Élõ emlékezet

Nyomtatás
Kategória: Rólunk írták
Megjelent: 2007. október 25. csütörtök

 

„Nem hõs vagyok, hanem áldozat"
Beszélgetés Harai Pál plébánossal, ’56-os elítélttel

Rendkívül kedves, barátságos és szimpatikus öregúr fogad bennünket a medgyesi Kolping-ház teraszán. Vendéglátónk a közel nyolcvanadik életévében járó Harai Pál nyugdíjas plébános, esperes, kanonok, volt politikai fogoly, elítélt. Tizenkilenc éven át a medgyesi egyházközség plébánosa, az õ nevéhez kötõdik, többek között, a Szent István király tiszteletére Medgyesen felépített templom, valamint a Kolping-központ, hétvégi pihenõ ház az ifjúság és rászorulók részére. Nyugdíjba vonulása után a Kolping-ház egyik kicsi szobájában húzódott meg, itt fogad bennünket is nagy szeretettel.

Harai Pál a Háromszék megyei Szentkatolnán született 1928. január 25-én, 1947-ben érettségizett Brassóban, 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron, Aradon, Sepsiszentgyörgyön és Csíkdánfalván szolgált. Letartóztatásakor, 1958. augusztus 5-én Brassóban római katolikus lelkész. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetében (EMISZ) való állítólagos részvétele miatt „társadalmi rend ellen szervezkedõ csoport feljelentésének elmulasztása vádjával" állították bíróság elé, és 1959. március 19-én tíz év börtönbüntetésre ítélték, amibõl kemény öt évet a Brãilai Nagyszigeten, Salcián, illetve Luciu–Giurgeni-ben és Grãdinán töltött. Harai Pál Salciáról szabadult 1964. augusztus 5-én az általános kegyelmi rendelet nyomán

Harai atyát nem kell sokáig faggatni, valósággal ömlik belõle a szó, s ami egyben meglepõ és csodálatraméltó: az a mód, ahogyan mesél az ötven évvel ezelõtt történtekrõl, az elszenvedett kegyetlenségekrõl és igazságtalanságokról, amelyekben része/részük volt.

Brassóban tanuló Imre öcsém egyik este az iskolából egy levéllel állított haza azzal, hogy egy fiú adta neki. A címzés meglehetõsen furcsa volt:Fõtiszteletû Vitályos Balázsnak Harai Pál kezén keresztül. Látván, hogy a levél nem nekem szól, és én csak közvetítõ vagyok, átadtam Vitályos Balázs kollégámnak, hittanárnak, aki beosztott lelkész volt a brassói plébánián. Felbontotta a levelet, és nagyon ideges lett. Valami ilyesmit mondott: Na, nekem végem, engem megint befognak. Mi baj van tanár úr?, kérdeztem. Tessék, olvassa!, s ideadta a levelet. Gyanús, nemzetieskedõ hangvétele volt, és azt kérték benne, hogy a kápolnában, ahol a hittanórákat tartottuk, a magyar ifjúság megbeszélésekre gyûlhessen össze. Egyébként semmi különöset nem vettem észre benne. Nem emlékszem, hogy a levél alá lett volna írva. Vitályos Balázs azt állította, hogy ez a Szekuritáté provokációja. Nekem az volt a véleményem, hogy egy meggondolatlan kisdiák kezdeményezésérõl van szó. Nem tudtuk, mit tegyük, hiszen mi van akkor, ha tényleg nem a Szekuritátétól, hanem egy kisdiáktól származik a levél? Végül bementünk Vasvári Aladár fõespereshez, hogy õt kérjük fel „bírónak" az ügyben. Miután a fõesperes elolvasta a levelet, széttépte, és a fürdõszobában elégette. „Ne törõdj, Balázs, semmi az egész!", mondta. De a levél miatt mégis letartóztattak... A levél átadásakor, Imre közölte, hogy a fiú választ vár. Vitályos Balázzsal megállapodtunk abban, hogy nem küldünk semmiféle választ.

Letartóztatások
Közben megérkezett 1957 õsze, és mindenfelõl letartóztatások hírét hallottuk. Brassóban is letartóztatták a ferences templom papját, P. Hajdu Leandert és a külvárosi, bolonyai templom lelkészét, Ráduly Istvánt. Valamikor december elején Imre öcsém azt üzente, hogy beszélni szeretne velem, és keressem fel Gyulafehérváron. Ezt a tanévet ugyanis már a gyulafehérvári kántorképzõben kezdte. December 3-án este gyalog mentem a bolonyai templom felé, hogy a sekrestyést értesítsem: másnap a szentmise elmarad, mert Gyulafehérvárra kell utaznom. Útközben betértem egy antikváriumba, megvásároltam Pázmány Péter Kalauzát, majd amikor innen kitértem, valaki hátulról megszólított. Pãrintele Harai? Harai atya? Da. Igen. Veniþi la miliþie. Tessék a milícára jönni. Amikor a meglepetéstõl magamhoz tértem, megkérdeztem tõle, hogy kicsoda. Mondta, hogy a milíciáról van. Beültettek egy terepjáróba, de nem a milícára, hanem egyenesen a Szekuritátéra vittek. Mindenfélérõl vallattak, faggattak, idõnként fenyegetõztek. Éreztem, hogy tudnak a levélrõl. Éjfél körül bejött egy középkorú ripacsos képû elvtárs, és addig s addig, míg kénytelen voltam beismerni a levelet. Nem annyira a tartalma érdekelte, mint inkább az, hogy ki tud a levélrõl. Vitályos Balázs és én, Vasvári nem, jelentettem ki határozottan. Biztosan, nem tud? Biztosan. Ki akartam menteni. Végül így szólt hozzám: Maga vétett az állam törvényei ellen, de pártunk és államunk nagyon humánus, nem akarja az emberek kárát, és a vétséget jóvá lehet tenni, és jóvá is kell tennie. Milyen módon?, kérdeztem. Elmegyek Gyulafehérvárra, megkérdezem az öcsémet, hogy ki adta át a levelet, majd beszámolok. Éreztem a szándékukat, hogy be akarnak hálózni, és szilárdan elhatároztam: ilyesmire semmiképpen nem vállalkozom. Az éjszakát a Szekuritátén töltöttem, másnap reggel lefüggönyözött kocsival szállítottak el. Amikor elengedtek, megkérdeztem, mit mondjak a plébánián, hol voltam, mert nem szoktam hiányozni. Ekkor egy nagy házikenyeret nyomtak a kezembe, és közölték, mondjam azt, hogy otthon voltam Szentkatolnán, s onnan hozom a kenyeret. Amikor bementem a kenyérrel, esküre emeltem a kezem, és elmondtam a társaimnak, hogy a Szekuritáté mindent tud. Elhatároztuk, bármi történjen is, nem fogjuk beismerni, hogy Vasvári Aladár tud a levélrõl. Be kell ismernem, hogy pap létünkre hazudtunk. Nem sok idõ múlva Gyulafehérváron öcsémmel találkozva megkérdeztem, hogy emlékszik-e a levélre, és hogy ki adta át neki. Nem emlékezett, de a kérdésemre, szegény nagyon ideges lett. Néhány nap múlva meghatározott helyen kellett találkoznom a ripacsos képûvel, aki kikocsikáztatott a Prázsmár felé vezetõ útra. Fõleg az érdekelte, hogy fonja a hálóját minél jobban körém. Újabb találkozót jelölt ki. Vasvárival és Vitályossal mindent megbeszéltünk. Állandó feszültségben éltünk, hiszen nem tudtuk, mikor csap le ránk a villám.

Így telt el a tavasz, már jól benne voltunk a nyárban, amikor 1958. augusztus 5-én háromnegyed nyolckor megszólalt a telefon. Én éppen reggeliztem. Bemutatkozás nélkül az illetõ magyarul kérdezte: Harai tisztelendõ úr? Én mindjárt sejtettem, hogy szekus lehet. Igen, kivel beszélek? Hát egy régi jó barátjával. Ki az? Nagy Imre. Nem tudom, hogy lenne ilyen nevû ismerõsöm. Ugyan-ugyan mire való ez a kételkedés? Vitályos szabadságra ment Uzonba, Vasvári pedig misézett a templomban. A legjobb indulattal sem emlékszem ilyen nevû ismerõsömre vagy barátomra, mondtam. Na, mindegy, válaszolta. Szeretnék magával találkozni, közölte. A plébánián, mondtam. Azt akartam, hogy jöjjön õ ide. Nem alkalmas, hangzott a válasz. Mire én közöltem vele, hogy a plébánia kapujába még lemehetek. Jó, ott leszek, hangzott a válasz. Alighogy átléptem az ebédlõ melletti irodába, ismét megszólalt a telefon, de akkor már románul hangzott a szöveg: Pãrintele Harai? Maºina, pâinea. Harai tisztelendõ? Autó, kenyér. Olyan dolgokat mondott, amikrõl feltétlenül el kellett ismernem, tudom, mirõl van szó. Ennek ellenére megkérdeztem, kivel beszélek. Közölte: találkozni akarnak velem, mert fontos megbeszélnivalójuk van. Arra gondoltam, ha le akarnak tartóztatni, akkor úgyis megteszik, ezért azt mondtam, néhány perc múlva ott leszek. A már említett könyvkereskedés mellett várt rám az a román szekus, aki 1957. december 3-án éjszaka fogadott. Azt mondta, menjünk lennebb. Hát alig ötven méterre a könyvesbolttól, szinte a templomunkkal szemben, a Weiss Mihály utca sarkán ott állt a terepjáró. Üljünk be ide, mondta a kísérõm. Fõhadnagy lehetett. Ketten ültek a kocsiban, a szekus gépkocsivezetõ és a fõmuki, vagyis az ezredes. Jó napot tisztelendõ uram, de rég nem láttuk egymást! Mindezt magyarul. Nem is olyan rég, ezredes úr. Hogyhogy? Láttam, az ezredes urat. Hol? Alig egy-két héttel ezelõtt biciklivel Feketehalomba mentem misézni, és a környéken egy nemzetközi kerékpár verseny zajlott. A milícia leállította a forgalmat, én az út szélérõl végignéztem a versenyzõket és az õket kísérõ kocsikat. Ezek között láttam az ezredes úr kocsiját is. Nézd, nem is tudja az ember, hogy ki nyomozza. Elnézést ezredes úr, de nem nyomoztam. Csak észrevettem az ezredes úr kocsiját, biztosan nagy sportkedvelõ tetszik lenni. Na, în fine, valami nagyon fontos megbeszélni valónk lenne. Maga vétett a rendszer ellen, de jóváteheti. Hol lehetne beszélni? Ahol az ezredes úr parancsolja. Elvittek a Vár utcába. Ideérve a gépkocsivezetõt kiküldte a kocsiból, és csak az ezredes, a román szekus és én maradtunk bent. Körülbelül háromnegyed órát nyaggattak, majd közölték velem, bebizonyíthatom, hogy lojális állampolgár vagyok, de el kell mennem egy közeli helységbe, ahol valakivel beszélnem kell egy olyan témáról, amit õk mondanak nekem, utána pedig beszámolok nekik. Vállalom-e? Ilyen gyalázatosságot nem vállalhattam, hogy csapdát állítsak valakinek. Elhatároztam magamban, hogy még a szabadságom elvesztése árán sem teszek ilyet. Ördögi módon dolgoztak ezek... Leginkább Szilveszter Sándor sepsiszentgyörgyi plébánosra gyanakodtam, mert róla tudtam, hogy régóta fenik rá a fogukat. Mégis kíváncsiságból megkérdeztem, hogy mirõl van szó, és kihez kell mennem. Mondtam, hogy zsákba macskát én sem vehetek. Még szemtelen is, hangzott a válasz. Aztán románra fordította a szót, behívta a sofõrt, és utasította, hogy: Mergem la regionalã. Felvittek a Szekuritátéra, ahol alig egy fél éve töltöttem el egy éjszakát, és ott kezdõdött megint minden elölrõl. Akkora irodája volt az ezredesnek, hogy elképesztõ. Perzsaszõnyegek, festmények, fotelek, rádió, telefonok…

Az ezredes hellyel kínált, õ pedig leült az íróasztalához. Újból kezdõdött a beszélgetés, mintha a Vár utcában semmi sem történt volna. Maga még fiatal, és szép jövõ áll maga elõtt, gondolja meg, mit csinál! Ezredes úr, én jól meggondoltam, mit csinálok. Másként nem tehetek. Amikor az állam érdekérõl van szó, akkor mindent meg kell tenni, még a hivatali titok se kötelezi sem az orvost, sem az ügyvédet, sem a papot, mondta szinte ordítva. A vallatás során hol nyájasan, hol pedig dühösen nyilvánult meg. Egy adott pillanatban felkapott az asztalról egy könyvet, valószínûleg valami törvénykönyv lehetett, de nem találta meg benne, amit keresett, ekkor lecsapta, kiáltva: Úgy van, ahogy én mondtam. Majd én elrendezem magát! Magából kikelve kirohant az irodából, én pedig ott maradtam egyedül az irodában. Nem tudom, mennyi ideig lehettem egyedül, de elég hosszúnak tûnt. Megunva a fotel kényelmét, felálltam, és az ablakhoz menve kinéztem. Lent az udvaron a kertben bezárva õzikéket láttam. Milyen ellentét… Fent a farkasok, s lent az õzikék. Aztán visszamentem a helyemre, nehogy azt mondják, kémkedtem az irodájukban. Nemsokára nyílt az ajtó, s hárman jöttek vissza. Talán egyikük volt csak egyenruhában, egy nagy behemót õrnagy, a többiek pedig civilben. Belépésükre felálltam, és nem úgy köszöntem, ahogy a fegyenceknek kell: Sã trãiþi!, Isten éltesse!, hanem Bunã ziua! Jó napot! Igaz, ezekben a román szavakban nem szerepel az Isten neve. Mire az õrnagy: ªezi! Ülj le! Miközben én ültem, õ járkált körbe, s veregette a vállamat. Mãi Pavele, mãi Pavele, ce fraier eºti tu! Hej, te Pali, te Pali, milyen frájer vagy! Peste câþiva ani ne întîlnim într-o puºcãrie, o sã regreþi! Néhány év múlva egy börtönben fogunk találkozni, nagyon megbánod! Domnule maior, faceþi cum vreþi, din partea mea, am spus. Õrnagy úr, csinálják, ahogyan akarják, én megmondtam az ezredes úrnak! Ezek után a szoba távolabbi sarkában összedugták a fejüket, és sugdolózni kezdtek. Valószínûleg arról tanácskoztak, hogy mit csináljanak velem. Egyszer csak nyílt az ajtó, megjelent egy altiszt, s magához intett. Odanyújtott egy sötét szemüveget. Nem azért, hogy lássak, hanem azért, hogy ne lássak. Karonfogva kivezetett, bevitt egy helyiségbe, s itt leültetett. Akkor levétették a szemüveget, s egy nagy irodában találtam magamat. Hát ott nagy munka folyt, hölgyek és férfiak ültek az íróasztaloknál, a hölgyek serényen gépeltek.... szóval, intézték a földi halandók sorsát...

Tizenöt-húsz percet ülhettem itt, aztán megint megjelent a sötét szemüveg kezelõje, s ismét átnyújtotta nekem a szemüveget, nehogy ártson a szememnek az augusztusi napfény. Az oldala is be volt fedve, hogy egyáltalán ne lehessen kilátni rajta. Tudtam, nem a kapu felé fog vezetni, hanem egészen biztosan a cellákhoz. Egyszer csak ajtónyitást hallok, s belépek egy helyiségbe. Scoate ochelarii! Vedd le a szemüveget! Hát arccal a fal felé fordulva, háttal három ember állt elõttem. A Szekuritátén az volt a szabály, ha nyílik a cellaajtó, akkor a bent lévõknek arccal a fal felé kell fordulniuk, és csak akkor szabad megfordulniuk, ha erre engedélyt kapnak. Visszaadtam a szemüveget a kísérõmnek, mire õ becsukta az ajtót, és elment. Következett a bemutatkozás, az ismerkedés a cellatársaimmal. Ösztönösen azt kérdeztem tõlük, hogy mióta vannak itt. Három hónapja, két éve, kilenc éve. Mindhárman románok voltak, kettõ értelmiségi és egy munkás. Mind politikai ügyek miatt tartották fogva õket, mi nem voltunk összevegyítve a közjogiakkal. Nem emlékszem, hogy mennyi ideig lehettünk együtt. Talán vagy kétszer elvittek egy másik cellába, ahol összetalálkoztam Nyitrai Mózes unitárius pappal és tizenöt-tizenhat éves fiával, Csongorral, és ámulva hallgattam, hogy valamilyen EMISZ nevû szervezet ügyében vannak letartóztatva. Ekkor még nem gondoltam arra, hogy Vitályos Balázzsal mi is ennek a szervezetnek leszünk a cinkosai, és ha a kihallgatásokon nem vagyunk óvatosak, akkor a tagjai is. A vallatások során állandóan azon lovagoltak, hogy ki tud a levélrõl, és kit lehet még befogni, nem pedig a levél tartalma érdekelte õket. Vitályos paptestvéremmel, akit idõközben szintén letartóztattak, mindent magunkra vállaltunk, és nem ismertük el Vasvárit, mivel beteg ember volt, a fél veséjét kivették.

Brassóban a kihallgatások 1958. augusztus 5-tõl október végéig tartottak, s november elején átszállítottak Marosvásárhelyre. Az autóban találkoztam Opra Benedek brassói középiskolai tanárral és egy kõhalmi fiúval. Nekem a bal kezemen volt a bilincs egyik szára, Benci bácsinak pedig a jobb kezén. Közben megtudtam, hogy az unitáriusoktól indult ki az egész ügy. Benci bácsit késõbb tartóztatták le, mint engem. Kíváncsi voltam, hogy õ miket tud még. A szekusokkal beszélgethettünk, de egymás között nem. Útközben valahol gumidefektet kapott az autó, a szekusok kiszálltak, s bent a kocsiban felgyújtották a villanyt. Ezt az idõt használtam ki arra, hogy Opra Benci bácsival beszéljek. Két kocsival voltunk, késõbb megtudtam, hogy abban volt Vitályos. Az egyik szekus észrevette, hogy szót váltottunk egymással. De ce vorbeºti, mã? Miért beszélsz, te? Úgy összevissza vert, hogy még a vér is megindult az orrunkból, szájunkból. Borzalmasan szégyelltem magam, hogy Benci bácsi miattam kapott, mert én provokáltam a beszélgetést. Ilyenkor nem válogatnak… Megérkeztünk Vásárhelyre, itt elválasztottak egymástól, s betettek egy cellába. Itt-tartózkodásunk alatt Opra Benedeket még egyszer láttam, amikor el akartak vinni Szamosújvárra. Levittek a börtön udvarára, én Benci bácsi mellett álltam, szegény meg volt láncolva. Tudni kell azt, hogy más a bilincs és más a lánc. Bilinccsel csak a két kéz van összekötve, de a lánccal a lábak és a kezek, illetve a lábak a kezek is egymással, hogy a rab ne tudja egyáltalán mozgatni a végtagjait. Nem tudtam elképzelni, hogy a huszadik században még használnak láncot, a sötét középkor magasan felette áll a modern és humánus huszadik századnak...

Ítélet
Marosvásárhelyen már nem hallgattak ki, hanem vártuk, mikor lesz a tárgyalás. Kolozsvárról szállt ki a hírhedt Macskási Pál bíró, tordai szabólegény. A vád ellenem „a társadalmi rend ellen szervezkedõ csoport" feljelentésének elmulasztása volt. A tárgyaláson Macskási azt kérdezte tõlem, hogy kitõl tudtunk errõl a szervezetrõl (az EMISZ-rõl van szó – szerk. megj.) Mire én azt mondtam: a Szekuritátétól. Hogyhogy? Hát azt úgy, hogy a Szekuritátétól tudtam meg, hogy ilyesmi létezik. Védõügyvédem egy adott pillanatban azt kérdezte tõlem: Vasvári tud-e a levélrõl, mert be akarja hívni tanúnak. Kérem, Ön egyáltalán honnan tud a Vasvári nevérõl? Ha védeni akar, tessék védeni, ha nem, akkor hagyjon békén.

A vádlottak között olyan tizenhét-tizennyolc éves gyerkõcök is voltak, látszott rajtuk, hogy a szekusok mindenfélét ígérgettek nekik. Valljátok ezt s azt, s ne nyugtalankodjanak, mert kiszabadultok... Úgy vádolták magukat, hogy robbantam fel a dühtõl. Te, ne vádold magadat, hanem védjed magadat. Ide nem azért hoztak, hogy megdicsérjenek, hanem hogy megbüntessenek – mondtam nekik.

Vásárhelyen egy ideig a Szekuritátén tartottak fogva, de néhány héttel az ítélethirdetés elõtt átvittek a börtönbe. Még el sem voltunk ítélve, és máris a börtönbe kerültünk...?! Annyi volt a letartóztatott, hogy már nem fértünk a Szekuritátén, ketten aludtunk egy ágyban. A börtönben megtanultuk a morzét, így tudtunk egymás között értekezni. De nagyon vigyázni kellett, nehogy észrevegyék a szarzsik, a folyosóõrök. Az ébresztõ hajnali ötkor volt, és elõfordult, hogy miután felöltöztünk, visszafeküdtünk még egy kicsit. Egyszer belesett az õr, egy Ruzsa nevezetû marosszentgyörgyi cigány, és amikor ezt meglátta, azonnal üvölteni kezdett: Adok én maguknak alvást! Ököllel, lábbal összevissza vert és rugdosott, azt sem tudtuk, hova bújjunk.

Az ítéletet 1959. március 19-én hirdették ki, majd visszakísértek a börtönbe. A kolozsvári Katonai Bíróság a Btk. 228. paragrafusa és a 209. paragrafus 1. pontja alapján tízévi börtönbüntetésre ítélt, illetve teljes vagyonelkobzást rendelt el. Fellebbezni lehetett, de nem ért semmit.

Fogolytársaim közül én voltam a legidõsebb, és hogy valamelyest felvidítsam õket, azt javasoltam: énekeljünk karban... Rázendítettünk a Megfogtam egy szúnyogot, nagyobb volt egy lónál.... címû népdalra. Én vezényeltem. Háttal álltam az ajtónak. Bár a folyosóõröknek védõ volt a csizmáján, én éreztem, hogy ott áll mögöttem. De nem törõdtem vele, s vezényeltem tovább, hisz már úgyis kimondták az ítéletet. Egy adott pillanatban a folyosóõr megszólal: Szunyogmester, aztán holnap számolunk...! Gondoltam, betesznek a karcerbe, de végül megúsztam. Lehet, az õröknek is tetszett az elõadásunk...

Egyszer voltam azonban a karcerben öt napot. Elvittek a cellánkból egy fiatalembert, és a nagy kapkodásban, ott maradt az egyik zoknija. Hihetetlen, hogy a börtönben egy zokni mekkora érték. Megtudtuk, hogy az illetõ melyik cellában van, de hogy tudjuk eljuttatni hozzá? Amikor reggel vittek a mosakodóba, vállalkoztam arra, hogy bedobom a zoknit. Libasorban haladtuk, hátul ment a folyosóõr, elõl vitték a kiblát, azaz a csebret, amibe a rab végzi a szükségleteit. Jó kosárlabdás kellett volna lennem, hogy egybõl sikerüljön a manõver. A zokni elõször leesett a földre, de másodszor célba ért. Igen ám, de meglátta a szarzsi, s ezért öt napot kaptam. Nem tudom, mennyi ideje lehettem a karcerben, de egyszer csak mozog az ajtó. Ki van ott?, kérdezte. Azt hittem, provokál az õr. Ki van ott?, ismételte meg a kérdést. Egy katolikus pap. Na, várjon. Szivarozik? Igen. Vegye! S beadott vagy öt-hat száll cigarettát. Mondtam, nincs mivel meggyújtanom. Gyufát is adok. Egy folyosón dolgozó közjogi volt. Nem valami grófnak a fia, hanem egy szászrégeni cigányember. Hosszú ideig észben tartottam a nevét, hogyha majd szabad leszek, akkor megkeressem. Hiszen nagyon könnyen meggyûlhetett volna a baja... Amikor annyi ember elveszíti az emberségét, akkor egy cigányemberben ennyi emberség legyen...!

Vásárhelyen ’59 õszéig tartottak. Ekkor betettek egy nagy terembe. Itt néhány napig tartottak. Géppisztolyos katonák vigyáztak ránk, mintha valami rablógyilkosok lennénk. Kiadtak valami száraz ételt, s útnak indítottak. Zárt vonattal vittek Brãiláig, innen komppal tovább felfelé, szembe az árral. Éjszaka érkeztünk meg új lakhelyünkre, Mâinile pe cap! Fejhez a kezeket! – üvöltötték a katonák. Azt gondoltuk, kivégeznek. Amikor a bokrok közül kiértünk, s távol megláttunk valami fényeket, akkor nyugodtunk meg valamelyest. Amikor a drótsövény mögé bementünk, mintha a mennyországba érkeztünk volna.

Elõször Salciára, onnan Luciu-Giurgeni-be, majd ismét Grãdinára vittek. Itt például egy uszályon laktunk vagy három hónapig ’59 nyarán, rizset gyomláltunk, cukorrépát kapáltunk, gátat építettünk. Itt találkoztam Dávid Gyulával, Páskándi Gézával stb., rengeteg volt az értelmiségi. Mivel késünk nem volt, kifentük a kanál nyelét, és ezzel vagdostuk össze a burjánt, hogy amikor délben hozzák a csorbát, beletehessük az ételünkbe, így megtelt a hasunk, és megszûnt az éhségérzetünk. Nagyon sokszor azzal vádoltam magam, hogy miért gondolok állandóan az evésre? Egyszer elvittek istállót takarítani egy kézdivásárhelyi magyar tanárral, Farkas Pállal. Õt a Szoboszlai-ügyben ítélték el. A szarzsi megkérdezte tõlünk, hogy éhesek vagyunk-e? Hát hogy ne lennénk, állandóan! Az õr hozott egy veder levest a közjogiaktól. Volt leves, de nem volt kanál. Mitévõk legyünk? Semmi probléma. Megittuk. Nem tudom, hány csajkával ittam meg, de akkora hasam lett, mint egy póknak, és mégis éhes voltam...

Szabadulás
Évekig semmilyen kapcsolatot nem tarthattunk fenn a családdal. Aztán hosszú idõ után engedélyt kaptunk arra, hogy írhassunk haza levelet. De meg volt szabva, hogy mit írhatunk, és kérhettünk. Dragii mei, sunt sãnãtos. Vã rog sã-mi trimiteþi prin poºta urmãtoarele alimente, unturã, carne, slãninã stb. Drágáim! Egészséges vagyok. Kérem szépen, hogy a következõ élelmiszereket postázzák: zsírt, húst, szalonnát stb. Válasz azonban soha nem jött, de a csomagot megkaptuk. Az otthoniaknak volt azonban annyi eszük, hogy a csomagba betegyenek egy képet. Az õrök ideadták, hogy nézzem meg, de aztán elvették. Valahogy közölnöm kellett a szüleimmel, hogy megkaptam a képet. Hogy a frászkarikába hozzam a tudomásukra? Végül úgy írtam alá a levelet, hogy Palikép. Nem volt szabad viszont kérni gumicsizmát. De miért adta a Jóisten az embernek az eszet? Az egyik levelet így címeztem meg: Str. Gumicsizma 142. Egyszerû közelemis apámnak és anyámnak volt annyi esze, hogy megértették, mit szeretnék. És a gumicsizma megérkezett...

A szüleim mindent megtettek, hogy kiszabadítsanak. Kérést adtak be 1962-ben, hogy kegyelemben részesítsenek. Négy éve el voltunk már ítélve, amikor egyik este egy Blasiu nevû õr szólított, hogy: Harai Pavel la poartã! Harai Pali a kapuhoz! Mindannyian tudtuk, hogy nem szabadon akarnak engedni, de akkor meg mit akarnak? Egy nyakkendõs alak egész éjjel vallatott, állandóan azon lovagolt, hogy Vasvári tudott-e a levélrõl? Négy éve le van zárva az ügy, s megint Vasvárit piszkálják?, kérdeztem. Mire az illetõ cinikusan azt mondta: Mãi prostule, nici acum nu þi-au venit minþile? Te putrezeºti aici, mã! Te, idióta, most sem jött meg az eszed?! Itt fogsz elrothadni....! Sã mã putrezesc. Akkor rothadjak el. Amikor 1964-ben hazaengedtek, találkoztunk Vasvárival. Egyszer azt mondja: Palika, én beismertem. Engem is letartóztattak, de egy év múlva elengedtek. Majd leestem a székrõl. Úgy játszottak velünk, mint macska az egérrel....

Egyik alkalommal kint voltunk kukoricát kapálni, de nem öltük meg magunkat a munkával. Egyszer: Adunare! Gyülekezés! Leültettek, géppisztolyos katonák vettek körül, majd a politikai tiszt számon kérte tõlünk, hogy miért nem dolgozunk? Volt egy ravasz ügyvéd, aki azt mondta: azért nem dolgozunk, mert úgy tudja, hogy megyünk haza. Honnan? Olvastuk az újságban. De hogyan jutottak újsághoz? Mire a fogoly: Találtam a földön egy darab szalonnát egy újságba becsomagolva, a szalonnát megettem, s az újságot kiolvastam. Na, innen tudom. Az utolsó pillanatig nem akarták beismerni, hogy haza megyünk.

Ami az egészségügyi állapotomat illeti, hála Istennek különösebb betegségem nem volt. Több héten keresztül vízben dolgoztunk, embertelen körülmények között. De meg se hûltem, pedig átázott a csizmám, megvert az esõ. Egyszer nagyon gyenge voltam, és elmentem az orvoshoz. Kértem, hogy adjon felmentést, illetve valami orvosságot. Pãrinte, n-am nimic, n-am nimic. N-am drept. Nincs semmim, nincs semmim, s nem tudlak felmenteni. Nincs jogom. Kikísért a rendelõbõl, majd váratlanul benyúlt a köpenye zsebébe, kivett egy marék puliszkahéjat, és a kezembe nyomta. Néztem rá, és nagyon hálás voltam. Mulþumesc, mulþumesc. Köszönöm, köszönöm. Mintha nem tudom, mit adott volna…

Hazafelé Brãiláig kísértek. Ott váltunk el a géppisztolyosoktól. Mindenki ott kellett jelentkezzen, ahol letartóztatták. Én Brassóban. Itt közölték, hogy milyen nagy kegyet gyakorolt az állam velünk szemben, mennyi büntetést elengedett. De vigyázzunk, mit csinálunk, mert szemmel tartanak. Az utolsó pillanatig, még kilencven után is megfigyeltek. Ha nem hinnék az Istenben és a túlvilágban, akkor nem tudtam volna ezt az egészet túlélni. Az életnek nincs értelme Isten nélkül. Annyi elégtételt nem nyújt, mint amennyi kísértést, bajt és megpróbáltatást. Nem hõs vagyok, hanem áldozat. Ebben az egész kirakatperben csak egy szereplõcske...

Szabadság, PAPP ANNAMÁRIA



Napi evangélium RSS

evangelium.katolikus.hu
  • Jézus így beszélt tanítványaihoz második eljöveteléről: „Mint ahogy Noé korában történt, úgy lesz az Emberfia napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek addig a napig, amíg Noé be nem szállt a bárkába. Akkor jött a vízözön, és elpusztította valamennyit. Ugyanígy történt Lót napjaiban is. Ettek és ittak, adtak és vettek,...

   

Copyright © 2016 Gyergyói Örmények.

Joomla 1.7 templates free by Joomla Template Maker