Ez a mi hitünk és az egész egyházé
Olvasmányok: ApCsel 5, 27-41; Zsolt 29; Jel 5, 11-14; Jn 221, 1-9
Láttuk meghalni, de feltámadását senki sem láthatta
A feltámadás titokban ment végbe. Míg Jézus halálát mindenki láthatta, föltámadását senki sem szemlélhette. Arról van szó, hogy Jézus kínlódását, amikor kilehelte lelkét mindenki láthatta, de a feltámadásának csak azok örvendhetnek, akik megkapták ennek a hitnek a kegyelmét.
Jézus feltámadásáról azonban több híradás is ránk maradt. A mai evangéliumot János apostol írta, de a feltámadásról Pál apostol is tudósít bennünket: „Késõbb egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak. Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is (1Kor 15, 6-8). Ha végigolvassuk a Jézus feltámadásáról szóló történeteket, megállapíthatjuk, hogy azok nem könnyek, maguk az apostolok sem mindig Ismernek Jézusra a feltámadottban. A mai evangéliumban például az apostolok nem azonnal ismerik fel azt a Jézust, akinek három éven keresztül a barátai voltak: „Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a tanítványok nem ismerték fel, hogy Jézus az (Jn 21,4). Majd ezt olvassuk:„A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” - hiszen tudták, hogy az Úr az.” (Jn 21,12). Egy kisé meghökkentõ lehet számunkra a jelenet, mivel nem fedezzük fel benne Jézus és a tanítványok megszokottan bensõséges kapcsolatát.
Új kapcsolat a Feltámadt Jézussal
A tanítványok új viszonyba kerülnek a feltámadt Jézussal, mely lehet, hogy bensõségesebb, mint elõtte volt. Mindenesetre veszítettek Jézus emberközelségébõl, bár Jézus a feltámadása után is az maradt, aki volt: valóságos Isten és valóságos ember egy személyben, de most mintegy megdicsõülve. Valamit azonban elveszítettek abból, ami Jézust kortársai számára megfoghatóvá tette, de olyasmit nyertek ezáltal, ami Jézust a mindenkori ember számára jelenvalóvá teheti, ha hisz benne. Ezáltal Jézus egyszerre lesz számukra „más” és nagyon közeli, mindenütt és mindig jelenvaló, akit már csak a hitben szólíthatnak meg, ha a feltámadás szemszögébõl tekintenek rá. Ezért a tanítványokban egyszerre tükrözõdik egy folytonos keresés az iránt, aki nyilvános mûködésének kezdetén meghívta õket, és egy bizonyosság is, amely a leginkább akkor fejezõdik ki, amikor a feltámadt Krisztus láttán így kiáltanak fel: „Az Úr az!” (Jn 21,7).
A hit útja a szabadság útja és a szeretet útja, ahol Isten megelõz bennünket
A tanítványoknak az effajta keresése hasonló a mienkhez is, hiszen mi is hasonlóak vagyunk a hitben. A liturgiában bátran megvalljuk hitünket, de a nehéz órákban kételkedünk. Szeretnénk megbizonyosodni Jézusról, de csak a hitben ismerhetjük, akár a tanítványok. A hit útja a szabadság útja, melyen Jézus hív bennünket, de csak a szeretetben indulhatunk el felé, akár emberi kapcsolatainkban is! Hiszen emberi kapcsolatainkban sincs szeretet szabadság nélkül. Így van ez a Jézussal való kapcsolatainkban is: amikor a hitben megszólít bennünket, csak igazi szabad szeretettel válaszolhatunk hangjára. Mert nem akar rabszolgákká alacsonyítani bennünket, és szeretetünket várja.
A tanítványok módjára keressük mi is Jézust, de valójában, akár a tanítványokat is, õ keres elõször bennünket. Õ ébreszti fel bennünk a hitet és a vágyat, hogy szeressük õt. Errõl szól János evangéliumának a teljes 21. fejezete. Amikor a tanítványok visszatérnek a Tibériás tavára, elsõ mesterségükhöz, bár Jézus emberek halászává tette volt õket (Mk 1,17), valószínûleg nem számítottak Jézusra, ezzel magyarázható nagy meglepetésük is. Isten keres bennünket elõször, s hányszor nem jelenünk meg ott, ahol pedig Isten várna bennünket. Szent Ágoston püspök költõien fejezi ki ezt a vallomásaiban: „Te bennem voltál Istenem, amikor én magamon kívül kerestelek téged… Te velem voltál akkor is, amikor én távol jártam tõled… De Te hívtál kiáltoztál értem, s széttörted süketségemet, pazar fényeddel beragyogtad életemet s elvetted vakságomat.”
A tanítványok feltárják elõttünk a hit útját
Húsvétvasárnap este az apostolok megrémülten zárták magukra az ajtót, mert féltek a fõtanácstól, de Jézus megjelenik nekik és visszaadja lelkük békéjét. Az Emmauszi tanítványok ugyanaznap este szomorúan menekülnek Jeruzsálembõl, de Jézus melléjük szegül és csüggedésüket a reménység útjává változtatja. Ma is Jézus ébreszti föl a szívünkben a reményt és erõsít meg életutunkon, mint ahogyan tanítványaival is tette. Ha életünk útján társnak fogadjuk el Jézust, aki nap mint nap kéredzik be megriadt szívünk záros ajtóján, reménységgel tölti el életünket, s visszaadja azt a bátorságunkat, melyet apostolainak adott, amikor õk így tudtak válaszolni a fõtanácsnak: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek!” (ApCsel 5). Az apostolok élete példa és bátorítás számunkra. Mekkora utat tett meg Péter apostol a mai felolvasott evangéliumban! A sikertelen halászat után csüggedten terül a partra, de amikor a szeretett tanítvány felkiáltására ráismert a feltámadt Jézusra, majd beleugrik a vízbe (a Bibliában a víz a veszélynek, de az életnek is a jele!), s nem sok idõ múlva hálója tele van hallal, melyek Jézus lábánál csillognak Péter hitének és bizalmának jutalmaként. Szintén Péter az, aki háromszor vallja meg Jézus iránti szeretetét, párhuzamosan a háromszori tagadásával. most könnyek között, Jézus feltámadásának ismeretében, amely feltámadás majd megerõsítette õt, hogy Kr. u. 64-ben a Nero-féle üldözésben életével tegyen tanúságot szeretetérõl. Ezt a nagy utat Péter apostol azért tudta megtenni, mert a szívében ott lángolt a feltámadt Jézusba vetett élõ hit, amit Jézus minden ember lelkében meggyújt, ha tanítványa akar lenni. Nyissuk meg szívünket az életünkbe bekopogó Jézus elõtt, hogy halmozhasson el szeretetével, s békéjét adhassa nekünk. Péter a tanítványok közösségében ismerhette fel a feltámadt Jézust, ezért most az egyházzal valljuk meg, hogy valóban feltámadt az Úr!
Gyergyószentmiklós, 2007. április 20.-án.
Baróti László-Sándor