A megtestesülés aktuális mondanivalója ...

Nyomtatás
Kategória: Lelkipásztori munkák
Megjelent: 2008. december 22. hétfő

 

 

 

A megtestesülés aktuális mondanivalója Szent Lukács gyermekségtörténetében
(Lk 2, 15-20)

 

Lukács gyermekségtörténetét, melyet evangéliumának elõszavában hoz, a teológusok különféleképpen ítélik meg. Vannak, akik szószerint akarják értelmezni, mindenben a történelem kritika módszereit alkalmazva rá, mások annyira kilúgozták, hogy csupán az evangélista szüleményének tartják, mely teológiai mondandójának keretéül szolgálna.[1] Az alábbiakban mi nem akarunk a vitába beleavatkozni. Hisszük, hogy a szentírás minden szavát a Szentlélek sugallta[2] és így valamilyen tanítást, üzenetet tartogat számunkra (2Tim 3,16). Ezt próbáljuk belõlük kihámozni.

„Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!” (Lk 2. 15)

Lukács evangélista ebben a szakaszban nem annyira a megszületett Messiást mutatja be, mind inkább az embereket, akikhez eljött az Isten Fia. Az angyalok, a jelenések csupán csak rövid idõre kápráztatták a pásztorok szemét, azonnal eltûntek, visszatértek a mennybe. Akár a karácsonyi ünnep, amely csak egy-két napig tart, majd hangulata és fénye kialszik a hideg télben. Mi pedig, akár a pásztorok, abból kell élnünk, amit „az Úr mondott nekünk”. Most, az ünnepek alatt a hangulatos liturgia, a templomozás olyan ritka kivételes alkalmak, mint az angyali szózat volt a pásztoroknak, mely rövid ideig tartott ugyan, de egész esztendõben emlékeztek rá. A mi korunk materialista. Az elmúlt években, akik a szocializmus emlõin nevelkedtünk, nehezen hiszünk az angyalokban. Akik hisznek sem követik szavukat. A láthatatlan és a megfoghatatlan dolgokban nem hiszünk, mert azt nem lehet befektetni. Pedig sokszor a láthatónak a láthatatlan a lényege és az alapja. A pásztorok az angyalok nélkül talán nem bukkantak volna rá az újszülöttre. „Jól csak a szívünkkel láthatunk. Ami igazán lényeges, az a szemünk elõtt láthatatlan.”[3] Az angyalokat sem láthatjuk, Istent sem látta soha senki… A pásztorok mégis hittek! Tudták, az igazán lényeges dolgok titokban maradnak. A karácsonykor kapott tanítás – hogy Isten szereti az embert, mert a Földre jött érte, és azt várja, hogy mi is minél jobban szolidarizáljunk egymással – láthatatlan maradt körünkben. Ezért van annyi gond és baj Jézus születése után kétezer évvel is.

„Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvõ gyermeket.” (Lk 2. 16)

A pásztorok útra keltek. Az egyszerû ember õszinte dinamizmusa: a bizalom és a cselekvés. Bátorság is kell hozzá. Vállalni az út adta nehézségeket s a kockázatot, hogy mi lesz annak a vége? Az angyalok Megváltóról beszéltek, a pásztorok viszont csak három szegényt találtak egy istállóban, akiket nem fogadtak be az emberek. Napjainkban is megismétlõdik a betlehemi szívtelenség. Ma már világszerte találkozunk azzal a magatartással, mely megveti vagy kiutasítja az idegent. A keleti fejletlen országok menekültjei megalázó elutasítással találják szembe magukat a fejlett államokban. Pedig az ember Isten teremtménye és testvér marad a nagykövetségek elõtti sorban és a hontalanságban is. Persze a betlehemiek az utazó pásztorokat sem látják szívesen. A keresõ ember elõbb-utóbb kellemetlenné válik a – legyen az vallási vagy polgári – hatóságok szemében. A hatalom elszédíti az embert, különösen, ha nincs kellõ mûveltség vagy tehetség mögötte. A pásztoroknak nem volt semmilyen hatalmuk, mint ahogyan a jászolban fekvõ kisdednek sem, aki – bár Isten Fia volt – mindvégig az emberség, a józanész és a szeretet irányából jött felénk. A szegény pásztorok és a jászol arra figyelmeztet bennünket, hogy az ember Istennel csak ott találkozhat, ahol õszinték és emberek maradnak a pásztorok s a kisded Jézust nem kétes hitelû, de szentnek mondott, hideg aranyjászolban õrzik.

„Miután látták, az ezen gyermekrõl nekik mondottak alapján ismerték fel.” (Lk 2, 17)

A pásztorok a meghirdetett Messiás helyett csak egy gyermeket találtak a jászolban. A várt Isten helyett egy szerény ember-palánta fogadta a „muzsikáló” pásztorokat. Mégis felismerték a csecsemõben az egyszerû pásztorok az Isten Fiát. Karácsonykor Isten emberként jött el a földre: „megtestesült”, „emberré lett”, „testté lett”, „hasonlóvá lett hozzánk”. Azoknak, akik karácsonykor az õ születését ünnepelik vagy ráhivatkoznak, tudniuk kell, hogy emberségünkön keresztül beszélhetünk a leghitelesebben Istenrõl. Nem csak a mai ember, az ókori is értékelte azt a magatartást, amit esetleg az ég ihletett, de mindenképpen elfogadott volt a földön. Az egyháznak, aki Istent hirdeti szekularizálódó világunkban, nagy figyelemmel kell vizsgálnia azt, amit ez a világ elfogad és értékel. A múlt iránti nosztalgiából vagy akár földhözragadott számításainktól idittatva nem határolhatjuk el magunkat attól, ami a mai embert igazán lelkesíti. Az egyháznak alkalmazkodnia kell a világhoz, mert maga Isten is hasonlóvá lett hozzánk, alkalmazkodott, emberré lett. Ez nem azt jelenti, hogy üzenetét elveszíti, hanem, hogy azt inkább érvényesíteni tudja. Krisztust az õ embersége által ismerhették fel a pásztorok. Megtestesülése láthatóvá tette a láthatatlant. Ha majd Isten népe, papok és hívek megértik emberségük varázsát, és vállalni merik annak minden dimenzióját, a világ, amely még mindig fogékony a tiszta és õszinte szóra, Istenre talál. Az Egyház ugyanis nagyon jól tudja, hogy amikor védelmezi az emberi hivatás méltóságát és visszaadja a reményt azoknak, akik kétségbe estek végsõ sorsuk felõl, üzenete összhangban van az emberi szív legtitkosabb vágyaival. Ez az üzenet nem lealacsonyítja az embert, hanem élettel és szabadsággal ajándékozza meg, s rajta kívül semmi sem képes megnyugtatni az emberi szívet: ,, Magadnak alkottál minket'', Uram, ,,és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned''[4]Ez a karácsony célja: Isten találkozni akar az emberrel. De ez csak úgy lehetséges, ha mi is õszintén keressük õt.

„Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén.” (Lk 2, 18)

A pásztorok elbeszélése csodálatos volt. Egyrészt azért, mert a Messiás eljövetelét hirdették. Istenrõl beszélni pedig a családban a gyermekeimnek, az iskolában a diákoknak vagy akár máshol, a világ legcsodálatosabb dolga. A II. vatikáni zsinat szerint mindannyian „pásztorok” vagyunk, mert minden kereszténynek közös küldetése Jézust hirdetni, és róla tanúskodni.[5]

 

Másrészt azért „csodálkozott, aki csak hallotta” a pásztorok beszédét, mert mielõtt hirdették volna Jézust, találkoztak vele. E találkozást nem lehet pótolni semmivel. Beszédünket, munkánkat, küzdelmeinket egyedül ez teheti hitelessé. Ha nem találkoznánk Jézussal, olyan lenne a keresztény életünk, mint a házastárs nélküli házasság vagy a szerelem nélküli jegyesség. El sem lehet képzelni. Ezért legalább most, karácsonykor találkoznunk kell vele. Csak azután tanúskodhatunk róla.

„Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat, és szívében egyeztette.” (Lk 2, 19)

„Mária életében valósítja meg az isteni szót.”[6] Nemcsak a méhébe fogadta és megszülte az Isten Igéjét, hanem azonosult is vele. A gyermek anyja még nem érthette meg teljesen, ki van az ölében, de hitt Isten küldöttének, az angyalnak, majd az örvendezõ pásztoroknak. Most, az ünnepek havas zsongásában, amikor „mennyé kén’ a földnek válni”, fogadjuk szívünkbe mi is a kisdedet, s az ünnepek multával igyekezzünk – Mária nyomdokain – ténylegesen kereszténnyé válni.

„A pásztorok hazatértek, dicsõítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.” (Lk 2,20)

 Lukács evangéliumának elsõ olvasói szegények voltak.[7] Egész evangéliumának megírásánál szempontja volt, hogy kiemelje, Jézus azért jött, hogy örömet hozzon a szegényeknek és a megtört szívûeknek (Lk 4, 18-19; 6, 20). Ez az öröm már Betlehemben kiáradt az egyszerû pásztorokra, mert a Megváltó szabadulást hozott kilátástalan sorsukból. A megtestesülés elõrevetíti az egyházat mint communiót, mely arra hivatott, hogy a Fiú-Ige szabadítását hirdesse és az általa hirdetett szociális igazságosságot megjelenítse már itt a földön. Másodszor a karácsonynak van egy eszkatalogikus jelentése is, mely Krisztus második eljövetelére utal, és reményt ad a világnak, hogy a végsõ idõkben Krisztus megszabadít attól a szegénységtõl és kizsákmányolástól is, melytõl itt, a földön nem tudtunk szabadulni. Ezért magasztalták Istent a pásztorok.   

 

Baróti László –Sándor

 



[1] vö. Farkasfalvy Dénes: Bevezetés az újszövetségi szentírás könyveihez, Szent István Társulat, Budapest, 1994. 97-99.

[2] vö. sugalmazás in Herbert Haag: Bibliai Lexikon, Apostoli Szentszék Kiadója, Budapest, 1989. 1599-1608.

[3] Antoine de Saint-Exupéry: Le Petit Prince, Gallimard, 1987, 72.

[4] ld. Gaudium et Spes, 21.p. in A II. vatikáni zsinat taníttása, Szent István Társulat, Budapest, 1986. 457.

[5] vö. Lumen Gentium, 10. p. in A II. vatikáni zsinat tanítása, im. 48.

[6] ld. Jakubinyi György: Hirdesd az igét!  I. Gyulafehérvár, 1997. 87.

[7] vö. CHARPENTIER, Etienne: Pour lire le Nouveau Testament, Cerf, Paris, 1983. 83.            



Napi evangélium RSS

evangelium.katolikus.hu
  • Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne...

   

Copyright © 2016 Gyergyói Örmények.

Joomla 1.7 templates free by Joomla Template Maker