Atyám házát ne tegyétek vásárcsarnokká
(Olv: Ez 47, 1-12; Zsolt 45 ( 46 ); 1 Kor 3, 9-17; Jn 2, 13 – 22.)
János evangéliumának a legelején vagyunk, a második fejezetben járunk. Az elsõ fejezetben, a prológusban a szerzõ leírja Krisztust, személyét kirakatként világítja meg: egyesek nyitott szívvel fogadták el, ezek lassan-lassan barátaivá és tanítványaivá lettek; mások pedig bezárkóztak Isten hallatlanul megtestesült kinyilatkoztatása elõtt, s ez utóbbiak pedig lassacskán Jézus ellenségeivé lettek. „A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” (Jn 1,10-12). János evangéliumában ez a megkülönböztetés végig vonul a könyv minden fejezetén. Itt úgy jelennek meg Jézus barátai, mint „tanítványok”, másik oldalon az ellenségei, mint a „zsidók”. Noha az evangélium lapjain mindkét csoport zsidó nemzetiségû, de János nyelvezetében a „zsidók” megjelölés nagyrészt Jézus ellenségeit jelenti.
Ezek szemében Jézus csak „a galileai” (s tudjuk: jöhet-e valami jó Galileából?”)., aki megengedi magának, hogy bírálja a templomot, a fõpapot és a liturgiát. Jézus nem viselkedik megértéssel a hivatalos rend iránt sem. Az õ idejében a templom elõcsarnokában kereskedés folyt. Ez azok igényét szolgálta ki, akik távoli országrészekbõl jöttek fel Jeruzsálembe, akárcsak Jézus, hogy a templomban áldozatot mutassanak be. Mivel nem hozhatták magukkal az áldozati ajándékokat, nagyon kényelmesnek tûnt azokat a templom elsõ udvarán megvásárolni. A pénzváltókra is szükség volt, akik a római megszállás idején beváltották a császár képével ellátott, templomból kitiltott római pénzt zsidó sékellé, amit bevihettek a zarándokok a templomba, s ott akár az adót is megfizethették vele.
De akkor miért zavarta ez Jézust? Mint annyiszor, Jézus most is elõször cselekszik, s csak utólag ad magyarázatot tetteire. Legtöbbször a zsidók félreértik, vagy egyáltalán nem értik meg szavait. Most leginkább a háborította fel õket, hogy a jeruzsálemi templomot „Atyám házának” merte mondani: „Atyám házát ne tegyétek vásárcsarnokká”. Ez azt jelentette, hogy prófétának tartja magát. Jézus valóban Jeremiás könyvébõl idézte a próféta szavait: „Hát rablók barlangjának tartjátok ezt a házat, amely az én nevemet viseli? Vagy azt hiszitek, hogy tán vak vagyok? - mondja az Úr” ( Jer 7.11). S ami még súlyosabb, Messiásnak tartja magát, mert: Zakariás mondta: „Nem lesznek többé kereskedõk a Seregek Urának templomában azon a napon.” (Zak 14,21). Nem maradt más tehát hátra, minthogy rásüssék a hamis Messiás vádat, s a helyére tegyék.
Ezért szögezik neki a kérdést: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni?”. Jézus válasza még inkább meghökkentette õket: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.” Pillanatnyilag ezt vetik a szemére: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?” Amikor a zsidók negyvenhat évet említenek, a templom javítására gondolnak, amit Nagy Heródes kezdett el. Természetesen egy ember nem tudja három nap alatt fölépíteni azt a templomot, amit a zsidók negyvenhat évig se tudtak megjavítani.
Maguk a tanítványok is laposakat pillanthattak, s hallgatózhattak, pedig õk ott voltak a Jordán folyónál, amikor Keresztelõ János tanúságot tett róla, s a kánai menyegzõn is, amikor tette elsõ csodáját, aminek az elbeszélését János így zárja: „Ezzel kezdte meg Jézus csodajeleit a galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsõségét, s tanítványai hittek benne. Aztán lement anyjával, testvéreivel és tanítványaival Kafarnaumba, de csak néhány napig maradtak ott. A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe” (Jn 2.11-13).
Ebben a húsvétra való elõkészület jegyében vagyunk. A tanítványok felismerték benne a Messiást. Egy prófétai jelet is meglátnak Jézus templomba való igyekezetében. A 69. zsoltár verseit vonatkoztatják rá: „Mert a buzgóság emésztett házadért, s ha téged gyaláztak, rám hullt a gyalázat (Zsolt 69,10). A zsoltár az üldözött hívõ imája, akit Jahvéért szorongatnak:Hiszen miattad viseltem az átkot, szégyenpír födte arcomat. Elidegenedtem testvéreimtõl, anyám fiai szemében idegen lettem. Mert a buzgóság emésztett házadért, s ha téged gyaláztak, rám hullt a gyalázat” (Zsolt 69, 9-10). A zsoltár múlt idõbe teszi a mondatot: „Mert a buzgóság emésztett házadért”, az evangélista jövõidõbe teszi: „buzgóság fog majd házadért emészteni”. Ezzel János Jézus szenvedésére utal. Az evangélium kezdetén vagyunk, de Szent János könyvében máris kezdõdik Jézus pere. „
Mint ahogyan a zsidók is, a tanítványok hallják Jézus feleletét: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem”, amit azonban õk nyitott, készséges szívvel befogadtak, még akkor is, ha János megjegyzi, hogy csak késõbb értették meg. A zsidónak, aki az Írásokat ismerte, a három nap arra volt elég, hogy valaki megtalálja Istent. Így van ez a Kivonulás könyvében is, amit Jézus hallgatósága jól ismerhetett.
De természetesen a tanítványok mindezt csak akkor érthették meg teljesen, amikor Jézus feltámadt. „Amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek a szavakra, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak.” Ez volt az a pillanat, amikor megértették: azóta Isten jele az emberek között Krisztus feltámadt teste lett. „A kõ, amit az építõk elvetettek alapkõ lett Istenünk házában”. Három nap alatt, amint akkor megjövendölte Jézus.
Gyergyószentmiklós, 2008. november 9-én.
Baróti László-Sándor