Örménymagyarok nyomában

Nyomtatás
Kategória: Rólunk írták
Megjelent: 2009. augusztus 25. kedd
Munkatársunk jókora vargabetûvel, egy véletlennek köszönhetõen jutott el Gyergyószentmiklósra. Szilágyi Aladár, ha már ott járt, körülnézett, együtt ünnepelt a város centenáriumát megülõkkel, és riportba kalangyázta nem remélt élményeit.
 
 
Csángóföldi portyánk befejeztével – Moldvából Erdélybe átkelendõ – a Békás szurdokvölgyén áthaladtunkban nem kell tartanunk afféle bántódástól, amilyenben százhetven esztendeje a kifelé igyekvõ gyergyói örmény kereskedõnek, Czárán Józsefnek volt része, aki „Moldovában menõ uttyában a Tolvajok által felpredáltatván, kéntelen (volt) Cridát (csõdöt) jelenteni.” A Mercantille Forum (kereskedelmi bíróság) jegyzõkönyvének tanúsága szerint Czáránt 6800 aranyától fosztották meg az útonállók, nekünk legfeljebb az út mentére kirakodott bóvliárusok tolakodásától kell tartanunk. Agilis útitársnõm, Gabriella jóvoltából örményeinkre nézvést némi tájékozottsággal a tarsolyomban ereszkedek alá a Gyergyói-medencébe, ugyanis a vonaton Nagyvárad és Bukarest között Garda Dezsõ Gyergyói örmények könyve volt az olvasnivalóm.

 

A kedves drusza. Gabriella szegrõl-végrõl, pontosabban nyolcadrészt örmény ivadék, ugyanis nagypapája, Paál Vencel római katolikus kántortanító annak idején – az örmény nemzetség minden rosszallása ellenére – Zárug Klára örmény-katolikus úrleányt vezette oltárhoz, s barátném édesanyja ennek a frigynek volt az egyik gyümölcse. Akikhez most tartunk, szintén Paál-unokák, s helybéliek lévén bizonyára eligazítják riporterségemet örmény ügyekben, no meg a városra vonatkozó, megírásra érdemes dolgokkal kapcsolatban. Mondja ám maroktelefonon az egyik unokahúg, hogy azt ajánlja, keressük meg elõbb Zárug Aladár „bácsit”, ott lakik az örmény-katolikus templom tövében. Druszám nevét ízlelgetvén eszembe jut, hogy Garda Dezsõ is kiemelten emlegette a sokáig gondnoki tisztséget betöltõ urat terjedelmes monográfiája adatközlõi között.
Bágyadtmeleg õszi napsütésben múlatunk egy fél órát a hajdani Piac, a mostani Szabadság tér környékén, megtekintjük a városnak nevet adó Szent Miklós szobrát, a Rákóczi Ferenc utca és a Márton Áron utca patinás házait, az iskolát, ahol Paál Vencel tanított, a volt apácazárdát és leányiskolát, ahol útitársnõm mamája tanult, s a gótikusból barokkosított katolikus istenházát, ahol a nagypapa kántorkodott. Mire elérjük a végcélunkat, megszólalnak a falakkal várszerûen körülkerített, tornyokkal védett örmény templom harangjai. „Várják meg, amíg elhallgatnak a harangok – ajánlja egy utcán megszólított asszony –, hiszen Aladár kongatja õket.”
Nyílik-csukódik a reneszánsz „várkapu”, fürge léptû öregúr közeledik felénk. Mondjuk, hogy mi járatban volnánk, de szemlátomást nem örül túlzottan nekünk. Kertelés nélkül közli: a lehetõ legroszszabbkor zavarjuk, ugyanis neki a Centenáriumi Örmény Napok egyik mindeneseként rengeteg a dolga, és rövidesen a Tarisznyás Márton Múzeumba kell mennie, ahol fotókiállítás nyílik Örményországról, az asszonyok pedig nagy sütésben-fõzésben foglalatosak, hiszen a megnyitó után örmény ételkóstoló lesz a múzeum termeiben.
„Különben, ha kíváncsiak reánk, olvassák el a Garda tanár úr könyvét, abban minden benne van – hárítja el a beszélgetést –, s ha érdekli magukat, jöjjenek el a tárlatra, mindenki ott lesz, aki számít.” Velem a nem remélt alkalom hallatán madarat lehetne fogatni, ennyivel is beérném, de Gabriella tovább üti a vasat, s amikor mellesleg megjegyzi, hogy anyai nagyanyja révén õ is Zárug-származék, szegrõl-végrõl rokon volna, bebocsátást nyerünk egy kávéivás erejéig a Zárug-portára. Odabent valóban nagy tüsténkedés zajlik, akár a legtöbb örménymagyar családban, elvégre sok vendéget várnak a délutáni rendezvényre. Kedves druszám mégiscsak elõszed néhány albumot, idõrendbe szedve magyarázza, mikor ki volt az örmény-katolikusok papja, kit magasztal, kit elmarasztal közülük. Megbecsüléssel idézi Fogolyán Miklós mechitarista szerzetesnek, Gyergyószentmiklós utolsó örmény plébánosának alakját, aki 1991 és 1997 között szolgált a városban. Miklós atya a Velencéhez tartozó San Lazzaro szigeten székelõ örmény szerzetesrend tagja volt. A szigeten épült kolostorban már kezdetektõl éltek Gyergyószentmiklósról érkezõ örmények, a kolostor harmadik apátja, Ákoncz Kövér István is erdélyi volt. Fogolyán Miklós már 1974-ben haza akart jönni, hogy átvegye az örménység gondozását, de csak 1991-ben térhetett haza. Számítógépes nyilvántartásba vette helyi örmény népét, kétnyelvû imádságos és zsoltáros füzetet szerkesztett. Bátyja, Fogolyán András Vilmos fordította örményre többek között a Pál utcai fiúkat, Az ember tragédiáját és az Egri csillagokat, amelyeket Velencében adott ki. Fogolyán Miklós 1997-ben tért vissza San Lazzaróba, ott halt meg két év múlva. Gyergyószentmiklós örmény temploma viszont évekig plébános nélkül maradt.

 

A Centenárium. Örvendhetek annak, hogy elõzetes értesülés nélkül is becsöppenhetünk a Gyergyószentmiklós várossá válásának századik évfordulójára rendezett négynapos ünnepségsorozat közepébe, de sajnálhatom, hogy lemaradtunk az elõzõ napi rendezvényrõl, s nem maradhatunk a másnapi, szombati történelemleckére. Gyergyószék parlamenti képviselõje, a város tudós monográfusa, dr. Becsek-Garda Dezsõ mellett meghallgathattuk volna Veress Ilka szociológus, majd Gazdovits Miklós és dr. Issekutz Sarolta örménységkutató elõadását. Éppúgy nem vehetünk részt a történelmi sétán sem, a híres örmény személyiségek emlékhelyein, mint a vasárnapi búcsús szentmisén, vagy akár a város elsõ, örménymagyar polgármestere, Orel Dezsõ emléktábla-avatóján.
A Kós Károly által is oly sokra értékelt néprajzkutatóról, az apai-anyai ágon Tarisznyás családból, tehát tiszta örmény famíliából vétetett etnográfusról elnevezett múzeum székhelye, a volt Vertán-ház, barokk mûemlék épület, jelentõs színtere volt az 1848–49-es szabadságharc eseményeinek. (Talán itt illõ emlékeztetnem arra, hogy az örmények három szabadsághõst adtak a magyarságnak, az Aradon vértanúhalált szenvedett Kiss Ernõ és Lázár Vilmos honvéd tábornok, valamint Bem József alvezére, a Petõfivel egyívású, Argentínában Katonai Akadémiát alapító, 1904-ben elhunyt Czetz János személyében.) A Vertán-ház 1961-tõl lett Városi Múzeum, többek között a múzeumalapító Tarisznyás Márton gyûjteményének az otthona.
Már fél órával a megnyitó elõtt megtelnek érdeklõdõkkel a múzeum termei. Szemlátomást messzirõl hazavetõdött atyafiak, rég nem látott ismerõsök ölelgetik-lapogatják egymást, az idõsebbek buzgón magyarázzák a fiatalabbaknak, hogy ki kinek az ija-fia, ki kivel, milyen ágon, milyen fokon rokon. Ha nem tudnám, most megbizonyosodhatnék arról, hogy az örménység körében mekkora becse van a családfa ismeretének, a nemzedékek számontartásának. Bizonyára történelmi reflex ez – vélem –, egy sok megpróbáltatáson átment, sok hányattatást szenvedett nép önmegtartó, önvédelmi reflexe. (Hazatérve utánanézek a világhálón: körülbelül 2500-ra tehetõ a 17. század végén elkezdõdött betelepedés óta vezetett anyakönyvek alapján a gyergyószentmiklósi örmény családnevek száma! A népesedési szempontból csúcsidõpontnak számító 1850-es székelyföldi összeírás alkalmával Gyergyószentmiklósnak 1141, Szépvíznek 293, Ditrónak 111 örmény polgára volt.)
Az örmény kolostorokat, templomokat, városokat bemutató fotókiállítást két Budapestre elszármazott gyergyói: Zárug Katalin és Zárug Béla mutatja be. Õk az ottani örmény önkormányzat, örmény kulturális élet lelkes mindenesei. A tárlatot zenei keretbe David Yengibarian harmonikamûvész foglalja. A másfél évtizede Magyarországon élõ dzsesszzenész elõzõ este tartott nagy sikerû koncertet a Mûvelõdési Ház nagytermében. Szívesen magnóvégre kapnám, de nem csoda, hogy nem kívánja a médiaszereplést, hiszen az imént már két újságíró kolléga is kifaggatta.
Zárug Klára a rendezvényt záró lakomát is felvezeti, röviden ismertetve az örmény konyha hagyományait, kultúrtörténetét. A háziasszonyok délelõtti fáradozásának köszönhetõen a szomszéd teremben hatalmas asztal csábítja a közönséget, rogyásig megrakva jellegzetes örmény ételekkel: szhtorac (padlizsán fokhagymás töltelékkel), dolma (fõtt lencse szõlõlevélben), kutap (töltött pisztráng), ddmakasovi (sütõtökbõl készült kása), ajlazan (zöldséges tál) stb. stb.
Egy-egy kisebb malomkeréknyi tányérral megrakodva néhányadmagammal kimenekülök a múzeum zsúfolásig megtelt termeibõl, folyosóiról. Nyugodtabb lakomázásra, beszélgetésre ideális helyszín az intézmény udvarának gazdag falumúzeuma. Egy vízimalom hengerszéke mellé telepedve falatozunk. Ízélményeim részletezését – késõbb megírandó – gasztromán rovatunk számára tartalékolom.

 

A templom és a temetõ. A múzeumkertbõl a hátsó kapun lépünk ki, társaságunkat Garda Dezsõ képviselõ is elkíséri templomnézõ sétára. Garda tanár úr lokálpatrióta büszkeséggel magyarázza a szerinte Székelyföld legszebb barokk mûemlékének tekinthetõ örmény-katolikus templom értékeit. A templom ékessége a barokk szószék, a fõ- és mellékoltárok, valamint Szent Gergely 1752-ben Velencében készült oltárképe. A jelenlegi istenháza helyén egy 1613-ban épített fakápolna állott, körülötte hozták létre az idegenek temetõjét. A mai templom építése 1733-ban fejezõdött be, az örmény feliratú tornyot 1735-ben emelték. A védelmi célokat szolgáló kõfal két bástyakápolnával 1748-ban épült. Örmény szokás szerint a menyasszonyi ruhákat esküvõ után a templomnak ajándékozták, ezekbõl egyházi ruhákat, oltárterítõket készítettek. Ennek köszönhetõ az a gazdag palástgyûjtemény, amely ma is féltve õrzött kincse a templomnak. Kevéske fotóriporteri tudományom ellenére igyekszem megörökíteni a cinterem homokkõbõl, kovácsoltvasból készült síremlékeit, a várfal belsõ, ablakszerû mélyedéseiben elhelyezett, 1750 táján készült dombormûveket.
A templomhoz közeli örmény temetõben nyugszik Tarisznyás Márton, a közösség számos fontos polgárával egyetemben. Gyergyó vallási, kulturális és politikai életében kiemelkedõ szerepe volt Görög Joachim (1862–1928) paptanárnak. Hívei impozáns síremléket emeltek a tiszteletére. A parlamenti képviselõként, majd szenátorként is jeleskedõ lelkész Szamosújváron született, Bécsben folytatott teológiai tanulmányokat. Egyik megalapítója volt a gyergyói Magyar Állami Királyi Gimnáziumnak. A jeles közéleti férfiú az Erdélyi Kárpát Egyesület Gyergyó vidéki osztályának elnöke lett, 1898-ban hozta létre az Úri Kört, amelynek célja az irodalom népszerûsítése volt. Erdély elcsatolása után a helyi Magyar Párt elnökeként tevékenykedett. A nevét viselõ kulturális társaság kezdeményezte a mostani négynapos rendezvénysorozatot.
Több mint három évszázada kezdtek ide temetkezni a gyergyói örmények, számos nemzedék földi maradványai porladnak itt. Kölönte Béla 1910-ben kiadott, Gyergyó története a kialakulástól a határõrség szervezéséig címû könyve szerint az elsõ itt letelepedett örmény Hörcz Azbej és testvére, Vártig volt, akik 1654-ben érkeztek a városba. 1669 táján a moldvai örmények követeket küldtek Apafi Mihály fejedelemhez, hogy engedje meg nekik az áttelepedést. Az elsõ telepesek Gyergyószentmiklóson kívül Csíkszépvízen, Besztercén, Görgényben, Ebesfalván, Szamosújváron és Gyulafehérváron alakítottak ki nagyobb közösségeket. Letelepedésük után üzleteket nyitottak, marha- és fakereskedéssel foglalkoztak, elévülhetetlen érdemeket szereztek az általuk megült települések városiasodásában, a polgári életforma kialakításában. A Moldvából és Csíkból tízezrével felvásárolt állatokat eladás végett egészen Bécsig elhajtották.
A gyergyói örmény közösség élen járt a céhek, majd a pénzintézetek megszervezésében és irányításában. Nagy gondot fordítottak az oktatásra, 1794-tõl gimnáziumot is mûködtettek. Az örmény oktatás 1881-ben szûnt meg teljesen, akkor gyorsult fel a nyelvváltás folyamata.

 

Erdõmaffia? A szépen gyarapodó örmény családok tulajdonába jelentõs erdõbirtokok kerültek az évszázadok folyamán. A kommunizmus uralmát hozó rendszerváltásnak õk lettek a legnagyobb vesztesei Gyergyóban. Garda monográfiája szerint a szentmiklósi „kuláklista” nagyobbrészt örmény neveket tartalmazott. Nem csoda, hogy a 2000-ben elkezdõdött kínkeserves erdõ-visszaszolgáltatási folyamatnak szinte minden örmény família érdekeltje, és máiglan kárvallottja is. Lapunk 2006 augusztusában közölt riportot a témáról, de a helyzet azóta sem változott. Az utóbbi hetekben-hónapokban ismét felparázslott a tulajdonrendezés körüli, heves indulatokat kiváltó sajtóvita.
Garda Dezsõ, aki RMDSZ-es képviselõként köztudottan a legtöbbet küzdött a közbirtokossági és magánerdõk ügyében, csalódottan tapasztalta meg, hogy az erdésztársadalmat követõen éppen a székely megyék magyar jegyzõi, polgármesterei, földosztó bizottságai akadályozták, akadályozzák sok helyütt a közbirtokossági, majd a magánerdõk visszaadását. Az országos kitermelési terv szerint Hargita megyében kellett kivágni a legnagyobb famennyiséget, annyit, mint négy-öt másik megyében öszszesen. A legnagyobb visszaélések a magánerdõ-tulajdonosokat sújtották. Miután a kisbirtokosok visszakapták a tulajdonukat, abban reménykedtek, hogy néhány hektáros erdejük majd hozzájárul tisztességes megélhetésükhöz, s a kitermelési lehetõségek kihasználásával az erdejük is megmarad. Csakhogy nem számoltak az erdõmaffiával, mely a mai napig illegálisan vágja, fosztogatja az erdõket. Emiatt sokan arra kényszerültek, hogy akár magának a tolvajnak adják el az értéktelenedõ erdõt, méghozzá azon az áron, amit az megszabott.
Kedves vendéglátóink, Leopold Klára asszony, meg lányai: Brigitta és Henrietta helyzete – más, nagyobb területeket visszaigénylõkével együtt, akikrõl a restitúciós törvény késõbb „gondoskodott” – szinte megoldhatatlannak tûnik. Egyrészt azért, mert jószerével elfogyott a kiosztható erdõ, másrészt azért, mert talán még erõsebb hivatali packázással kell megküzdeniük, mint a kistulajdonosoknak. Brigitta, a család „bajnoka” elmondja, hogy Zárug nagymama bátyja, Zárug János Tölgyesen 100, a Sóvetõben 20 hektárnyi erdõt birtokolt. János bácsinak nincsenek leszármazottai, így a nagyanya ivadékai volnának az örökösök. Brigi Gyergyószentmiklós, Tölgyes, Maroshévíz és Csíkszereda hivatalai között „ingázik” az elérhetetlen telekkönyvi kivonatok, helyrajzok, hiányos papírok nyomában: „Egyre kevesebb a reményünk, hiszen felgyorsították az erdeink kifosztását. Nevet nem mondok, mert… hivatalosan lopják. Ha én belekerülök a Riportba, levágják a fejemet… Hogy kik? Annak a maffiának a tagjai, annak a bizonyos maffiának, amelyikrõl itt mindenki beszél, és amelyikrõl odafent senki sem hiszi, hogy létezik.”
 
Erdélyi Riport,  2007. október 4.
 


Napi evangélium RSS

evangelium.katolikus.hu
  • Jézus így beszélt tanítványaihoz második eljöveteléről: „Mint ahogy Noé korában történt, úgy lesz az Emberfia napjaiban is. Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek addig a napig, amíg Noé be nem szállt a bárkába. Akkor jött a vízözön, és elpusztította valamennyit. Ugyanígy történt Lót napjaiban is. Ettek és ittak, adtak és vettek,...

   

Copyright © 2016 Gyergyói Örmények.

Joomla 1.7 templates free by Joomla Template Maker