Isten igazi arca Krisztus keresztjében tûnik fel elõttünk
(Jer 31, 31 – 34; Zsolt 50 ( 51) , 3-4, 12-13, 14-15 ; Zsid 5, 7 – 9; Jn 12, 20 - 33)
János leírja azt is, hogy a görögök, vagyis a diaszpórabeli zsidók éppen ekkor érkeztek a szent városba, a húsvéti ünnepekre, s ezzel a kéréssel fordultak Jézus tanítványaihoz: „Látni szeretnõk Jézust”; nem csak tudni akartak felõle, hanem találkozni és beszélni vele. Mint ahogy azt akkor mondták, õk azért zarándokoltak föl Jeruzsálembe, „hogy imádják Istent a húsvéti ünnepek alatt”; ugyanakkor Jézust is szerették volna látni; János érzékelteti: a görög diaszpórából jött zsidók még nem is sejtik, hogy amikor Jézussal találkoznak, akkor fogják imádni az igaz Istent. Természetesen a görögök ezt még nem tudhatják, de amikor a tanítványok elmondják Jézusnak kérésüket, hogy látni szeretnék õt, Jézus az õk vágyukra válaszol: „Elérkezett az óra, amikor megdicsõül az Emberfia” (Jn 12,23), vagyis hogy istenségét kinyilvánítja.
A „megdicsõíteni” ige többször visszatér a mai evangéliumban; nehezen érthetõ számunkra ez, mert a mi fogalmaink szerint elég profán jelentése van, mivel számunkra a dicsõség sikert, elismerést, a sztároknak kijáró babérkoszorút jelent, mely híressé és elismertté tesz. A Bibliában Isten dicsõsége az Õ jelenlétét jelenti, mint amikor Mózesnek megjelent az égõ csipkebokorban (Kiv 3.). Így a megdicsõülni ige azt jelenti, mint Isten jelenlétét kinyilvánítani. Amikor tehát Jézus azt mondja, hogy „Atyám, dicsõítsd meg nevedet!”, annyit mond: nyilatkoztasd ki magadat olyan szeretettel, mint, amilyen vagy, mutasd meg magad az embereknek, hogy lássák: Te szereted õket, és ez a szeretet bennem mutatkozzák meg félreérthetetlenül. Mert végsõ soron ezt jelenti a megváltás, és a Miatyánkban szintén arra tanított Jézus, hogy Istennek a neve a mi életünkben is dicsõüljön meg: „szenteltessék meg a te neved”, ami szintén azt jelenti, hogy Istennek a nevét ismerje fel a világ abban a szeretetben, amivel mi szeretünk, és amivel mi szolgálunk. Jézus valójában ezért testesült meg és ezért jött a földre. Néhány nappal késõbb Pilátus vallatására ezt mondja: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra” (Jn 18,37). Ahhoz, hogy ezt kinyilváníthassa Jézus, vállalja a szenvedést és a keresztet is. A mai evangéliumban Jézus elérkezett ehhez a pillanathoz, amikor az aggodalom, a bizalom és a gyõzelem bizonyosságának érzelmei ülik meg a lelkét.
Az aggodalom: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettõl az órától?” ( Jn 12,27). Itt Jánosnál a Getsemáni kert visszhangját olvassuk, ahol Jézusban küzd a szenvedéstõl való félelem, az Atya akaratának a keresésével:„Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettõl az órától?” (Jn 12,27). Jézus szavaiban a bizalom is felcsendül: „De hiszen éppen ezért az óráért jöttem”-mondja. S megfogalmazza azt a meggyõzõdését is, amit a búzamaggal szemléltet, hogy az õ halálából egy új nép, az egyház támad fel majd: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Abban az órában, amikor a szenvedés utoléri, Jézus bizalommal, hangos kiáltással – ahogy a Zsidó levél fogalmaz – mondhatja: „Legyen meg a te akaratod”, mert tudja, hogy Isten ebbõl a halálból hozza ki mindannyiunk életét.
Jézus szavaiban az aggodalmat és a bizakodást a gyõzelem bizonyossága követi:
„Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földrõl, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32). „Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét.” Ebben a látszólag két egymásnak ellentmondó mondatban Jézus ugyanazt a gyõzelmet hangsúlyozza: az igazságét, ami abban áll, hogy Isten megnyilvánul az õ engedelmességében. A világ fejedelme ma is az, aki a Paradicsom-kert óta megtölti fejünket hamis istenfogalommal. Ezzel szemben pedig Krisztus keresztje Istennek az igazi arcát fedi föl elõttünk. Benne meglátjuk, Isten meddig tudott elmenni szeretetével: egészen a kereszt botrányáig. Isten szeretetének ez a cáfolhatatlan bizonyítéka: a Fiú elfogadja, hogy õt az emberek megöljék, de az Atya meghallgatja az õ imáját: „Atyám bocsásd meg ezt nekik…” Ettõl kezdve a keresztben nem a gyûlöletet és az erõszakot látjuk, hanem a szeretet gyõzelmének az eszközét.
Amikor Jézus kérte az Atyától: „Atyám, dicsõítsd meg nevedet!”, Szent János azt írja, hogy egy hang hallatszott az égbõl: „Megdicsõítettem és ezután is megdicsõítem”, ami azt jelenti, hogy Isten ki fogja nyilatkoztatni magát Jézus kereszthalálában, vagyis a feszületre tekintve megmutatkozik a Szentháromságnak az a szeretete, amivel az embert megváltotta. Mindennek a kinyilatkoztatásnak csak egyetlen célja van: hogy az emberiség megértse végre Isten szeretetének evangéliumát: „Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a szózat, hanem miattatok” (Jn 12,30).
Gyergyószentmiklós, 2009. március 23.-án.
Baróti László-Sándor