Az egyház minden esztendõben figyelmünkbe ajánlja ezt a képzést és felfrissülést, mely a húsvétra irányul és a feltámadás fényébe igyekszik állítani az életünket. A történelem során a nagyböjti szentidõ bizonyos fejlõdésen és változásokon ment át, aszerint hogy hogyan élte meg az egyház a maga történetét. Európai csatlakozásunk évében tegyeük fel a kérdést, mit jelent a 21. század hajnalán a nagyböjti szentidõ.
A nagyböjt szavunk a latin quadragesima és quadraginta (negyven) szavakra utal, mely azt a negyven napos idõszakot jelenti, amely elõkészíti a húsvét ünnepét. Ennek a nagyböjti negyven napnak sajátos és változó története volt a történelem folyamán, amire utalunk röviden, de liturgikus olvasmányai, magyarázata és gyakorlati alkalmazása is változott. Itt a nagyböjtnek azokat a törekvéseit szeretnõk vázolni, melyek a maguk gazdagságában a húsvéti elõkészületeket jelentették a történelem folyamán. Röviden mondva a negyven napos szentidõt gyakran úgy értelmezzük, mint bûnbánati idõt, melyet a magyar elnevezés is jól érzékeltet, és megfeledkezünk arról, hogy hajdan azt az elõkészületi idõt is értették alatta, mialatt a katekumenek megtették a szükséges lépéseket a nagyszombatéjszakai keresztségre, a keresztények a keresztségük megújítására, s az egész egyház lelkigyakorlatot végzett, ami által felkészült arra, hogy megértse és megünnepelje a húsvéti szent napokat.
A nagyböjt történetének kezdetét, mint annyi sok mindent a történelemben, bizonyos homály borítja. A kezdeményezések különfélék lehettek, majd egységesültek. Rómában például a 2. században pénteken és szombaton böjtöltek a keresztények, hogy jobban át tudják élni Jézus megváltói halálát s feltámadását lelkileg is átérezzék. A 3. században ugyanitt a böjt kiterjedt a nagyhétre, majd a húsvétot megelõzõ három hétre. A negyedik század elején, amikor már felszabadult a kereszténység, a császárság magáévá tette a negyvennapos elõkészületet, aminek kettõs szerepe is volt: egyrészt elõkészítette a jelölteket a keresztségre, melyet húsvét éjjelén szolgáltattak ki, egyszer egy esztendõben, másrészt alkalmat nyújtott a keresztényeknek a bûnbánatra, a haragosoknak a kiengesztelõdésre, mely nagycsütörtökön történt meg. A nagyböjtnek tehát szerepe volt mind a jelöltek, mind pedig a keresztények életében. Ami a két csoportot összeköti, az a kiengesztelõdési vágy és a bûnbocsánat elnyerésének az óhaja. A katekumenek új életet kezdtek, a keresztények pedig újra kezdték a valamikor megkezdett új életet. A keresztségre jelöltek nem csupán a keresztség szentségében részesültek, hanem a bérmálásban és az eucharisztiában is. A keresztség kiszolgáltatása után egy hétig fehér ruhában jártak, ami azt hirdette, hogy õk Krisztussal egy új életet kezdtek, Isten gyermekeivé váltak. A 6. századra befejezõdik a népvándorlás nagyja, az Európába beözönlött népeket megkeresztelték, ezért megritkult, majd el is tûnt a felnõttkeresztség. Az Egyház áttért a gyermekkeresztelés gyakorlatára. Néhány napos vagy néhány hetes korban keresztelték meg a gyermekeket, hogy a haláluk esetére biztosítsák üdvösségüket. Így a katekumenátus intézménye feledésbe ment s a szokásos nagyszombati keresztelés emlék lett csupán.
A szent negyvennap egy olyan idõszakká zsugorodott, ami alatt a keresztények bûnbánatot tartottak, készültek a gyónásuk elvégzésére és a húsvéti szentáldozásra. Más szavakkal fogalmazva a szent negyvennap alatt a keresztények komolyabb lelkiéletre törekedtek, figyelmesebben vagy gyakrabban hallgatták Isten Szavát és törekedtek arra, amit Jézus a hegyi beszédében ajánlott tanítványainak: az imádságra, a böjtre és az alamizsnálkodásra (Mt 6,1-18). Az imádságban Istenre találtak, a böjt segítette õket az önfegyelmezésben, az alamizsnálkodás által pedig megtanultak együttérezni testvéreikkel. Ez a három jócselekedet a bûnbánók hasznára is volt, akik igenis hitték, hogy a jócselekedeteikkel sok bûnüket jóvá tehetik, sõt jóvá is kellett tenniük, mielõtt alámerültek volna a megtisztulás és az újjászületés vizében, a keresztvízben. A felnõttkeresztség megritkulásával vagy eltûnésével tehát a nagyböjti szentidõ a keresztények számára többé vagy kevésbé szigorú bûnbánati jelleget öltött. Ma úgyszintén, amikor gyakorlatilag elhalványult a böjt jelentõsége a nyugati ember életében, a szent negyvennap bizonyos bûnbánati jellegét õrzi, az alamizsnálkodás üdvös jellegét is hangsúlyozzuk valamennyire, de félünk kidolgozni nagyböjti konkrét programot, pedig az évenként visszatérõ szentidõ nagyobb erõvel hatna, mint az ötéves terv.
Két okunk is lenne, hogy újrafelfedezzük a negyvennapos elõkészület igazi tartalmát. Egyrészt a 2. vatikáni zsinattal együtt rátaláltunk a liturgia húsvéti misztérium-központúságára. Miután hosszú ideig Krisztus megváltói szenvedése nyomta rá lelkiségünkre a bélyegét, ma a keresztények a feltámadás tanui szeretnének lenni. A húsvétot megelõzõ szent negyvennap tehát egy nagyszerû alkalom volna erre az elõkészületre. Minden esztendõben érezzük a szükségét annak, hogy újszerû módon éljük meg vagy élesszük fel magunkban keresztségünket, ezért elvégezhetnénk egy katekétikai tanfolyamot. Másrészt a romániai változások után egyre több felnõtt korú személy kéri a keresztséget. A húsvétot elõkészítõ szent negyvennap alkalmas lenne ezek elõkészítésére, aminek keretében a megkereszteltek is felfrissülhetnének küldetésükben, úgy hogy elkísérik õket. A keresztény közösségekben vagy plébániákon meg lehetne tenni azt, ami már gyakorlat Európában: a szerzeteskolostorokban keresztségi elõkészületek folynak a nagyböjti szentidõben. Elõbb vagy talán késõbb, de a meg nem keresztelt és megtérni szándékozó felnõttek arra kényszerítik a keresztény közösségeket, plébániákat, hogy a keresztségi küldetésüket újra felfedezzék. Ha a keresztség újjászületést jelent, akkor ez nem egyik percrõl a másikra történik, hanem egy egész életen keresztül tart, aminek nagyon jó helye a húsvétra való szent negyvennapos évenként visszatérõ elõkészület.
