Bûneinkre többé nem emlékezik

(Iz 43,18-25; Zsolt 40; 2 Kor 1,18-22; Mk 2, 1-12)

            Az évközi hetedik vasárnap olvasmányai meglepõen összecsengenek: Pál a 2 korintusi levelében ezt írja Krisztusról: „Isten valamennyi ígérete Igenné vált benne. Ezért hangzik föl általa ajkunkon az Ámen Isten dicsõségére” (2Kor 1,20). Az ígéretek, amelyekrõl Pál beszél, az ószövetségben hangzottak el, pontosan Izajás ajkáról, amelyek Izrael várakozásának alapját képezték (az elsõ olvasmányunkban olvastuk fel): „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülõben van; nem látjátok?” (Iz 43,19). Isten bocsánatára, mely feltétel nélkül áradt ki népére egy új világ épül fel: „Én magam vagyok az, aki ezeket mind eltörlöm, és bûneidre nem emlékezem többé (Iz 43,25).

            Márk azt is elmondja, hogy mire volt szükség azért, hogy Isten új országa eljöjjön. Elõszöris Isten el kellett, hogy küldje hozzánk Fiát; azután nyitott szívek kellettek, hogy õt befogadják; Péter szívében visszhangra lelt Jézus meghívása, s megnyitotta elõtte kafarnaumi házának ajtaját; majd szükséges volt a béna hitére és a beteghordozók bátorságára is, akik nyomurúságukon túllátva szintén megnyitották szívüket Jézus elõtt. Ez a szívbéli magatartásuk nem üres fecsegés, nagyzolás, vagy szereplési mánia, hanem a lélek szegénysége és tisztasága, mely egyedül képes magába fogadni Istent. Márk erre utal, amikor megjegyzi, hitüket látva Jézus meggyógyította a bénát, mert Isten elõtt a segítségkérés a legjobb magatartási forma. Máté evangélista jegyezte le Jézus hálaadását: „Abban az idõben Jézus ezeket mondta: „Dicsõítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elõl elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (11, 25).

            Az írástudókat Jézus sem tudta meggyõzni tévedésüktõl, mert õk mindenre találtak magyarázatot: „Ember hogyan beszélhet így?” „Káromkodik. Nemde csak Isten bocsáthatja meg a bûnöket?” A farizeusok okoskodása a hitük rovására történt, mert érveléseik kelepcéjébe záródtak. Jézus ezért bírálta meg õket, kevés idõvel a történtek elõtt Kafarnaumban, majd a zsinagógában is. Márk megjegyzi: „Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1,22).

            Kafarnaumban Péter házában a történet pillanatnyilag jól fejezõdött be: „Mindnyájan ámultak, dicsõítették az Istent, s mondták: „Ilyet még nem láttunk soha” (Mk 2,12). Jézus azonban itt is provokálja a hallgatóságot és a résztvevõket, amivel saját perét indítja el. Ez pedig nem volt más mint Jézus bûnbocsátása (ami arról szólt, hogy õ Istennek tartja magát) és az Emberfia cím használata, ami azt jelentette, hogy õ Messiásnak tartja magát. Néhány esztendõvel késõbb ezek az okok szolgáltak vádképpen, amik miatt halálra ítélik: „A fõpap újra kérdezte, és ezt mondta: „Te vagy a Messiás, az áldott (Isten) Fia?” Jézus így válaszolt: „Én vagyok. És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhõin.”A fõpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: „Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok, hogy káromkodott. Mi a véleményetek?” Mind méltónak ítélték a halálra” (Mk 14,62-64).

            Márk valószínû, hogy Kafarnaum városában leírt csodajelekkel többek között azt akarta igazolni, hogy a farizeusoknak lett volna okuk, hogy szemüket és szívüket is megnyissák Istennek, mert Jézus Messiási címét s isteni küldetését Isten igazolta: a béna meggyógyítása azt az üzenetet foglalta magában, hogy Jézusnak isteni ereje van, amit Dániel próféta annak idején könyvében megjövendölt az Emberfiáról (Dán 7,14).

            Márk a történet által azt is tudtunkra szeretné adni, hogy Jézus a kafarnaumi misszióját apostolai kíséretében végezte, ma pedig a megkereszteltek által folytatja ugyanazt a mûködését, ahogyan Pál kifejti ezt a mai második olvasmányban: „Isten az, aki minket veletek együtt megerõsít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket (2Kor 1,21-22). Miután tehát a Szentlélek templomaivá váltunk az a hívatásunk, hogy Izajás és Jézus szavaival mi is hirdessük Isten bocsánatát.

Gyergyószentmiklós, 2009. február 18-án.

Baróti László-Sándor