Halottak napja (A év)

 

 

A megszelídített halál

2 Mk 12, 43-46 – Zsolt 129 - Jn 6, 51-58

            Mindenszentek napján azokat a testvéreinket ünnepeltük, akiknek szeretete nagyobb volt, mint a haláluk, mert a Bárányt mindenhová el merték kísérni. A katolikus egyház zsenialitására vall az a tény, hogy a mindenszentek ünnepét a liturgiában a halottak napi megemlékezés elé tette, hogy figyelmeztessen: „Akik Krisztust hûségesen követik, azok számára nincs többé halál”. Mert az életnek a háborgó vizét, mely a kétségbeesésbe ölte az emberiséget, Krisztus feltámadása lecsendesítette. Halottak napján a keresztények a temetõben ezt a húsvéti világosságot gyújtják meg szeretteik sírja fõlõtt.

            Ezen a napon nem sírva beszélünk szeretteinkrõl, vidáman, mert nem vagyunk gyászban. De valljuk meg õszintén, hogy a modern ember elvesztette a kapcsolatát a halállal. Ma úgy beszélnek a halálról, mint az ember ellenségérõl. Míg a tradicionális társadalmak a halálban az emberi élet végsõ értelmét látták, amely az örök életre vezet, ma úgy éljük meg a halált, mint igazságtalanságot, kudarcot vagy erõszakot. Az individualista társadalom szemében a halál egy kiküszöbölni való, megtûrhetetlen és botrányos végét jelenti az ember életének. S miközben eltöröltük a halált az életünkbõl, a holtakat magukra hagytuk, s az élõket megfosztottuk a reménységtõl. Azok a filozófiai magyarázatok és elmélkedések, melyekkel a modern filozófiák elhalmoznak, nem igazítanak el, mert Krisztus nélkül mindannyian veszendõk vagyunk. Az ember a haláláról semmit nem tudhat meg, mivel amikor már találkozott vele, nem él. Annyit azonban tudunk, hogy meghalunk. A halál tekintetében nincs más lehetõségünk, mint az imádság.                                                         

            Az imádság átment bennünket a halálból az életbe. Ezért kéri a kereszténység az Istenszülõ Szûz Máriát: „Imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján”. A hívõ embernek az élete a halálban sem omlik le. Mert a szentmise szavaival élve: „amikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a menyben örök otthon várja”. Mi keresztények abban is hiszünk, hogy amikor imádkozunk, a Feltámadt Krisztus karjait nyitjuk meg elhunyt szeretteink számára, hogy aki kereszthalálával diadalt aratott a halál fölött, õket is kiragadja az élet romlandóságából, s átvigye Isten vég nélküli országába. Az olvasmányunkban azt hallottuk, hogy Judás Makkabeus, Krisztus elõtt a 2. században legyõzte a választott nép fölött hatalmaskodó szíreket, s a háború végeztével „gyûjtést rendezett a katonák között, és mintegy 2000 ezüst drachmát küldött Jeruzsálembe engesztelõ áldozat bemutatására. A szabadságharcos ezt azért tette, mert meg volt gyõzõdve, hogy az élõk imádsága, örök életre segíti az elesett katonákat. „Ilyen szépen és nemesen viselkedett, mivel gondolt a feltámadásra. Ha ugyanis nem hitt volna az elesettek föltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni”.

            Szent Ágoston vallomásában olvashatunk egy érdekes epizódot a szent életébõl arra vonatkozóan is, hogy a halál a hivõ ember számára nem akkora borzadalom, amiért az egyház által ajánlott szent kenet szentségét csak eszméletlen állapotában kellene föladni beteg testvéreinknek. Ágoston, fivére és édesanyja társaságában volt Itáliában, amikor Mónika édesanyja halálos beteg lett. Mónika megérezte, hogy fiai azért is aggódnak, hogy nem temethetik majd õt szülõföldjébe. Ezért így szólt hozzuk: „ne aggódjatok azért, hogy idegen földbe kell koporsómat tennetek. Csak arra kérlek benneteket, hogy az oltárnál emlékezzetek meg rólam”. A kis történetben láthatjuk, az ember nem fél a haláltól, ha azt – életében a krisztusi hitben és a vallása gyakorlása közben – megszelídítette.           

            Nekünk hívõknek nem tabu a halál, mert Krisztus feltámadása átváltoztatta azt életté. Ennek következtében mi keresztények nem félünk az utolsó óránktól, hanem hittel és imádkozva készülünk reá. S életünk kis repedezéseit, betegségeit és a múló napjait úgy éljük meg, mint közeledést és készülõdést ahhoz az órához, melyet az sem kerülhet el, aki fél tõle. Mert a hívõ ember szemében amennyire halálos az élet, annyira életszerû a halál is, mivel mi azért keresztelkedtünk meg Krisztus halálára, hogy vele együtt fel is támadjunk az örök életre. Ámen

            Gyergyószentmiklós, 2008. november 1.

 Baróti László-Sándor

Támogatók

 

 

Látogatók

Oldalainkat 179 vendég és 0 tag böngészi

© Gyergyói Örmények
ASOCIATIA ARMEANO CATOLICA GHEORGHENI,
IBAN: RO84BTRL02101205M63124XX,
adószám: 25306308

Free Joomla! template by L.THEME