valami a pozicionális identitásról

 

Hosszas mérlegelés után mégiscsak megengedtem magamnak egy rejtélyesen metaforikus címet. Clifford Geertz (akit titokban kicsit mesteremnek tekintek) ugyan mindenkit óva int a szépírói gesztusoktól – az antropológiai szöveg legyen egyértelmû, igénytelen szöveg, ne törjön irodalmi babérokra, mondja. Mivel intését, bármennyire is megszívlelendõ, nem mindig lehet betartani – erre talán legjobb példa az õ munkássága, amelyben szintén nem tudott lemondani a metaforikus önkifejezés glóriájáról –, maradt részemrõl is a „vasárnapi örmények” szókapcsolat, mely éppen elég titkot foglal magában, hogy kellõképpen illusztrálja azt a terminológiai bizonytalanságot, amely az erdélyi magyar-örmények identitásával kapcsolatban felmerül.

 

*

Kit nevezünk manapság örménynek? – kérdezem elsõsorban a kutatóktól. Mi az a hozzávetõleges kronológiai határ az erdélyi magyar-örmények történetében, ameddig még megengedhetjük magunknak e terminus használatát anélkül, hogy a felelõtlenség hibájába esnénk? Meggyõzõdésem, hogy a mai kutatásokban az erdélyi és magyarországi magyar-örmények esetében árnyaltabb terminológiára lenne szükségünk ahhoz, hogy ezt a törékeny és bizonyos értelemben amorf identitáskonstrukciót tetten érjük. Fõként azért szükségeltetnek a definíciók, hogy az eltérések a különbözõ csoportok között minél inkább kirajzolódhassanak – mivel az antropológiai kutatás módszerei, a kulturális jelenségek értelmezése nem lehetnek egzaktak. Továbbá meggyõzõdésem az is, nem beszélhetünk történetileg olyan kontinuitásról, amelynek értelmében ugyanazzal a névvel jelölhetnénk például az örményországi örményeket és Erdély örmény származású lakosait napjainkban. Az „örmény” fõnévnek nem ugyanaz a denotátuma a két esetben: két különbözõ entitásról van szó, amely nem bír egyforma kulturális lefedettséggel. Új és átfogó, az egyes jelenségeket hozzávetõlegesen lefedõ terminológiai struktúrát magam sem ajánlhatok ebben a dolgozatban – ennek létrejöttét például olyan faktorok hátráltatják közvetve, mint a társadalmi megengedés nagyvonalúsága, amelyet az antropológus olykor riadtan figyel és próbál meg értelmezni: mindenki lehet örmény, aki annak tartja magát.[1]

Éppen ezért én fõleg erdélyi magyar-örményekrõl szólok, mert azt gondolom, ez az árnyaltabb terminus jobban megközelíti azt a bonyolult, illékony jelenséget, amelyet manapság örmény identitásnak nevezünk Erdélyben. Fõleg a gyergyószentmiklósi magyar-örmények példájából indulok ki, mindeközben természetesen hivatkoznom kell azokra az örmény származású csoportokra is, amelyekkel õk valamiképpen kapcsolatban állnak.[2]

Mi az oka annak, hogy az egykori erdélyi örmény telepesek leszármazottai magukat elsõsorban magyarnak vallják, ugyanakkor bizonyos esetekben büszkén hirdetik örmény származásukat is? Magyar-örmények, mondják magukról, de népszámláláskor majdnem kizárólagosan a magyar etnikumhoz sorolják magukat.[3]

Csak a diakronikus szemlélet oldhatja fel a terminológia ellentmondásait: bármennyire is közhelyszerû a megállapítás, a jelen miértjeire a válasz egyszerre keresendõ a múltban és jelenben. Az asszimiláció folyamatának jobb megértése végett vázlatosan említést kell tennem néhány olyan okról, amelyek az Erdélyben megtelepedett örményeknek a magyarságba való beolvadását szolgálták, és amelyekkel elõttem már kiváló történészek sora foglalkozott kimerítõen.[4]

A legenda szerint I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1672-ben 3000 örmény kereskedõcsaládot telepít le Gyergyószentmiklóson, késõbb kiváltságjogokat adván nekik.[5] Már az 1680-as években számos család továbbköltözik Erdély más vidékeire, az 1700-as évek elejére létrehozván az örmények két legjelentõsebb közösségét Szamosújváron és Erzsébetvárosban.

Az újonnan érkezõk viszonylag hamar feladják örmény keleti vallásukat, s már 1686-ban egyesülnek Rómával. A 18. század közepéig nagy a fluktuáció, sokan visszaköltöznek Moldvába, ahonnan eredetileg az asszimilációs nyomás elõl jöttek Erdélybe – de jellemzõ az ellentétes irányú mozgás is: Moldvából, Lengyelországból jönnek örmény családok. Az erdélyi csoportok rendkívül mobilisak: kereskedelmük hatókörének kiterjesztésével egy idõben elkezdõdik a kirajzás, amivel közvetve kezdetét veszi az eredeti örmény közösségek felbomlása. Az elsõdleges telepekrõl fõleg a szerényebb vagyonú kereskedõk és iparosok költöznek ki, létrehozván a szórványközösségeket.[6]

A nagy tõkével rendelkezõk a kitelepülés másik irányát választják: a Nagy Alföldet – az 1780-as évektõl egyre több örmény nagykereskedõ bérel nagyállattartásra alkalmas pusztai legelõket, fõleg Gyula környékén. Késõbb ezek a kereskedõcsaládok véglegesen át is települnek, különösen, ha sikerül nemesi elõjogokat szerezniük, birtokokat vásárolniuk.[7]

A szétáramlás nem pusztán a kereskedelmi hatókör kiterjesztéséhez vezet, nemcsak gazdasági nyereséget szolgál, de hosszú távon az örmény közösség beolvadását eredményezi. Mint különleges jogállású idegenek, a kereskedõ és iparos csoportok gyorsan alkalmazkodtak a befogadó települések helyi viszonyaihoz.[8] Megtanulják más népek nyelveit, az élet praktikuma ezt követeli, hiszen kereskedõk, létkérdésük a más népekkel való érintkezés.

A fluktuáció, a gazdasági elit kiáramlása az erdélyi örmény közösségek fellazulásához vezetett, következésképpen az asszimiláció ütemét gyorsította meg. A magyar törvény egy évszázadon át különleges jogállású idegenekként kezelte az örményeket, azonban egyre inkább elmosódott a különállás a kereskedõ elemek és a rendek között. Kezdetben nem vásárolhatnak földbirtokot, és állami hivatalokat sem tölthetnek be. 1776-ban kerül sor a jogi integrációra, az örmények ettõl kezdve rendelkeznek a közhivatal-viselés jogával, tehát ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel, mint a magyarok. Mindezt gyõzelemként élik meg, és igyekeznek minél jobb magyarrá lenni. A jogi integráció lehetõvé teszi a földbirtokszerzést, ezáltal maga után vonja a területi mobilitást – ekkor lendül fel az alföldi állattartás. Az örmény családok gazdasági célú térbeli migrációjával párhuzamosan megfigyelhetõ a társadalmi mobilitás is. Erdélyben a hagyományos örmény foglalkozások – marhakereskedelem, bõrkereskedelem – elveszítik a jelentõségüket, ehelyett az örmények új foglalkozási ágakban próbálnak elhelyezkedni, ami megrendíti a családi tradíciókat. A fiatalabb generációk Erdély és Magyarország nagyobb városaiba költöznek. A modernizáció beindítja a 19. század elején a nyelvvesztést: az örmény telepeken elkezdik örmény helyett magyar nyelven vezetni a különbözõ társulások, céhek jegyzõkönyveit, naplóit, sõt az egyháznaplókat is.[9] A szekundér közösségek esetében még gyorsabb a beolvadás, mivel nem rendelkeznek sem örmény katolikus plébániával, sem autonóm közigazgatási szervvel, amely összefogná õket, elõsegítvén identitásuk megõrzését.

Az elit kereskedõ- és tímárcsaládok stratégiája példaértékûvé válik: nemességet, birtokokat szereznek, s már az 1840-es években büszkén vállalják magyarságukat, sõt, magyar neveket vesznek fel. A felemelkedõ elemek elhatárolják magukat a közösségtõl, s lenézik a szegényebb, magyarul jól nem beszélõ örményeket. Magyarok akarnak lenni – így a hagyományõrzés háttérbe szorul a társadalmi értékpreferenciák sorában.

Ekkor következik be az elsõ hasadás az örmények nemzeti identitásában. Az átalakult társadalmi viszonyok közepette más lett az örmény mivolt értelme. Az örmények válaszút elõtt állnak: megtartani etnikai sajátosságaikat a privilégiumokra támaszkodva, társadalmi különállással – vagy társadalmilag felemelkedni és integrálódni az örmény sajátosságok háttérbe szorulása árán?

A történelem azonban a már ekkor is erõteljes asszimiláció javára döntötte el a kérdést: az 1848 és még inkább az 1867 utáni, modernizációt szorgalmazó adminisztratív átszervezések mind ezt szolgálták. A Bach-korszakban megszüntették az örmény társulatok autonómiáját, Szamosújvár és Erzsébetváros (addig szabad királyi városok) 1870-ben elvesztik privilégiumaikat, 1873-ban végleg szertefoszlik a Mercantile Forum, elhal a céhszervezet. Szamosújváron 1850-ben megszûnik a fiúiskola, a leányiskola még hamarabb – az örmény nyelv a magyar iskola tantárgyává válik. Gyergyószentmiklóson 1849-ben tiltják be az osztrák hatóságok az örmény iskolát. 1860-tól az örmény származású gyerekek az elsõ két évben megtanulnak írni-olvasni örményül is, utána magyarul folytatják az iskolát. 1881-tõl ez a rendszer is megszûnik, s az örmény „iskola” teljesen beolvad a magyarba.

A hétköznapok gyakorlatában addig használt örmény nyelv így fokozatosan „archiválódik”[10], fokozatosan átkerül az egzotikumok kategóriájába – a nyelvvesztés rohamossá válik. A vegyes házasságok és az ezekkel járó valláscserék csak kedveznek az asszimilációnak. A 19. század végére kiteljesedik a foglalkozásváltási folyamat – orvosok, ügyvédek, banktisztviselõk kerülnek ki az örmények új generációinak sorából. Ezeknél a homo novusoknál a magyarsághoz mint makrostruktúrához való tartozás fölébe helyezõdik az örménységhez mint mikrostruktúrához való tartozásnak; az asszimilálódásból származó identifikációs zavarokkal küszködnek. Ekkor, a századforduló környékén már plurális identitásként aposztrofálhatjuk az örmények azonosságtudatát: kulturálisan örmény, politikailag magyar.

Ilyen történelmi és társadalmi feltételek közepette hívódik létre az 1880–’90-es években – abban a periódusban, amely a történelemben a „nemzeti ébredések” szakasza – az elsõ örményidentitás-mentõ mozgalom: az armenizmus mozgalma. Az Arménia címû folyóirat és köre, az örmény értelmiségi elit, az 1880-as években hozza létre (és terjeszti) az armenizmus kulturális ideológiáját. A mozgalom azonban csak a ’90-es évektõl épül ki: az örmény jellegzetességek megõrzését, a hagyományok ápolását szorgalmazza.[11]

Az armenizmus mozgalma nem az egyetlen értelmiségiek által konstruált kulturális identitás: nagyon hasonlatos ehhez például Franciaországban a szintén a századforduló környékére tehetõ okszitán identitásmentés, amelyet a provanszi írók kezdeményeztek – okszitán nyelven írt almanachokat adtak ki, mely mûfaj lehetõvé tette, hogy a lehetõ legszélesebb tömegeket mozgósítsák az értékmentésre.[12]

Mi motiválta az örmények nemzetikultúra-tudatának felerõsödését? Az értelmiségi örmények csoportja meg akarta érteni, meg akarta magyarázni önmaga számára és kifelé, a magyarok felé is, az örménységnek a magyar társadalomban elfoglalt helyét.[13] Minden asszimilációs folyamat eljut erre a stációra: az örmények megpróbálták feldolgozni az elmagyarosodást – ez az apológia mondhatni mind a mai napig folytatódik. Egyrészt igazolni akarták az örmény nép világtörténelmi kivételességét[14], másrészt igyekeztek alátámasztani azt a nézetet, hogy az örmények nélkülözhetetlenek a magyar történelemben[15].

Ha egy mondatban kellene összefoglalni: míg az örmények csoportja kezdetben vallási diaszpóraként tartható számon, majd az idõk során egyre inkább kereskedelmi diaszpóraként definiálható[16], a századfordulóra identitásuk immár plurálisnak mondható. Egyszerre és (talán) egyforma mértékben örmények és magyarok – és ennek a kettõs identitásnak a belsõ egyensúlya csak idõlegesen bomlik meg az 1890-es években, az armenizmus mozgalma idején, amikor a kulturális örmény mivolt fölébe helyezõdött a politikailag meghatározott magyar mivoltnak.

Száz év múlva egy második vissza-armenizálódási folyamatnak lehetünk tanúi. 1989-ben, a kommunista rezsimek szertefoszlása után Romániában és Magyarországon is újrafogalmazódik az örmény identitás. Eldöntendõ kérdés, hogy az elvágyódás, a sokéves viszonylagos kulturális elzártság fogalmaztatja-e újra az örmény mivoltot[17] – amelyet én már magyar-örménynek neveznék.

Körülbelül ugyanaz játszódik le, mint száz évvel azelõtt: az értelmiségi réteg identitást konstruál – ha kicsit is ismerjük mûködésüket, ezt szinte automatikusan nevezhetjük neoarmenizmusnak. Magyarországon 1993-ban kimondják a kisebbségi törvényt, az örménység kisebbséggé alakul. A csoport nem lehet homogén, mivel az újabb betelepülési hullámokkal érkezõk – az 1915-ös genocídium után, vagy akár a kb. húsz éve a gazdasági válság és polgárháborúk elõl a Kaukázusból érkezõk – asszimilációja nem lehet ugyanolyan mértékû. Mindez nemcsak a magyarországi örmény csoportok között okoz konfliktust, hanem közvetve kihat az erdélyi magyar-örmények identitására is.

A vissza-armenizálódás kísérleteként Kolozsváron újraindul az Arménia, természetesen már nem lehet ugyanolyan szerepe a magyar-örmények identitásában, mint egykori szamosújvári elõdjének. Ugyanis a magyar-örmények a századfordulón még kettõs identitása mára már nagyon megváltozott: hogy valaki mikor vallja magát magyarnak, illetve mikor örménynek, a környezet által meghatározott.

A mai erdélyi örmény identitástudatot erõteljesen meghatározza a magyarság kisebbségi helyzete Romániában. A magyarok felé tanúsított negatív diszkrimináció[18], a hatalmi struktúra asszimilációra hajló politikája maga után vonja, hogy a magyar-örmények elsõsorban magyarnak vallják magukat.[19] Egy interjúalanyomat idézve: „Kevesen vagyunk mi, magyarok. Azt hiszem, ma fontosabb a magyarságunk, mint örménységünk.”[20] Ugyanakkor fennen hirdetik még ma is a gyergyószentmiklósi szólásmondást (amelynek hallatán viszont a magyar szélsõjobb hördül fel rendszerint): „Az örmény magyarabb a magyarnál.”

Gyergyószentmiklós az 1993-as romániai népszámlálás szerint három örményt számlál. Ez nem jelenti, hogy az örmények kihaltak, vagy elmentek, vagy tökéletesen asszimilálódtak. Csupán azt, hogy a szituációtól függ, örmények-e vagy magyarok – önmeghatározásuk környezettõl függõ, viszonylagos. A magyar-örmények identitását ezért ma leginkább pozicionálisnak nevezhetjük.[21] Az emlékeztetéstõl függõen kerül elõtérbe a magyar-örmények örménysége avagy magyarsága, idõlegesen megváltozik az identitás-összetevõk aránya – de nem függesztõdik fel egyik identitás-összetevõ sem. A magyar-örmény közösség tagjai a templomban éppen úgy eléneklik az örmény katolikus liturgia énekeit, mint a mise befejeztével a magyar himnuszt. Vagy fordítva: az egyébként inkább magyar hétköznapokon is fõznek olykor ángádzsáburlevest.[22]

Az emlékeztetés ebben az esetben azoknak a befolyásoknak a halmazát jelenti, amelyek az egyént érik nap mint nap, alakítván azonosságtudatát. Ezt a szerepet leggyakrabban az etnikus specifikumok töltik be egy kultúrában: az anyagi kultúra, nemzeti szimbólumok, átörökített szellemi kultúra, továbbélõ szokások. De mivel itt ma már nem beszélhetünk egyértelmûen „saját” örmény világról, az nem válik el élesen a magyartól, az emlékeztetés elsõsorban az örmény katolikus egyházra hárul: a pozicionális identitás az egyházi ünnepek és a köréjük szervezõdõ kulturális jelek által reprodukálódik leginkább. Ismét fiatal interjúalanyomat idézem: „Mi hét közben magyarok, hét végén a templomban örmények vagyunk.” Ez a jelenség legpontosabb megfogalmazása, amely egyben érthetõvé és megbocsáthatóvá teszi az általam választott metaforikus címet.

Az erdélyi magyar-örmény közösségek „kimaradtak” az egyik legfontosabb örmény identitásszervezõ tényezõbõl, a genocídiumból – ide nem érkeztek tömegesen újabb betelepülõ csoportok, melyek segítették volna az identitás idõnkénti reprodukcióját. Más szavakkal: a magyar-örmények jellegzetes identitását kívülrõl nem érte olyan hatás, amely által megújulhatna.[23] A kis entrópiájú kultúrákban – azaz olyan kultúrákban, ahol kevés az identitás reprodukcióját szolgáló jel – szükség van a meglévõ szimbólumok túlhangsúlyozására. Minél ritkábban fordulnak elõ az információmegõrzést szolgáló jelek, annál nagyobb az információs értékük. Az etnikus specifikumok hiányában egy közösségnek létre kell hoznia a saját szimbólumait, amelyek az emlékeztetést ellátják, és biztosítják az identitás folyamatosságát.[24] Ha kevés az ilyen szimbólum, akkor a közösségnek gyakoribbá kell tenni az emlékeztetést. Szimbólummá válhat a gasztronómia némely jele, de akár a legegyszerûbb tárgy is, ha kontextusba ágyazódva alkalmas arra, hogy a közösség tagjaiban felelevenítse a közösségi múltat.[25]

A gyergyószentmiklósi magyar-örmények esetében a kontextus az örmény katolikus egyház. A legnagyobb szerepet az emlékeztetésben az örmény liturgia részévé vált egykori céhes szokás, a mai magyar-örmények által Vörös Köpenyegesek ünnepének nevezett rítus játssza. Az információ-megõrzés hatékonyságát, biztonságát növelni kell, tehát a lehetõ leggyakrabban szükséges ezt a rítust eljátszani: Gyergyószentmiklóson évente legalább hétszer élnek is vele, a nagyobb katolikus ünnepek alkalmával[26]; de kivételes esetekben is kivonulhatnak a Vörös Köpenyegesek, például egyháztanácsosok, egyházi személyek temetésekor, vagy más magyar-örmény közösségek meghívására. Ilyenkor nagyobb valószínûséggel fordulnak elõ az örmény gasztronómia jelei is, mint a hétköznapokon: ángádzsáburleves, dáláuzi, herissza, káta.[27]

A gyergyói magyar-örmények nyilvánvalóan nem beszélik már az örmény nyelvet, mégis szólnunk kell a nyelvrõl mint az identitás megújításának eszközérõl. Hétvégeken, illetve a nagyobb egyházi ünnepeken elõkerülnek a hellyel-közzel elsajátított liturgikus énekek[28], amelyek szintén az emlékeztetést szolgálják. A nyelvnél maradva, érdekes jelenségnek lehetünk tanúi. A genocídium példáján láthattuk, hogyan alakul a hiány, az etnikum életének negatív eseménye identitásszervezõ erõvé. Ezzel párhuzamosan megfogalmazódott bennem egy másfajta hiány közösségszervezõ ereje is: a magyar-örmények elvesztették ugyan az örmény nyelvet, immár jó másfél évszázada, de a magyar nyelv közös birtoklása közösséggé kovácsolja õket, országhatárokat áthágva.[29]

Feltételezésem szerint a magyar-örmény közösség esetében az örmény nyelv hiányának van identitásszervezõ ereje. Elõbb már említettem, hogy a gyergyószentmiklósi magyar-örmények sokkal inkább vállalják a közösséget a magyarországi magyar-örményekkel, mint az örmény nyelvet is beszélõ bukaresti és moldvai román-örményekkel, habár ugyanazon ország határain belül laknak, és az utóbbi évtizedek történelmén ugyanúgy osztoznak. A magyarországi magyar-örmények is intenzívebb kapcsolatot tartanak fenn az erdélyi magyar-örményekkel, mint például a velük egy városban lakó, genocídium utáni betelepülõ-hullámmal érkezett, örmény nyelvet beszélõ örményországi vagy karabahi örményekkel. Ezért a magyarországi és erdélyi magyar-örmény közösség az identitás reprodukcióját nem várhatja kívülrõl, hanem csoporton belül igyekszik megoldani, a csoport potenciális tagjainak örménység-tudatát igyekszik felerõsíteni. Az örmény nyelv hiányát valami sajátos apológia helyettesíti a magyar-örmény közösségeknél, hasonló ahhoz, mely elõször az egykori armenizmus ideológiájában bukkant fel.

Magyarországon a genocídium utáni örmény betelepülõk jelenléte is sürgette az örmény mivolt megfogalmazását, és valamiképpen az örmény kontinuitás bizonyítását, ugyanis a keletrõl újonnan érkezettek nem ismerték el örményeknek azokat a magyar-örményeket, akik nem beszélik az örmény nyelvet – ez számos konfliktusra adott és ad ma is okot. Nem beszélhetünk általában magyarországi örménységrõl, még akkor sem, ha a kisebbségi törvény értelmében egy csoportba tartoznak[30](valamiképpen – és itt számot kell vetnünk e törvény elnagyoltságával és buktatóival): nem egy homogén csoportról van szó, hanem több történeti réteg konfliktusoktól nem mentes kölcsönhatásáról, ahol csoporthatár-jelzõ az örmény nyelv birtoklása, az apostoli vallásban való közösség és a genocídiumban való érintettség.

A kutatók természetes asszimilációról beszélnek; a magyar-örmény közösség tagjai az asszimilációnak ebben a stádiumában mégis egyfajta csoportapológiával élnek: racionalizálják az örmény nyelv elvesztését, heroikus pozícióban tüntetik fel a magyar-örményeket[31]a magyar történelemben. Akár a kolozsvári Arménia, akár a budapesti Erdélyi Örmény Gyökerek Füzetek bármely száma ékesen tanúskodik emellett a tézis mellett.

Meglátásom szerint a magyar-örmény közösség geográfiailag kiterjesztett közösség, mely átnyúlik országhatárokon, ugyanakkor sokkal homogénebb, mint amelyet az egyes országokon belüli csoportok esetében tapasztalhatunk. A magyarországi magyar-örményeket a közös származás tudatán túl fõleg az önigazolás (és egymás visszaigazolása) köti össze az erdélyi magyar-örményekkel, a mitikus-szentimentális kapcsolat a kis õshazával[32]. A jelentõs különbség, nevezetesen, hogy az erdélyi magyar-örmények kisebbségi státusban élnek Romániában, a magyarországi magyar-örmények pedig többségi státusban (ugyanakkor egyszerre kisebbséggé alakulva), mit sem változtat az apológia szükségességén. Mindeközben a közösség majdnem minden tagja a hivatalos népszámlálás alkalmával magyarnak vallja magát.

*

Természetesen a pozicionális identitást ezzel korántsem jártuk körül. A magyar-örmény identitás kérdését, elgondolkodtató módon, így fogalmazta meg a kutatásom idején csupán 21 éves Magyari Sáska Zsolt:

„Számomra az örménység: színfolt a magyarságban. Szóval, amikor az ember meg kell válassza, hogy na, én most mi vagyok, ez függ attól, hogy hol kérdezik. Hogyha egy teljesen külsõ környezetben kérdezik, mit tudom én, más városban, akkor az ember magyar. Én legalábbis azt mondom. Fõleg román környezetben az ember legyen magyar. Mert az örménység mint nemzettöredék úgy létezik, mint eredet meg hagyomány. Ez most csak Gyergyóra vonatkozik! De a románok szemében én politikailag magyar vagyok. S aztán minek összezavarni õket? Hogyha viszont itt, városon belül kérdezik – az osztálytársak mindig tudták, persze –, akkor örmény vagyok. Belülrõl van valami, ami azt mondja, hogy örmény is vagyok: ha olvasok valamit róluk, megráz. Az ember legyen magyar, de ha megengedheti magának egy bizonyos környezetben, hogy örmény legyen, az értékes, szép dolog. Ha valakivel megismerkedek közelebbrõl, akkor mindenképpen elõkerül, hogy örmény vagyok – ezt én terjesztem! –, de egybõl nem mondom meg.”

JEGYZETEK

1. Olyan Gyergyószentmiklóson ismerõs fogalmakat hozhatunk fel itt példának, mint a házastárs utáni örménység vagy a tiszteletbeli örménység, melyek mindenképpen arra engednek következtetni, hogy örménynek lenni valamiféle társadalmi státust jelent az erdélyi magyarok csoportjában.

2. Megfigyelésem szerint a csoportokat nem országhatárok, hanem inkább idõbeli tényezõk, az asszimiláció eltérõ mértéke határolják be. Így történhet meg, hogy a Magyarországon belüli örmény csoportok – nevezetesen a törökországi genocídium, 1915 után betelepülõ örmények és leszármazottjaik, valamint az egykori erdélyi örmény gyökerû magyarok csoportja – konfliktusban vannak egymással. Ugyanígy jellemzõ a Románián belüli örmény csoportok ellentéte is: az erdélyi magyar-örmények és a román-örmények kapcsolata csupán adminisztratív. A viszonyok tehát nem országhatár-függõk, sokkal inkább a nyelvi közösség határozza meg õket.

3. A 2002-es romániai népszámlálási adatok szerint például Kovászna megye 6, Hargita megye 5 örményt tart számon. Kolozs megyében azonban 63-an vallották magukat örménynek: ez a nagy számadat is mutatja, hogy itt komoly identitásreprodukciós munka folyik – itt talán elég az újraindult Arméniát említenünk, a hozzá tartozó kulturális hadjárattal együtt.

4. A kronológiai áttekintésben fõként Nagy Pál munkáira hagyatkozom. (Vö. Nagy Pál: Az „örménykérdés” és a magyarországi örmények a XIX. század végén és a XX. század elején. 1990. Szakdolgozat. JATE BTK, Szeged. Vezetõ: Dr. Sajti Enikõ; valamint: Armenizmus: örmény identitás és kulturális ideológia a XIX. század végén Erdélyben. Történelmi közlemények. Baranya,1994–1995, VII–VIII. évf. Szerk. Ódor Imre. 221–230. o.)

5. Pontosan nem határozható meg, mennyire igaz a 3000-es számadat, mivel a betelepedés idejébõl nem maradtak fenn összeírások, ezért marad a következtetés. Pál Judit statisztikai adatokkal bizonyítja be, hogy a beköltözõ családok száma jóval 300 alatt lehetett, és semmiképpen nem érhette el a legenda szerinti 3000-et. (Vö. Pál Judit: Az erdélyi örmény népesség számának alakulása és szerkezete a 18. században. Erdélyi Múzeum, 1997, 1–2 füzet, 104–120. o.) Véleményem szerint az örmények csoportjának defenzív gesztusa érhetõ tetten a nagy számadat hangoztatásában: ésszerû törekvés arra, hogy minél hatalmasabbnak tudják saját csoportjukat. Feltételezésem, hogy a legenda leginkább egy vissza-armenizálódási folyamat része lehet, és ennek megfelelõen a 19. század fordulója körül, az armenizmus mozgalmának idején megerõsödhetett – azonban ez még további vizsgálat tárgya.

6. Például Petele, Bonyha, Felfalu, Csíksomlyó, Gyulafehérvár, Görgényszentimre, Szárhegy, Ditró, Alfalu, Remete, Toplica, Tölgyes stb.

7. Késõbb ezek a pusztai kereskedõk segítik anyagilag az Erdélyben maradt örmény közösségeket – ez a példa manapság is visszaköszön az erdélyi magyar-örmények és a magyarországi erdélyi örmény gyökerû magyarok kapcsolatában. A segítség azonban értelmezésem szerint nem egyirányú, azaz, nyersebben szólva, nem érdektelen, sem akkor, sem most: minden egyes segítségnyújtási gesztus az örmény identitás megújítását szolgálja, a gyökerek megerõsítését, az összetartozás reprodukcióját. Ez a tény is alátámasztja feltételezésemet, miszerint a magyarországi erdélyi örmény gyökerû magyarok és az erdélyi magyar-örmények ugyanahhoz a közösséghez tartoznak.

8. Ezt az alkalmazkodóképességet a 19. század végén kibontakozó örmény ideologikus mozgalom, az armenizmus karakterológiái mint legfõbb pozitív örmény tulajdonságot emlegetik, a hátrányból erényt kovácsolva. Vö. Nagy Pál: Örmény karakterológia és nemzeti kultúra-tudat a XIX. század végén. Pécs, 1994. aug. Hajnal István Kör Kongresszusa. (Kézirat fellelhetõ a Szegedi JATE BTK könyvtárában.)

9. A gyergyószentmiklósi egyháznapló (protocollum – az egyházközségi ülések jegyzõkönyve) már a 18. század végétõl magyar nyelven íródott: az asszimiláció itt korábban megkezdõdött, és jóval gyorsabb volt, habár az örmény közösség viszonylag nagy autonómiával rendelkezett a Mercantile Forumnak köszönhetõen, amely összefogta a közösséget. De a leggazdagabbak innen is elköltöztek, s a Gyergyó társadalmában amúgy is kisebbségben levõ örmények a 19. század közepére nagyrészt elmagyarosodtak. (Vö. Nagy Pál i. m. II.)

10. Nagy Pál i. m. II.

11. Legelõször Merza Gyula fogalmazza meg a mozgalom szükségességét 1895-ben, természetesen az Armenia hasábjain. A kiáltvány lényege: magyar hazafinak lenni, de örmény módon élni.

12. Blanc, Dominique: Lecture, écriture et identité locale. Les almanachs patois en pays d’oc (1870–1940). TERRAIN 5, 1985. okt. 16–28. o. Azonban ez a mozgalom a lokális identitáshoz kapcsolódik, célja a dél-francia nyelvjárás továbbéltetése, amelyet a francia nyelv hivatalos köznyelvi változata kiszorított a használatból.

13. Nagy Pál i. m. II.

14. A kiválasztottság hangsúlyozása mindig defenzív szerepet tölt be egy adott kultúrában.

15. A mai magyar-örmények körében szintén jelentõs helyet kap az önigazolás mint identitás-reprodukciós tényezõ, gondoljunk csak az 1848-as forradalom örmény származású hõseirõl való évenkénti megemlékezésre.

16. Habár nem tartom eléggé árnyaltnak azt a diaszpóra-tipológiát, amelyet Michel Bruneau indítványoz, a fent említett terminusok a vonatkozó periódusokban hozzávetõlegesen lefedik az örmények csoportattribútumait. (Vö. Michel Bruneau: Espaces et territoires de diasporas. In: Diasporas. Tanulmánykötet. Szerk. Michel Bruneau. Montpellier: GIP RECLUS, Collection Espaces modes d’emploi, 1995, 5–23. o.)

17. És az is eldöntendõ kérdés, egyszersmind további (izgalmasnak mutatkozó) kutatás tárgya, hogy mennyiben nevezhetõ kulturális stratégiának ez az újrafogalmazott örmény mivolt, mennyiben a multikulturalitás egzotikuma hívja létre egy olyan térségben, amelyben az utazást és világba való kitekintést a hatalmi struktúra hosszú évekig meggátolta. És eme kérdés kapcsán ismét felmerül például a tiszteletbeli örménység fogalma.

18. Ebben az értelemben teljesen mindegy, hogy a diszkrimináció valós-e vagy csak valós példák alapján vélt, belsõ kontinuitásként jelenlévõ.

19. Különösen igaz ez egy olyan magyar nacionalista közegben, mint amelyet a Székelyföldnek ez az izolált része, a Gyergyói-medence tudhat magáénak.

20. Magyari Sáska Zsolt

21. Clifford Geertz írta le elsõként a kulturális identitást mint szituatív identitást, a bali vallási rendszerrel kapcsolatban. (Vö. Geertz, Clifford: A vallás mint kulturális rendszer. In: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Szerk. Fejõs Zoltán. Budapest, 1994, Századvég Kiadó, 63–103. o.)

22. Sokáig elõttem volt egy fotó a gyergyószentmiklósi Vörös Köpenyegesekrõl, az asztalomon hányódott talán évekig, de csak most fedeztem fel benne a metaforát: körmenet a templomudvaron, Gyergyószentmiklóson, a Vörös Köpenyegesek elõtt székelyruhába öltözött kislányok rózsaszirmokkal hintik fel az utat.

23. Megfigyelhetõ például a bukaresti örménység köreiben, milyen hatással volt a genocídium az identitás újraértelmezésére – hatására több román-örmény család visszaköltözött Örményországba, elõdeik földjére.

24. Andor Csaba: Jel – kultúra – kommunikáció. Interdiszciplináris szempontok a kultúrakutatásban. Budapest, 1980, Gondolat Kiadó, 191–195. o.

25. Például Magyarországon, a görögországi polgárháborútól menekülõ és a beloianniszi közösséget létrehozó görögöknél a szekrény tetején sorakozó üres Metaxás üvegek ugyanilyen emlékeztetést láttak el a múlt rendszerben, amikor még nem lehetett utazgatni – ezek a szimbólumok a rendszerváltás után devalválódtak.

26. Újév, Húsvét, Úrnapja, Világosító Szent Gergely napja, Mária-búcsú, Szent Miklós-körmenet, Karácsony.

27. Kisbán Eszter: Örmények: ételek, jelképek Erdélyben és Magyarországon. Ethnographia, 1992. (103. évf.) 1–2. 1–27. o.

28. Sajátos fonetikai jelenséggel szembesülünk a gyergyószentmiklósi liturgia alkalmával, amely a nyelv gazdaságosságra való törekvésébõl fakad: mivel az örmény nyelv bizonyos hangzói nagyon messze esnek a magyarétól (például nincsen gégehang, pergõ r, stb.), ezért egyfajta “fonetikusan lekerekített” szövegeket hallhatunk.

29. Gyergyói kutatásom alkalmával többeket megkérdeztem, tudják-e, mit jelent az örmény templom külsõ felirata, illetve belsõ táblájának szövege. Nem tudták, nem tartották fontosnak. Számukra elég volt az ismeret, hogy örményül van: ezt viszont mindenki tudta.

30. Az Országgyûlés által 1993. júl. 7-én elfogadott LXXVII. törvény 1.§. 2. bekezdése kimondja: „E törvény értelmében nemzeti és etnikai kisebbség (…) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerû kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok és a lakosság többi részétõl saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megõrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.”

31. Magyar-örmény hõseik vannak, például a két magyar-örmény aradi vértanú, Kiss János és Lázár Vilmos, vagy Czetz János.

32. Nagy Pál i. m. I. 70.

Kali Kinga, Látó, szépirodalmi folyóirat, 2007. október