Te feltámadsz-e?
Olv: 2 Mak 7,1-2,9-14; 2 Tessz 2,16-3,5; Lk 20,27. 34-38;
Nincs nagyobb, fájdalmasabb és tanulságosabb a szent történelemnél. A szent történelem nem más, mint annak a népnek a története, múltja, akik által Isten elõkészítette újszövetségi egyházát, akik így a Feltámadt Jézus elõképei lettek.
A választott nép történetében Isten többször megmutatta nemcsak Krisztus kereszthalálának, de föltámadásának is az elõképét. Ábrahám és Izsák alakjában felfedezhetjük Isten szeretetét, mely minden emberi elképzelést meghalad, mert Ábrahám képes egyetlen fiát adni Istennek. A Golgotán az Atya szeretett annyira minket, hogy egyetlen fiát adta értünk. Ostoba az a megállapítás, miszerint, hol volt az Atya, aki engedte, hogy megöljék Fiát a kereszten? Ha a feltámadás fényében, az egyház magyarázata szerint értelmezzük a kereszthalált, igenis, ott volt az Atya, az emberiségért vállalta a keresztet s meghalt, hogy mi feltámadhassunk.
A feltámadás hite élt az ószövetségi szentírásban, benne volt Mózes könyveiben is, amiket követtek a szadduceusok, de mégsem ismerték azokat. A szadduceusok a farizeusokkal ellentétben álltak abban is, hogy tagadták a feltámadást. Az ellentét közöttük akkor született, amikor a Hasmoneusok (Makkabeusok) éppen a szadduceusok támogatásával uralomra jutottak s törvénytelenül sajátították ki maguknak a fõpapi széket is. Ezt a farizeusok nem tudták elfogadni, s elkülönültek.
Evangéliumunkban a szadduceusok igyekeznek Jézust kelepcébe csalni, éppen a feltámadás kérdése körül. Olyan kérdést tesznek fel neki, amire ne tudjon választ adni. Az asszony, akinek hét férje is volt, kié lesz a feltámadás után? Nyilván, azért nem lehet erre válaszolni, mert a feltámadást ennek az életnek a meghosszabbításaként gondolták el.
Mózes könyvei azonban szólnak a feltámadásról, az égõ csipkebokorról szóló részben, ahol Istent a pátriárkák atyjának nevezi. Jézus szerint a pátriárkák Istennél élnek, ahogyan ezt a szadduceusok is hitték. Tehát Mózes könyveiben nem ismeretlen a feltámadás gondolata. Ezzel a sorok között Jézus rápirít a szadduceusokra: azt a szentírást sem ismerik, amit elfogadnak.
A feltámadás tanítását vallotta a késõbbi zsidó irodalom is. Elsõ olvasmányunk a Makkabeusok második könyvébõl idézi a hithû zsidók kitartását a szír üldöztetés idejébõl, akik éppen a feltámadásba vetett hitüknek köszönhetõen maradhattak meg hitükben.
A feltámadás a keresztény hitünk sarkigazsága is. Jézus saját életével nyitotta meg a feltámadás kapuját tanítványainak. Errõl ír Pál apostol a liturgia második olvasmányában a Második Tesszaloniki levélben: „Isten, aki szeret minket, s kegyelmével állandó vigasztalást és reménységet ajándékozott nekünk, vigasztalja meg szíveteket, és szilárdítson meg benneteket minden jótettben és szóban.”
Krisztus feltámadása azonban, akár a mienk is a hit kegyelme, amit a kívülállók nem láthatnak. Megtapasztalta ezt Pál is a korinthusi közösségében, ahol szintén kétségbe vonták egyesek Jézus feltámadását.
A feltámadást azért nehéz elképzelnünk, mert azt sokszor mi is az evilági életünk meghosszabbításaként gondoljuk el. Pál tanítja: „a régi megszûnt, valami új valósult meg”.
Lukács közösségében valószínûleg nem értették a feltámadás tanítását. Ezért idézi az evangélista Jézus tanítását bõvebben. „A világ fiai nõsülnek és férjhez mennek.” Vagyis, akik nem tartoznak a tanítványok közé, életük egyetlen értelmét a szexualitásban látják, amit mi is tapasztalhatunk. „A tanítványok – mondja Jézus – nem nõsülnek, nem is mennek férjhez.” Jézus itt nem a házasság intézményét vonja kétségbe, hanem arra hívja fel a figyelmünket, hogy a házasságunkat is másként éljük meg, ha tanítványai vagyunk. Másrészt azt is tanítja Jézus, hogy a tanítványok már itt a földön a feltámadás fiai. A keresztények feltámadt életet élnek a földön. „Érte élnek.” Mit jelentenek Jézus szavai?
Ha érte élünk, feltámadunk. A zsidók a hatalom igézetébe kerültek, a földön akartak élni, ezért pártokra szakadtak: farizeusokra és szadduceusokra. Széthúzásuk miatt elveszítették országukat. A történelemben sokszor megismétlõdik az ószövetség tragédiája, amit Jézus így fogalmazott meg: „Aki túlzottan keresi önmagát, nem lehet az én tanítványom.” Vagyis Jézus tanítványának meg kell tanulnia másokért élni, az egységet és a közösséget ápolni. Mert Jézus közösségileg akar üdvözíteni bennünket. Már itt a földön is, abban a közösségben, amely érte él (az egyházában). A feltámadt Krisztus pedig azoknak a tanítványoknak sarja, akik itt a földön még hittel éneklik Isten dicsõségét. Mert „a hit ugyanis nem mindenkié”.
Gyergyószentmiklós, 2007. november 11.-én.
Baróti László-Sándor