János evangélista könyvének 6. fejezetében járunk. Az evangélista itt elmondja a kenyérszaporítás csodáját, ami Jézus hirtelen távozásával végzõdött, mivel János így zárta a történetet: „Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erõszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül” (Jn 6,15). A tanítványok, amikor beesteledett, lementek a tóhoz, bárkába szálltak, és elindultak a tó túlsó partjára, Kafarnaum felé. Amikor már eveztek vagy huszonöt-harmincstádiumnyit, látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához (6, 16-21). A kafarnaumi zsinagógában mondta el Jézus az Élet Kenyerérõl szóló híres beszédét, mely a ma felolvasott evangéliumi sorokkal kezdõdik.

    Jézus ünnepélyesen kezdi tanítását: amikor az emberek azt kérdezik tõle, mikor érkezett oda („Mester, hogy kerültél ide?”), nem válaszol a neki feltett kérdésre, hanem kijelenti: „Bizony, bizony mondom nektek”. A formula, melyet Jézus használ az Újszövetségben, teljesen megfelel az ószövetségben használt prófétai kinyilatkoztatások bevezetõ szövegével: „Így szól a seregek Ura” vagy „ezt mondja az Úr”. Ez annyit jelent, mintha azt mondaná: „figyelem, amit én most mondok, nehéz megérteni, de mégis ez az igazság”. Ezzel Jézus elõrebocsátotta, hogy amirõl beszélni akar, nehéz dolog. S valóban az Élet Kenyerérõl szóló beszéde egyike az evangélium legnehezebben megérthetõ tanításának. Ezért van az, hogy hallgatói Jézust háromszor is félbeszakítják, de Jézus nem tágít és elvezeti õket a kinyilatkoztatáshoz. A beszéd megértésének nehézsége és természetesen a szépsége is onnan adódik, hogy Jézus belefoglalta az õ személyének teljes titkát, hogy õ igaz Isten, de valóságos ember is, aki azért jött a világba, hogy hirdesse az igazságot és hogy az életével pecsételje meg szavainak hitelességét. Az Élet Kenyerérõl szóló beszédének minden szavában meghalljuk János evangélista elõszavának visszhangját: õ az Ige, aki a világba jött, hogy életet hozzon azoknak, akik hisznek benne.

    Jézus lépésrõl lépésre halad elõre, nekünk csak követnünk kell. Miután figyelmeztette tanítványait szavainak súlyáról, és amirõl beszélni akar, a „bizony mondom nektek formulával”, visszatér a kenyérszaporítás csodájára, ami éppen akkor történt, de amit a tanítványok nem igazán értettek meg: „Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérbõl és jóllaktatok”. Másképpen fogalmazva: pillanatnyilag maradtatok, mert kellemes perceket töltöttetek el; értékeltétek a csoda felemelõ érzését, a szervezés tetszett nektek, de a lényeget nem értettétek meg: földi kenyeret szaporítottam meg, de a csodajel túlmutatott a testi táplálékon. Ott, ahol ti csupán jól éreztétek magatokat, a Mennyei Atyát kellett volna felfedeznetek, aki általam cselekedett. Õ küldött engem, hogy olyan eledelt adjak nektek, ami az örök életet táplálja a lelketekben.

    A testi és a lelki eledel közötti megkülönböztetés kedvenc témáját képezte a Jézus korabeli rabbiknak; kívülrõl tudták a Második Törvény híres mondatát: „hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön (MTörv 8,3);  és a Bölcsesség könyvének tanítását: „nem a sokféle fajtájú gyümölcs táplálja az embert, hanem a te szavad tartja meg azokat, akik benned bíznak (Bölcs 16,26)”. Jézus hallgatói nagyon jól megértették azt a megkülönböztetést, amit Jézus tett nekik a két eledel között: „De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre (Jn 6.27).” A zsidók annyira megértették, hogy azt kérdezték: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetszõ dolgot vigyünk végbe?” Jézus szerint egyszerû az Isten kedvében járni, egyszerûen csak hinnünk kell õbenne. „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.”

    Vajon ez ilyen egyszerû? Jézus érthetõ akart lenni, ezért gyorsan fogalmazott. Ha azonban megvizsgáljuk szövegünk kifejezéseit: Jézus úgy mutatkozik be, mint az emberfia, aki az Atya képmását hordozza, és úgy mutatkozik be, mint Isten küldötte; Jézus idejében ez a két címe is volt a Messiásnak.

    De miért kell hinnünk abban, akit Isten hozzánk küldött? Vannak-e bizonyítékai? Annak idején Mózes csodával, a Manna-csodával igazolta küldetését. Jézus idejében sokat beszéltek errõl a csodáról, sõt úgy tartották, hogy az eljövendõ Messiásnak meg kell ismételnie ezt a Manna-csodát, s ez lesz a messiási idõ új tápláléka. Jézus hallgatói ezért kérnek tõle jelet: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni?” János, amint elmondja ezt a fejezetet, érzékelteti azt is, hogy olvasóinak milyen nehézségei voltak: Jézus Messiás volt, de kevesen hittek benne; talán ezért van az is, hogy könyvének bevezetõjében így foglalja össze a helyzetet: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11).

    Ez az értetlenség azonban nem állította meg Jézust: nagyon is tudatában van az ellentábornak, ezért is fogalmazott ilyen kategorikusan: „Bizony, bizony, mondom nektek”, viszont folytatja a kinyilatkoztatását; a mai evangélium szövege az Eucharisztia meghirdetésével zárul: „Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus. - Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha (Jn 6,35). Ez újabb tanítást foglal magában, ami többször is visszacseng János evangéliumában: hinnünk kell ahhoz, hogy életünket megtarthassuk, az igazit…