Ki viszi át az elkötelezettséget?

Nyomtatás

 

Szeptemberben, miután a természet érett gyümölccsel töltötte meg a kertészkedõ gazdák raktárát s a kertek – termésüktõl megszabadulva – készülnek a jövõ év feladataira, megszólaltak az iskolák csengõi, hogy a nyári napsugárban fürdõ, pihenõ tanítókat és diákokat munkára, fegyelemre és imádságra szólítsák.

Az élet normális útja a növekedés és a munka. Míg az édes erdei szamóca és a gyerekszájat feketére festõ áfonya a vad természet urának ajándéka, melyet az embernek csak be kell gyûjtenie, az emberteremtett kultúrák gyümölcsei az édenkeretet vesztett, de oda visszasóvárgó ember verejtékes munkájának megszolgált, Istentõl megáldott jutalma.

A nyári érettségi és pótérettségi tanulságos történetei arra figyelmeztetnek, hogy az iskola csemetekertjében zajló munka sem hiábavaló idõtöltés vagy fáradozás. A gyümölcstermesztõ kertészeknek meg kell állniuk minden fa mellett, és felelniük kell mindenik terméséért. A számonkérés kosara csak akkor telik meg édes gyümölccsel, ha a négyéves növekedés és készülés folyamán megfelelõ szorgalommal és komolysággal, elkötelezetten dolgoztunk a terméshozamért.

A szántóföldet a munkás és elkötelezett kertészek már õsszel fölszántják, s jó maggal vetik be a jövõ évi termés reményében, s aki ismeri a mezõgazdaság és a kertészet õsi kultúráját, tudja, hogy a szorgalmas természet méhében egy percig sem szünetelõ öntudatos vetés a hideg télen gyõzedelmeskedve tavasszal a természetet virágba borítva hirdeti az élet gyõzelmét.

Az iskola padjaiban ülõ diák ilyen öntudatosan elvetett mag, elültetett csemete, aki csak a nem értõ szemében vegetál. Az élettel és az életért kegyetlen küzdelmet vívó szülõk azért hozták gyermekeiket az iskola csemetekertjébe, amiért a fát elültetik a kertbe s a magvetõ elveti a magot a földjébe, a fogantatás, az oltás, a fakasztás, a virágzás, a növekedés, az érés és a gazdag termés reményében, mely a belefektetett és ráfordított munka függvényében valósulhat meg. A tudományok kertjébe ültetett embercsemete nem passzív, szenvedõ alanya, hanem cselekvõ munkása fogantatásának és növekedésének. Elhízott, kövér ösztöneivel meg kell küzdenie, s vadhajtású természetét az iskola metszõkése alá kell tartania, hogy beoltódhasson a hivatások és a tudományok nemes fajtáiba, s maga is minél nagyobb koronát vethessen.

Az iskolai növekedés és emberi érvényesülésünk titka, rendes körülmények között az elkötelezett munka, ami nélkül senki nem lehet tudós tanár, hiteles pap, életet mentõ orvos vagy nevelõ szülõ. Ahhoz, hogy gazdagítsuk Földünket, elkötelezetten dolgoznunk kell az iskola elsõ osztályától, annak elsõ napjától. Minden iskolai év kezdetén arra vállalkozik a lelkes diáksereg és a fejlõdés zászlóját hordozó tanárhad, hogy megküzdve a vad természet köves talajával, termõfölddé törje lelkének tunya ugarát, hogy a megfogant élet benne minél mélyebb gyökeret verhessen, s a növekedõ elvárásokkal rávárakozó életben a helyét megállhassa, feladatát teljesíthesse. Németh László a Ha most lennék fiatal címû írásában vallja: „De ha ma lennék fiatal, inkább az élettel, az életben útjukat keresõ nagy emberi érdekekkel próbálnám azonosítani magam. Úgy tekinteném, mint szívós gyökereivel kemény kövek közt tapogatózó növényt, s magam is vele csinálnám fényt nyomozó, sziklát õrlõ, szívós és tétova munkáját.”

Sajnos a némethlászlói elkötelezett megismerési vágy és tanulási láz még a szellem mûhelyeiben, az iskolákban is kialvóban van. A diákokat is kiszolgáló szórakoztató televízió, a gyors, de csak felszínes tájékoztatással bíró világháló birodalmában ködbeborult és elhomályosult az egyszerû munkásemberhez jobban hasonlító tudós tanár és az érdeklõdõ diák alakja, akik dolgaikban mélyedve egyébrõl megfeledkeznek, s mint mellékterményt kapják meg, melyet maguk is szerencsés véletlennek tekintenek, az eredményt s vele a sikert.

A nálunk is egyre jelentkezõ kényszerû tõkésvilág megfordította a viszonyt a termelés és az élet, fogyasztás közt. Régen az emberek azért termeltek, hogy élhessenek, ma azért élnek, hogy fogyasszanak. Ha új autót, színes televíziót, modern számítógépet s bele játékprogramokat gyártanak: akkor a polgár azt kötelességének érzi, hogy megvegye. S e termékek megszerzése közben el is telik az élete. Szórakozásaink megválasztásában azonban megmaradt a szabadságunk. Ezért hát, ha valahol, hát itt kell ma magunkért küzdeni. Önuralommal.

Tanácsot, programot adni, hozzá egy más nemzedék fiataljainak, bajos és hálátlan feladat. Mert az értékek ilyen mérvû torzulásában már nem is tanítókra van szükségünk, hanem tanúkra: elkötelezett tanárokra és elméjüket rájuk szegzett bátor tanulókra.

Ezért hát kérdezem, ki viszi át a foga között az elkötelezett becsületes munkát?

 

 

Baróti László-Sándor