Egy örmény: hét zsidó

Nyomtatás
Kategória: Rólunk írták
Megjelent: 2009. augusztus 20. csütörtök
 
Az erdélyi örmény identitást kutatva, 1996 tavaszán, Húsvét körül, az örmény karakterrõl kérdezgettem Gyergyószentmiklóson az éppen ráérõket – akkor még csupán puhatolózva, ki az örmény, kit tartanak annak az ottani közösségben. Abban az idõben Fogolyán Miklós, Páter Lukács volt e kis közösség papja, akit a velencei mechitarista szerzetesrend küldött misszióba Erdélybe, hogy emlékeztetné az ott élõket örménységükrõl, lendítené fel az örmény életet. Az emlékeztetés, mint alább is látható, megtette hatását – de az is lehet, hogy a „boldog békeidõk" nosztalgiája dolgozott végig, lappangón. Ebben a beszélgetésben Hegyessy Alíz néni – vagy ahogyan õt gyergyói viszonylatban hívják, Áskó néni – határolja körül azt a parányi világot, amely saját örménységét jelenti. Arra kértem õt, magyarázná el, milyen az örmény ember – és mit jelent örménynek lenni általában, Gyergyó-szerte. Áskó néni, aki magát azon szerencsések közül valónak tartja, akik még százszázalékosan örmények ebben a magyar közegben, boldogan osztotta meg velem az érintõleges tudás-világot, gyönyörû naivan, emlék-pillérekbõl és kulcsszavakból összerakva. A villámkérdések gyors váltakozása lehetõvé tette, hogy kirajzolódjon az öregasszonynak az örménységgel kapcsolatos mentalitása, amelyet az emlékezés nagyított gigantikussá, édesített mézessé, tarkított virágossá – ezért az olvasó se keressen benne egyebet, mint szubjektív tudást.
 

Áskó néni, ki az örmény?


Az egész emberiség örmény! (Kacag) Mert Noé az Ararát hegyére kötött ki! S ezért hát az egész emberiség örmény! Roppant ügyes unokám van egy – az unokáim már ott vannak keresztelve, az anyjuk, apjuk nincs ott keresztelve, de az unokáim mind ott vannak keresztelve, az örményeknél. (Az örményeknél úgy van, hogy amikor keresztelnek, akkor bérmálnak is, az örmény papok fel vannak hatalmazva erre.) Hát, gondolom magamban, az az örmény, aki annak vallja magát. Vagy mit is mondjak?

 

 

Mert a rádióban hallgattam egy elõadást, hogy mindenki magyar, aki magyarnak vallja magát, akármilyen nemzetiségû, hivatkoztak Petõfi Sándorra, hogy õ is Petrovics volt, és mégis magyar. Hát, ugye, nem is lehet, hétszáz éve eljöttünk Örményországból, háromszázvalahányig Moldovában voltunk, s onnan átjöttünk ide. Itt Mária Terézia például nekünk is nemességet adott, csíksomlyói Csikialis-nak vagyunk beírva a kutyabõrön. Én… de szóval mindenki is, hát hogy tudjuk aztmondani, hogy örmények vagyunk, egypár örmény szót ha tudtunk, de azt sem helyesen – pár éneket tudtunk, és semmi mást. Pár ételt. Az ünnepeken jellegzetes ételeket fõzünk, például az ángádzsáburt, huruttal, azt már a székelység is átvette, aztán vannak ilyen jellegzetes ételek, mint a pászka, a káta, a dehtekhálva, a dáláuzi, és ezeket szoktuk csinálni az ünnepeken, de különben semmivel nem különbözünk a magyaroktól. Intellektuális szempontból mindenki igyekszik – valamikor, ha azt mondtad, hogy örmény, akkor tudták, hogy az intellektuel. Mindenki! Hát az én édesapám, õ kereskedelmi akadémiát végzett – 1877-ben született, s ennek a sarki banknak a vezérigazgatója volt, ni. Negyvenkilenc éves korában meghalt; az õ édesapja gyógyszerész volt, aztán annak az édesapja orvos volt, s az orvosnak az édesapja Csík vármegye fõbírája. Így bizony. Mindenki próbálta taníttatni a gyermekeit, a kereskedõk is nagyon sokan érettségiztek, és hát szóval mondjam azt, hogy az intellektueleket õk képezték.

Még mi jellemzi az örmény embert?

Hát hallani, hogy fösvények... Jókedvûek. Sokat táncoltak. És táncolnak! Jó zenészek vannak köztük, még itt, kisvárosban is. Hát én nem, én nem tudtam zenélni, de a bátyám három hónap alatt úgy megtanult zongorázni, hogy csodásan. És ilyen... dzsesszt is tudott játszani, egy dzsessz-zenekart is alakítottak. Hát még mit?

Jó szervezõk voltak, amibe belekezdtek, azt átadták másnak is, nem csak maguknak tartották meg – úgy az iparban, vagy a kereskedelemben, vagy mindenben a világon: mindenkinek átadták azt, amit tudtak. Én ezt mondom magunkról is, hogy például édesanyám... nekünk, ugye, három szolgálónk volt, de õ mindegyikkel szakácskönyvet íratott, és minden pontosan fel volt jegyezve, hogy úgy legyen, ahogy kell, szóval... Mást nemigen tudok mondani. Nem tudom, de azt szokás mondani, hogy egy örményben hét zsidó veszett el, vagy hét török. Aztán, hogy ezt mire mondják, fogalmam sincs…

És mi különbözteti meg az örmény embert a magyartól?

Annyira oda vagyunk asszimilálódva a magyarokhoz, hogy nincsen, amiben megkülönbözzünk. A régi idõben volt egy mondása az egyik földrajz–történelem szakos tanárnak, én is csak azt tudom megismételni: szerencse, hogy vannak örmények, mert megmaradtak a magyarok. Nagyon jó magyarok voltak az örmények!

Mit nevezne meg örmény jellegzetességként Gyergyószentmiklóson? Mi az, ami a legfontosabb az itteni örményeknek?

Azt hiszem, hogy ilyen nincs is, hogy valami fontos lenne az örményeknek.

Miért?

Hát azért, mert csak most, vagy egy ilyen öt-hat éve... igen, hogy Zárug Ali és Szekula Marci úgy a kezükbe vették a dolgot, miután ugye, Szekula Marcinak volt egy testvére, Szekula Laci, akit tízéves korában elvittek örmény papnak – õ aztán visszakerült, eljött az édesanyját meglátogatni, már mint felnõtt püspök, csodálatos hangon énekelt, hát olyan volt az a mise, mint egy keleti opera, olyan gyönyörûen celebrálta a misét! Hát azóta kezdték egy kicsit így ápolgatni az örmény dolgokat, de nem nagyon van kit. Sok magyar engedi be házszenteléskor is az örmény papot. Aztán mondom, hogy akivel ma a templomból jöttem, a fiatalasszony, hát az is, ugye, tiszta székely, és egy unokaöcsém vette el feleségül, de hát annak is az anyja tiszta magyar már.

És a Vörös Köpenyegesek rítusa?

A Vörös Köpenyegesekrõl azt tudom mondani, hogy mikor én fiatal voltam, akkor csak legényemberek viselhették a köpenyt – lehettek azok tizenhat, tizennyolc, vagy akár tizennégy éves fiatalemberek is, – házasemberek nem vehették fel; de annyira megfogyatkozott az örménység, az örménységünk, hogy most már muszáj a házasembereknek is viselni, sõt az idevaló székelység is bekapcsolódik, és felveszi. Olyan örmény, aki magáról el tudja mondani, hogy õ papír szerint százszázalékos örmény, alig vagyunk vagy tízen. Én például az vagyok. De én semmit, úgy különben, olyan nagyon nem tudok. S hogy hol van a világon ilyen köpeny, hát hallgattuk egyszer a rádiót egy éjjel, egy kedves fiatalasszony ismerõsömmel, s azt mondja: „Áskó néni, tessék csak jönni gyorsan, mert az örményekrõl beszélnek!" S ott mondja a Szabad Európa – ez még akkor volt! –, hogy sehol a világon nincsen már ez, csak egy romániai kisvárosban, Gyergyószentmiklóson. Úgyhogy csak ez az egy van – s hogy

 

 

mi a jelentõsége, nem tudom. Pedig emlékszem, hogy mondta valamikor Keresztes Zolti, de nem tudom, nem figyeltem úgy oda, hogy megrögzítse az agyam... És ezt minden ünnepen felveszik, lehet az épp az RMDSZ-nek az ünnepe, vagy lehet az bármilyen felvonulás, mindenütt részt vesznek a Vörös Köpenyegesek – mert most úgy mondják az örményeknek, hogy örménymagyarok.

Mikor öltenek az örmények vörös köpenyt?

Hát az nincs minden vasárnap, szó sem lehet róla, egy évben háromszor: Húsvétkor, Karácsonykor... Na, Húsvétkor, Karácsonykor, Pünkösdkor és Szent Gergelykor. Kész.

Mióta van ez az ünnep, mit tud róla?

Ez mindig volt. Ez mindig volt! Úgyhogy az én édesanyáméknak, az én nagyanyáméknak az életében is, mindig volt: mióta örmény templom volt itt, azóta van Vörös Köpenyeg.

Ha például Magyarországon megkérdeznék, hogy Áskó néni minek tartja magát, mit mondana?

Hát, hogy magyar. Magyar. De Magyarországon egyszer egy fogorvos csinálta a fogamat, és azt mondja nekem, hogy: „Kislány, maga igazán magyar?" Mondom, igen, én tiszta magyar vagyok. Azt mondja: „Pedig úgy néz ki, mint egy szép román tisztiasszony." Eszembe sem jutott, hogy azt mondjam, örmény vagyok. Pedig mindig oda jártunk templomba, édesapám is, meg mindegyikünk. A rendõrségre is le voltunk híva, már nem én, hanem édesanyám, miután édesapám meghalt – minden örményt behívtak, hogy örmények, és egyetlenegy mondta, hogy õ örmény, de azon felül mindenki magyarnak vallotta magát.

Mondhatjuk, hogy Gyergyóban némelyek mégis örménynek tartják magukat? Vagy csak örmény vallásúaknak?

Hát nem tudom én ezt... de mégiscsak oda megyünk el templomba, bár ugye, nehezen értjük – mert én, hogy nem is látok, hát nem tudom a cselekményt, nem tudom, hogy mi van az oltárnál, nem tudom, hogy mit csinálnak, – úgyhogy a tegnap is oda mentem templomba, ma is oda mentem templomba. Bár hozzám a magyar templom közelebb van... A ministrációban megtanultuk aMiatyánkot, de azt sem tudom, hogy helyesen mondjuk-e vagy nem. És azon kívül aztán megtanultuk az örmény himnuszt, a Pántorodánt, mert jött ide egy olyan püspök, aki nem tudott magyarul, csak románul és örményül... S hogy tudok-e örményül? Hát mondom, hogy az imában – úgy, amit a templomban mondnak – tudok válaszolni, tudom a Miatyánkot, de hogy helyesen-e, azt sem tudom megmondani, s tudok még egypár éneket, s nem sajnálom, mert nincs is kivel beszélni. Ha én egyedül tudnék örményül, hát mit érnék vele? Semmit a világon!

 

 

Senki nincs, aki örményül tudna?

Nincs, csak a mostani pap, senki más. Már amikor fiatal voltam, akkor sem tudott senki, szóval a régi öregek sem, akkor sem tudott senki. Senki, senki, akit én ismertem, nem volt, hogy tudott volna örményül. Hát, nem tudok olyant, mert Görög Joákim, aki még az én életemben élt, s aztán meghalt szegény tetánuszmérgezésben, szálka ment a kezébe, hát õ is magyarpárti szenátor volt, örmény pap létére. Nem, nem tudok. Most még inkább vannak, ezek a fiatalok, Szekula Marci meg Zárug Ali, akik hát szeretnék az örménységet fenntartani.

Õk egyháztanácsosok, vagy kicsodák?

Igen, igen, õk a vörös köpenyegesek. A kávázánt... kávázánt Ali vezette most is. Õk nagyon sokat tesznek az örményekért, azért, hogy valahogy legyen... De hát nekik is, például Zárug Alinak is egy nagyapja volt örmény, egy nagyapja, úgyhogy az olyan kevés százalék, hogy azt már nem is lehet kiszámítani…

Áskó néni milyen vallású?

Örmény szertartású római katolikus vagyok. A gyermekeim latin szertartású római katolikusok, a szüleim is mind, nem itt keresztelték, hát latin szertartásúak voltak, de senki nem tagadta meg, hogy örmények vagyunk, sõt édesapám örmény egyháztanácsos is volt. Hát én is minden vasárnap eljárok templomba, de nem mindig az örmény templomba, mert nem értem a nyelvet. Mivel rossz a szemem, nem látom a cselekményt, nekem sokkal inkább a lelkemhez húzódik, ha magyarul is tudom a misét mondani, végig. Én minden vasárnap megyek, télen is. Amióta megvakultam, azóta télen nem mozdulok ki, de ahogy szép idõ van, rögtön. Nagy ünnepeken azért megtisztelem a templomot, és elmegyek oda. Távol is van nekem... Szóval örmény szertartású római katolikus, nemzetiségemre nézve magyar.

Mielõtt Fogolyán Miklós idejött volna, hogyan zajlott az egyházi élet?

Hát addig is volt egy magyar pap, sõt kettõ-három is. S hát mondjam azt, hogy kellemesebb volt, mert jól értettük, amit mondott. Hát szóval, volt egy Feigel Matyi, benne is volt valami kicsi örmény, de õ latin szertartású volt, és nagyon szépen vezette a misét, de aztán meghalt.

Mit tud az örmények közötti házasodásról: vannak vegyes házasságok is, vagy igyekeznek csak örmény-örmény házasságokat kötni?

Nem okvetlenül. Most már nincs olyan, hogy tiszta örmény házasság. Itt, Szentmiklóson, egy sincs. Hát én is tiszta magyarhoz mentem férjhez, és a gyermekeim is már úgy mentek férjhez, a vejem is ilyen összekeveredett... A vejemnek is, anyjában, apjában volt örmény, de mindenki össze van keveredve – itt most már jelen pillanatban senki nincs olyan, aki örmény-örménnyel házasodott volna össze, nem tudok róla.

Régebben hogy volt mindez?

Régebben is volt keveredés, okvetlenül, mert az én anyám is egy dr. Tõcser Jenõhöz ment elõször férjhez – hát én nem is tudom már, hogy õk németek voltak-e, vagy mik voltak, de a Tõcserekbe is bekeveredett aztán valahogy az örmény. Az örmény intellektuelek összeházasodtak a magyar intellektuelekkel. Nagyon, nagyon össze vagyunk keverve.

Vannak-e örmény összejövetelek, társasági élet ilyen vonatkozásban?

Hát mondom, hogy nincs! Most kezdik egy kicsit kapiskálni, hogy bár örmény Oltáregylet legyen, no, de hát abban is mind olyanok vannak, hogy a férj félörmény, s õ tiszta magyar – s õ tiszta magyar, így, ahogy mondom. Székely. Simon Pistáné például – akinek a férje, Simon Pista – magyar, pedig õ is tiszta örmény, éppen úgy, mint én.

Az Oltáregylet mióta van?

Az Oltáregylet már nagyon rég kell, hogy legyen, mert az én gyermekkoromban is volt Oltáregylet. Dr. Dobribán Antalné volt az Oltáregylet elnöknõje, a vigalmi bizottság elnöknõje az én édesanyám, Csíki Jenõné, majd utána Zárug Istvánné lett.

Milyen alkalmakkor jönnek össze az örmények?

Hát ilyenek például, hogy egy örmény kolóniában, most, hogy van Egyháztanács, van újra Oltáregylet, összegyûjtik a népeket, s ilyenkor szoktak segíteni esetleg a templomdíszítésben, a templomtakarításban. Simon Pistáné nagyszerû ízléssel, tényleg nagyon szépen csinálja meg a szent sírt, hát ilyenkor összegyûlnek – de úgy nem, ahogy régebben, az én fiatalságomban voltak az örmény bálok. Gyönyörû, nagyszerû büfét adtak össze, az én nagyanyám mindig hádájékot csináltatott. Nem tudom, tudja-e, hogy mi az a hádájék? Örmény puliszka, mondják, ez egy ilyen kalácsszerû tünemény, aminek a receptje körülbelül így megy, hogy száz egész tojás, száz tojássárgája, ehhez vaj, cukor és liszt, élesztõ, tej – és fakanállal, direkt volt egy olyan annak való kerék, tehát nem teknõnek mondható, de hát mégis valami olyasmi, s három órát verték, három egész órát. Úgyhogy három férfi szokott lenni, s felváltva verik, s ebbõl kemencében sütnek egy isteni finom valamit – aztán az én nagyanyám mindig, az örmény bálokra, ilyent süttetett. Nagy büfé volt! Én mindig szerepeltem, én voltam mindig a fõszereplõ, ha valami olyasmi volt, ott kezdtem meg az örmény bálon az elsõ szereplésemet, s aztán… addig mindig csak táncoltam, de akkor már prózát is szerepeltem. Ilyenek voltak az örmény bálok, mindig gyönyörûen sikerültek. Óriási bevétel volt, óriási taps, csodálatos színpadokat csináltak, ami mindenfélével ki volt díszítve: keleti perzsától, gobelintõl kezdve mindennel, csillárokkal... Ez a kicsi színpad, ami volt, olyan gyönyörûen meg volt csinálva, hogy percekig tapsolták csak a szín padot. Szóval az örmények annak idején, a harmincas években ekképpen jöttek össze, igen bizony.

Azután aztán nagyon tönkrementünk, s szétszéledtünk…(…) Én is, én egy nagyon peches nõ vagyok. Azért, mert azt hiszem, az elõzõ életemben, amelyik szellem belém költözött volt, rablógyilkos kellett hogy legyen. Azért, mert énnekem csak egyetlenegyben volt szerencsém: hogy egy nagyon jó férjet kaptam, aki az én üldöztetésemben, a letartóztatásaimban, sok-sok mindenben nagyon mellettem állt, és nagyon kitartott mellettem. Domicil obligatióban, ugye, mindenben, én helyhez voltam kötve, õ meg nem tudott... Soha fel nem rótta nekem. Soha. De errõl nem beszélek.

De a gyergyói örményeket ismeri, tartják a kapcsolatot egymással?

Hát hogyne! Hát olyan kevesen vagyunk, hogy száz valahányan, azok is, mondom, olyanok, hogy egynyolcad részt s egynegyed részt örmények csak – hát mindenkit, az egész Szentmiklóst ismerem!

De szoktak találkozni egymással, összejárnak?

Hát neeem! Hát szó sem lehet róla. Ugye, azokkal a régi barátnõkkel, akikkel a szüleim is jól voltak, hát azokkal igen... ma délután is lejönnek ide hozzám. Az egyiket Miklóssynak hívják, de benne is van sok örmény, õ mindig becsületesen az örmény templomba jár.

Mondhatni, hogy az örmények általában csak az örmény templomban találkoznak egymással?

Nem, hát a többiek nem járnak az örmény templomba, csak ünnepekkor. Akkor is inkább mind magyarral van tele. Nem nagyon tartják a kapcsolatot.

Örmény vonatkozású folyóiratokat járatnak-e? Milyen kiadványokat ismernek?

Hát folyóiratokat okvetlenül, de hát, ugye, egyetlenegy kicsi lap van, egyetlen ilyen jelenik meg, ez Árménia, vagy nem tudom, mi. De azóta, amióta ez van, azóta én már nem látok, s ha én ugyan nem is, de az unokám ezt járatja.Magyar folyóiratokat járatunk. Hát mondom, hogy itt olyan kevés örmény van – olyan, hogy igazi örmény –, hogy ha például nem ilyen nagy ünnep van, hanem egy vasárnap, nyolcan-tízen ha vannak a templomban. S azok sem örmények, esetleg egy közülük.

Mit tud az örmények történelmérõl?

Hát a történelmi események, az a sok örményüldözés, hát mindig azért jöttek el, ezelõtt hétszáz évvel is, most tizennégyben, ugye, megint volt ez a nagy örményüldözés, akkor nagyon sokan jöttek ide Romániába, akik örményül és törökül beszéltek. Nekem is voltak ismerõseim, mondhatnám, hogy az egyik el is akart venni feleségül, Onig Cazaziannak hívták, a neve is tiszta örmény volt, és jól beszélt persze örményül, törökül, románul. Szóval rengeteg üldöztetésen mentek keresztül, nagyon-nagyon sokat szenvedtek – de nagyon vallásosak voltak, borzasztó vallásosak, nagyon erõs volt a hitük. Minthogy hát tudok egy történetet, hogy a leányokat meg akarták erõszakolni, vagy pedig azt választhatták, hogy leugranak egy magas szikláról: és mind leugrottak a magas szikláról. Nagyon, nagyon- nagyon vallásos nép volt, nagyon!

Van-e kapcsolatuk Örményországgal? Történik-e valami, ha például híreket hallgat Örményországról?

Igen, akkor mindig megdobban a szívem. Igen, okvetlenül, mikor voltak azok a harcok is, mindig megdobbant a szívem. Igen, okvetlenül. Hát a tévében nem nagyon mutogatták azt, de ugye, a rádió mondta, és mindig, mindig egy fájdalom volt bennem.Mindig egy fájdalom – talán akkor éreztem elõször örménynek magamat, amikor ott megint kezdõdött a baj, és akkor ez nagyon, nagyon rossz érzést váltott ki.

Áskó néninek vannak kapcsolatai arrafelé?

Nincs. Nem is tudnék velük beszélni!

Hogyan látja az erdélyi örménység jövõjét?

Hát sehogy. Teljesen felszívódik, teljesen. Hát, ha vannak is ilyen lelkesek, mint Szekula Marci s Zárug Ali, akik tartják benne a lelket – de hogy egy pap valamit csináljon: nem tud, mert nincs kivel.

Népszámláláskor minek vallották magukat a családjában?

A választásokon nem volt ilyen, hogy te örmény vagy, s te magyar vagy. Mind magy… örmény-magyarok voltunk.

Tehát magyarok?

Igen, de azért senki sem tagadja meg, hogy õ örmény. Senki nem tagadja meg.

Mondhatni, az örmények teljesen magyarokká váltak?

Drága, mikor háromszázötven éve, vagy kétszázötven éve együtt élünk, hát nem is lehet más.

Mi a különbség az örmény katolikusok és a római katolikusok között?

Semmi a világon. Semmi a világon – csak az, hogy ez a pap tiszta örményül mondja a misét, az eddigi papok csak keverték, de õ teljesen örményül mondja, mert neki úgy kellemesebb, mert úgy tud jobban beszélni, magyarul nagyon helytelenül beszél. Semmi az égadta világon. Semmi különbség. Nem tudom, hogy a szertartásban... Lehet, hogy a szertartásban van valami, mit tudom én, hogy a lépcsõimát nem tudom, hogyan mondják el például, de hát szóval... De az örményeket nem lehet megkülönböztetni a magyaroktól! Hát miért is lehessen, engem például hogyan lehet megkülönböztetni? Nincs semmi olyan jellegzetes vonás, legfeljebb az, hogy feketék vagyunk. Feketébbek. Hát például az én leányunokámban már nagyon sok az örményes vonás, õ aztán tipikus örmény, az arca is az a fekete, kreol, minden. Én például nem vagyok annyira örmény típus, mint az unokám.

Beszélgettem a közösség néhány tagjával, akik az örmény keleti beolvasztástól félnek. Ön szerint ez valós veszély?

Én is hallottam valamirõl, hogy eljönnek ide a román örmények, de azt nem tudtam, hogy át akarnak téríteni! De amikor az a Sahakogian idejött, akkor Lázár Dénes volt az örmény Legényegyletnek – mert még nem volt megnõsülve – a nem tudom én, elnöke, vagy így, s mindenki össze volt gyûlve, hát sokan voltunk még fent, fényképem is van róla, fiatalok voltunk, és Lengyel Zolti, aki idevalósi volt, majd örmény püspök lett belõle, õ volt a titkára. S azt mondja, megkérem a titkár urat, hogy ugyanígy fordítsa le örményre, mint ahogy én mondom: „Ha azért jött, hogy minket elrománosítson, akkor menjen is el, ne is lépje át a küszöböt." Igen, így áperté meg volt mondva.

Áskó néni szerint van-e különbség az erdélyi örmények és a moldvai vagy regáti örmények közt?

Hát én azért nem tudom, mert én a román nyelvû örmények között egy családot ismertem, azok hatvanban elmentek Libanonba, s onnan Amerikába. Hát így, valószínû, hogy azok oda asszimilálódtak a többséghez, mi meg a kisebbséggel vagyunk. Hogy melyik jobb? Ez olyan természetes...

Másképp kérdezem: mi a különbség a magyar örmények és a román örmények között?

Hát a magyar örmények között, azt nem tudom. Mert, ugye, négy helyre telepítették õket, engedte meg Mária Terézia a betelepülésüket, de aztán, ugye, a regáti örmények között nagyon sok van görögkeleti. Egész mások ott, egész mások, nem is lehet összehasonlítani. Mi magyarok vagyunk, õk meg románok.

 

FOTÓK JEGYZÉKE:
1. A gyergyószentmiklósi örmény templom külsõ örmény felirata (fotó: Buslig Barna)
2. A gyergyószentmiklósi örmény templom belsõ örmény nyelvû felirata (fotó: Buslig Barna)
3. A gyergyószentmiklósi Vörös Köpenyegesek körmenet közben, az örmény templom udvarán (1996)
4. Örmény márványsírkõ méteres átmérõjû fosszília-lenyomattal az gyergyószentmiklósi örmény templom udvarán
5.Örmény kõkereszt a gyergyószentmiklósi örmény templom udvarán - a kereszt bizonyítja, hogy az Idegenek temetõjében már jóval az Apafi-féle betelepítés, 1672 elõtt is temetkeztek itt örmények.

 

Kali Kinga, Látó, szépirodalmi folyóírat, (ÖrményLátó - tematikus szám), 2008. április



Napi evangélium RSS

evangelium.katolikus.hu
  • Jézus így beszélt tanítványaihoz második eljöveteléről: „Mint ahogy Noé korában történt, úgy lesz az Emberfia napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek addig a napig, amíg Noé be nem szállt a bárkába. Akkor jött a vízözön, és elpusztította valamennyit. Ugyanígy történt Lót napjaiban is. Ettek és ittak, adtak és vettek,...

   

Copyright © 2016 Gyergyói Örmények.

Joomla 1.7 templates free by Joomla Template Maker