Húsvét 4. vasárnapja (B év)

Az igazság szerint legeltetem õket

    A pásztor és a nyáj hasonlat napjaink emberének nyilvánvalóan kevésbé beszédes, mint a Jézus korabeli pásztorkodó társadalomnak; valaki egyszer azt mondta nekem: amikor a pásztor hasonlatát hallja, önkéntelenül a nyájra gondol, s arra, hogy az egyház ma is egy nyájnak tekint bennünket!? A félreértést úgy kerülhetjük el, ha a bibliai kontextusban maradunk vagy legalább onnan indulunk ki; Jézus korában ugyanis a nyáj az ember (egyetlen) gazdagsága és kincse volt. Csak olvassunk bele Jób könyvébe, ahol a fõszereplõ boldogságát jelentette a nyája, majd hogy elvesztette, szerencsétlenné is vált miatta. Volt Husz földjén egy Jób nevû férfi. Feddhetetlen, derék ember volt, félte az Istent és kerülte a rosszat. Hét fia és három lánya született. Nagy vagyona volt: hétezer juha, háromezer tevéje, ötszáz iga marhája, ötszáz szamara és számos cseléde. Így hatalmasabb volt napkelet valamennyi fiánál (Jób 1,2-3). Amikor pedig a könyv azt írja le, hogy Jób szerencsétlenné lett, akkor azt Jób nyájának és fiainak elvesztésével szemlélteti.

    Már Ábrahámról is ezt mondták: „Ábrám nagyon gazdag lett nyájakban, ezüstben és aranyban” (Ter 13,2). Ha a Bibliában a nyáj gazdagságot jelent, joggal feltételezhetjük, hogy Isten a legértékesebb kincseinek tart bennünket is. Ez emeli méltóságunkat.

    Istent a Szentírás  pásztorhoz hasonlítja, akinek nyáját Izrael népe alkotja. „Isten az én pásztorom, ínséget nem kell látnom, mondja a 23. zsoltár. „Mi pedig, a te néped és nyájad juhai, magasztalni fogunk mindörökké, s nemzedékrõl nemzedékre hirdetjük dicsõségedet” (Zsolt 79).

    A pásztor bibliai képe elmondja Isten magányát, aki társalogni akar népével. Gyakran a Biblia pásztor képét társítva találjuk az egyiptomi fogsággal, ahonnan Isten mint pásztor szabadította meg a nyájának választott népét. Errõl énekel a zsoltár: „õ a mi Istenünk, mi pedig legelõjének népe, s kezére bízott nyáj vagyunk” (95,7).

    Isten a nyáját helyettesekre bízza, ezért Izrael királyait is pásztornak nevezi a Biblia, akiknek úgy kell gondoskodniuk a néprõl, mint a pásztor szokott felvigyázni nyájára: gondosan és következetesen. A pásztor bottal tereli a nyáját: a botja utat mutat, de segít neki összeszedni a szétszéledteket, különválasztani a juhokat a kosoktól, megvédeni a nyájat a farkasoktól, stb.. Ezért tartott a király is jogart (botot) a kezében. 1750 körül Hamurabi, az ókori mari (mezopotámiai nép) birodalom királya szintén pásztorhoz hasonlította magát, és ezt mondta: „szabadító pásztor vagyok, akinek a botja (jogara) igazságot szolgáltat népének”.

    Sajnos Izrael királyai is gyakran megfeledkeztek arról, hogy õk csak Isten helyett vezetik a népet, s a maguk érdekeit a nép érdekei elé helyezték. Ahelyett, hogy a nyájjal törõdtek volna, saját magukat legeltették: meggazdagodtak, hírnevüket ápolták, s nem az igazságot, hanem az elnyomást honosították meg az országban, a szegények rovására és a gazdagok elõnyére. A próféták észrevették ezeket a kihágásaikat, s gyakran életüket is kockára téve ostorozták a királyok bûneit: Az Úr szózatot intézett hozzám: „Emberfia, jövendölj, Izrael pásztorairól, jövendölj és mondd meg nekik: Ti pásztorok, ezt mondja az Úr, az Isten: Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették! A pásztoroknak nem a nyájat kell-e legeltetniük?” (Ez 34,1-2). A választott nép a visszásságok ellenére is megõrizhette reményét: amíg Isten a pásztoruk, és az õ hûségérõl megbizonyosodtak, addig jó kezekben tudhatták magukat. Ezért reménykedve várakoztak egy ideális király után, aki megvédi nyáját, és Isten kezében hatékony eszköznek bizonyul. Ezekiel errõl így jövendölt: „Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött meg õrködöm. Az igazság szerint legeltetem õket. (Ez 34, 16).

    Amikor tehát Jézus ajkáról elhangzik a kijelentés: „Én vagyok a jó Pásztor”, szavai azt jelentik, hogy Jézus megvallja: „Én vagyok a Messiás, akit vártok, a Megváltó én vagyok”. Jézus hallgatói ezt megértették. Szent János meg is jegyzi: „E beszéd miatt ismét szakadás támadt a zsidók között” (Jn 10,19). A fõpapok és a nép vénei megértették Jézus kijelentése mögött a kritikát is, hiszen õk voltak akkor éppen a nyáj hûtlen pásztorai. A keresztények pedig Jézus szavaiból azt is megértik, amit Ezekiel még nem tudhatott, hogy a Messiás nem csupán Isten helyetteseként lesz pásztor, hanem Jézus személyében maga az Isten védelmezi a nyáját. Az õ jogara, amivel összegyûjti Isten szétszóródott nyáját, a kereszt lesz: „Amikor fölemeltetek, mindenkit magamhoz vonzok”. Láttuk milyen erõs ez a királyi pálca: nem csak a jobb lator, de még a kivégzõ osztag századosa sem tudott ellenállni neki.

  Baróti László-Sándor