesedésére, hallgatniuk kellett, ami az egyedüli útja annak, hogy Isten titkainak megértõi legyenek. „Ez az én szeretett Fiam, Õt hallgassátok.” Ez a hallgatás szó visszhangozhatott az apostolok fülében, mivel a mindennapi imádságuk, a Sema Izrael is így kezdõdött: „Halld Izrael!” (MTörv 6,4). Ez az imádság minden körülmények között bizalomra szólította fel Isten népét. Jézus most erre a bizalomra apellált, mivel a színeváltozása éppen azokban a napokban volt, amikor befejezõdött galileai missziója s Jeruzsálembe készül, ahol a szenvedés és a kereszthalál várja. A „Szeretett Fiam” kifejezés is erre a Szenvedõ Szolgára utalt, akirõl Izajás jövendölt; a próféta elõre megmondta, hogy ez a Messiás üldözést és fájdalmakat fog elszenvedni, csakhogy népét megváltsa.
Jézus azonban úgy értékelte, hogy mindennek titokban kell maradnia: pontosan azért, mert a tanítványok még nincsenek felkészülve arra, hogy megértsék (a tömeg még kevésbé) Jézus személyének a titkát: Jézus átváltozásának dicsõséges ragyogása nem akarta megtéveszteni a szemtanúkat, mivel az nem a siker és a gyõzelemnek a jele volt, amire még az apostolok is gondoltak volna, hanem inkább Isten szeretetének a ragyogása. Amikor Jézus meghagyja apostolainak, hogy hallgassanak errõl, arról is gondoskodik, hogy személyének igazi titkát csak a feltámadás fényében érthessük meg.
Pillanatnyilag azonban Jézusnak és a tanítványoknak le kell gyõzniük a kísértést, hogy a megdicsõülés hegyén maradjanak, le kell jönniük onnan, sõt vállalniuk kell az ellenségeskedést, az üldöztetést, sõt a halált is. A látomás elmúlt: „Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust” (MK 9,8); ez a megjegyzés emlékeztet bennünket is a hétköznapjaink kikerülhetetlen realizmusára. Krisztus dicsõséges megjelenése nem mentesíti õt sem feladatának teljesítése alól. Hallgatási parancs, amit apostolainak ad, jelentheti Jézusnak azt a belsõ harcát is, amit meg kellett vívnia azért, hogy feladatát teljesíteni tudja. Vállaljuk mi is a hétköznapok szürkeségében a küldetésünket, hogy Jézus munkatársai legyünk a világ megváltásában és üdvözítésében. Istenélményeink, amelyekben találkozunk a megdicsõült Jézussal, segítenek, hogy a szenvedéseinkben is hûek maradhassunk hozzá.
Gyergyószentmiklós, 2009. március 4.-én.
Baróti László-Sándor