Pünkösd vasárnapja (B év)

    Utolsó találkozásai alkalmával Jézus öt alkalommal ígérte meg tanítványainak a Szentlelket, aki attól kezdve a tanítványok támasza lett. Többször is Paraklétosznak nevezte Jézus a Lelket, akinek a hivatása, hogy a tanítványok védelmezõje legyen, és aki õket többé soha nem hagyja el. „Én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van, és bennetek marad” (Jn 14,16).

„S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26). „Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, õ majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettõl fogva velem voltatok (Jn 15, 26-27). „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm” (Jn 16,7). „Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, õ majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendõt fogja hirdetni nektek” (Jn 16, 13).

    Ha Jézus sokat beszél a Szentlélekrõl, azt azért teszi, hogy tanítványait megerõsítse távozása pillanatában, mert ezentúl õk lesznek az elsõ sorban. Azon az estén ismét tájékoztatja õket: „Azért mondtam el ezeket, nehogy megbotránkozzatok. Kizárnak benneteket a zsinagógákból, s eljön az óra, amikor az, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz vele az Istennek. Így fognak veletek bánni, mert nem ismerik sem az Atyát, sem engem. Azért mondtam el ezeket, hogy ha majd eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy elõre megmondtam nektek. Kezdetben nem beszéltem róla, hiszen veletek voltam (Jn 16,1- 4). Jézus nagyon jól tudja, hogy tanítványait nem kezelik másképp, mint õt: akik a halálukat akarták, valóban azt hitték, hogy szolgálatot tesznek Istennek, mint akik istenkáromlókat büntetnek. János errõl ír ad hírt, amikor azt írja: „De a zsidók nem tágítottak, és ezt mondták Pilátusnak: „Nekünk törvényünk van, s e törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát!” (Jn 19,7).

    Meglepõ és sokkoló, hogy Isten Fiát azok ölték meg, akik Isten nevének tiszteletét védték. A maguk idejében a tanítványokat is egyenként üldözték és megölték, ugyancsak az igazi vallás védelmezõi. Ezért valóban védelmezõ ügyvédre szorultak Jézus tanítványai. János Paraklétosznak nevezi, ami Védõügyvédet jelent. A tanítványokat a Védelmezõ nem Isten haragja elõl óvja, hanem az emberek gyûlöletétõl, akik a zsinagógában ítélkeznek majd fölöttük. A Lélek tehát nem csak a saját javukra használ, hanem arra is, hogy Krisztusról hiteles tanúságot tehessenek.

    Jézus nem másként határozta meg az õ küldetését a szenvedése idején, amikor Pilátusnak azt mondta: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról” (Jn 18, 37). A maguk során tehát a tanítványoknak is azt a feladatot kell betölteniük, hogy tanúskodjanak Krisztusról, hogy a világ megismerje az Atya Igazságát. A végsõ szövetség Isten és ember között nem tud létrejönni, csak akkor, amikor az emberiség megismeri az igaz Istent.

    A Biblia történetében végigkísérhetjük azt az ijesztõ istengyûlöletet, ami az emberiséget távol tartja az igazságtól. Gondoljunk csak Ádám történetére, ahol az Isten képmása nem volt hajlandó tisztelni azt, akinek õ a tükörképe és teremtménye; vagy a pusztai vándorlás idejére, ahol a választott nép a Szabadító szemére vette a szabadítást és a kapott szabadságot; egészen addig sorolhatnók a bibliai példákat, amíg az ember keresztre feszítette az Isten Fiát, mert nem felelt meg az Isten az ember fogalmainak. Mindezt ugyanannak az Istennek a nem-ismerete eredményezett, akit Jézus Krisztus hirdetett és nyilatkoztatott ki. „Halljátok, egek és te, föld, figyelj, mert az Úr beszél: „Fiakat neveltem és naggyá tettem õket, õk mégis hûtlenné váltak. Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni!” Lám, a bûnös nemzet, a gonoszsággal terhelt nép! Gonosztevõk nemzedéke, elvetemült fiak! Elhagyták az Urat, s megvetették Izrael Szentjét, hátat fordítottak neki” (Iz 1,2-4).

    Isten azonban nem hagyja magát, mert nagyon jól tudja, hogy az ember nem tudja õt egyedül megismerni (a legmélyebb istenfogalmunkat is, amit róla alkothatunk, meghaladja Isten), mivel õ az Egészen-más és fölötte áll minden emberi elképzelésünknek; elénk sietett és nyomra vezetett; hallgassuk meg Jeremiást: „És szívet adok nekik, hogy elismerjék: én vagyok az Úr. Õk az én népem lesznek, én meg Istenük leszek, mert teljes szívükbõl hozzám térnek.” (Jer 24,7).

    Íme, kinek a világosságánál kell haladnia istenkeresõ munkánk útjának; mert az Egészen-mást végtelenségénél fogva nem ismerheti föl a mi földies elképzelésünk, ezért csak Õ tárulkozhat fel minekünk. Ezért kellett hát Jézusnak elküldenie a Szentlelket, amint azt az elsõ eucharisztikus imádságunk oly szépen megfogalmazza: „elsõ ajándékul elküldte nekünk a Szentlelket”, hogy a mi tanúságtételünk által az egész világ Isten ismeretének az igazságára eljusson.