Évközi 12. vasárnap (B év)

 
Ki ez az ember?
(Jób 38, 1. 8 – 11; Zsolt 106 ( 107 ); 2 Kor 5, 14 – 17; Mk 4, 35 – 41.)


    „Ki ez - kérdezték egymástól -, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” Számunkra világos, hogy a megszabadított természet engedelmeskedjék neki. Márk felidézi az ellentétes képet is: „Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt” (Mk 4,37). Tanítványai azonban felkeltették; neki pedig elégséges volt azt mondani: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy nyugalom lett – folytatja Márk az elbeszélést.
    Ki ez az ember? Teszik fel a történtek láttán a szemtanúk a kérdést, amire Márk evangélista teljes evangéliumával akar válaszolni, de az evangélista felelete benne van a kérdésben. Mert ki lehet az, aki a tengernek is tud parancsolni, ha nem maga az Isten? Emlékszünk Jób könyvére, amibõl idézett az elsõ olvasmányunk.
    A feleletet a zsoltáros adja meg, akinek gondolataiból énekeltünk a mai válaszos zsoltárunkban: „Az eget kifeszíted, mint a sátort, lakóhelyed a vizek fölött rendezted be. A felhõket fogatként használod, a szelek szárnyán szállsz tova. A szeleket követeddé teszed, a haragos villámot szolgáddá. A földet biztos alapra helyezted, nem inog meg az idõk folyamán. Vizek árjával vetted körül, a hegyeket is vizek borították. De parancsodra visszafolytak, s megremegtek mennydörgõ hangodra (Zsolt 104,3-7).
    Isten úgy irányítja a világ folyását, tanítja a Biblia, hogy azok népének javára váljanak: „Felhõ jelent meg, és árnyékával beborította táborukat, és szárazföld bukkant elõ, ahol azelõtt víz volt - nyitott út a Vörös-tengerbõl és zöldellõ mezõ az örvénylõ áradatból. Ezen vonultak át az egész néppel azok, akiket kezed oltalmazott, és bámulatos csodákat láttak (Bölcs 19, 7-8). „A vizek láttak téged, Istenem, a vizek láttak és megborzadtak, a hullámok a mélységekig megremegtek” (Zsolt 77,17).
    Abban a pillanatban, amikor felteszik a kérdést, hogy ki ez az ember, akinek a tenger és a szél is engedelmeskedik, a tanítványok megtalálják a feleletet: ez az ember isten küldöttje. És éppen ezért „ragadja el õket a félelem, amint azt Márk meg is jegyezte. Mostanig a vihar miatt féltek, de amikor a hullámok lecsedesedtek, Isten jelenléte miatt töltötte el õket a félelem.
    Nem a tanítványok félelme a legmeglepõbb itt: sem az elsõ rettegésük a természet erõi láttán, sem Isten felismerésének a félelme nem az elsõ rendû mondanivalója az evangélistáknak. Igazából Jézus kérdése lepi meg õket: „Miért féltek? Még mindig nem hisztek?” Jézus számára az a meglepõ, hogy a tanítványok meglepõdnek. Szemrehányást is tett ezért nekik. Pedig a vihartól való félelem az óvatosság kezdetének tûnhetne. Belátjuk, hogy tehetetlenek vagyunk a természet erõivel szemben, erõnk határolt. Számunkra ijedelmet kelt maga a csónakázás is, ha rosszul irányítják a csónakot. Hát ha még erõs vihar is támad a tengeren.
    Jézus ellenben a félelemben a hitetlenség és a bizalmatlanság csiráját látja: Hogyan lehet, hogy még mindig nem hisztek, kérdezi. Õ ellenben parancsol a szélnek, egy pillanatig sem fél, mert bízik Istenben. Tudja, hogy az Atya mindig mellette van, s megsegíti, hogy úrrá legyen a viharon. Azt hiszem, a mi tehetetlenségi érzésünk maga a hitetlenség.
    Természetesen Márk evangélista nem akarja azt sugallni, hogy engedjük magunkat elragadtatni az emberi erõnktõl. Csupán bátortani szeretne, hogy bízzunk Istenben, mert vele gyõzedelmeskedhetünk az élet viharaiban is. Még a tenger hullámai fölött, s amit ez szimbolizál, a rossz erõi sem árthatnak nekünk.
    „Hajtsátok uralmatok alá a földet” mondta Isten a teremtéskor az embernek. Isten szava nem hiába hangzott el. Parancsa Jézus Krisztusban teljesedett be, aki azt mondta: „én kaptam minden hatalmat az égen és a földön”. Márk most bemutatja Krisztus nem csak az égen és a földön kapott hatalmat, hanem a vízen is, ami az ókori világkép harmadik alkotó eleme.
    Krisztus szeretete sürget minket, ahogyan fogalmaz Pál apostol a 2. korinthusi levelében; azóta semmi nem szakíthat el minket ettõl a krisztusi szeretettõl, amibe a keresztvízben részesültünk; ha megpróbáltatások érnek, azért vannak, hogy ösztönözzenek küldetésünkben: „Menjetek….”
    Hallgassuk meg újra Pál apostol sorait, amelyeket a második olvasmányunkban olvastunk: „Ha valaki Krisztusban van, új teremtmény. A régi világ megszûnt, egy új valósult meg.” Krisztus óta mi már nem a régi világrendhez tartozunk. A keresztény olyan valaki, aki tudja használni az „azóta” kifejezést. Mert „azóta” semmi nem olyan, mint elõtte. Krisztus feltámadása óta létezik ez az új emberiség.
    Azóta mi a Feltámadottnak az új életét éljük, mely szolidáris, igazságos és ismeri a javak elosztását; azóta úgy élhetünk, mint Krisztus, nem azért, hogy nekünk szolgáljanak, hanem, hogy mi szolgáljunk másoknak; ha beleoltódunk, belõle élünk, egy olyan életet, melyben másoknak szolgálunk; azóta tudunk sírni a sírókkal, és szembesülni is tudunk azokkal a nehézségekkel, amelyekkel Krisztus, aki úrrá lett nemcsak a tenger viharain, hanem a gyûlölet és az ellenségeskedés vizén is. Azóta minden keresztény elmondhatja Pállal: „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” Ehhez azonban az szükséges, amit a Zsidó levélben olvasunk: „Emeljük tekintetünket a hit szerzõjére és bevégzõjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törõdött a gyalázattal, és most az Isten trónjának jobbján ül” (Zsid 12,2).

Gyergyószentmiklós, 2009. június 24-én.

Baróti László-Sándor

Látogatók

Oldalainkat 58 vendég és 0 tag böngészi

© Gyergyói Örmények

Please publish modules in offcanvas position.

Free Joomla templates by L.THEME