Úrnapja (B év)

    Könnyen elképzelhetjük, milyen hangulatban tartotta meg Jézus az utolsó vacsorát: Jeruzsálemben minden házban a zsidó húsvétra készültek. A Templom udvarán tömérdek bárányt vágtak le, hogy majd azok a családok asztalaira kerüljenek; a házakban ez volt a kovásztalanok elsõ napja, amit „azim” néven emlegettek. A háziasszonyok gondosan kitakarítottak a házból minden régi kovászt, hogy majd nyolc nap múltán az újat befogadhassák.

    Ez a két ünnep/rítus századok óta arra emlékeztette az izraelitákat, hogy Mózes szabadságra vezette õket Egyiptomból: Isten „átvonult” népe között, hogy megszabadítsa õket; majd a Sína-hegyén szövetséget is kötött népével, amit Izrael elfogadott, és elkötelezte magát Isten törvénye mellett: „Az Úr minden szavát megtartjuk” – hangzik fel a nép ígérete az elsõ olvasmányunkban. A nép bizalmat szavazott a szabadító Isten szavának; ezt visszhangozza a 116. zsoltár is, melyben így énekel a választott nép egy fia: „Uram, a te szolgád vagyok, szolgálódnak fia. Te oldottad meg bilincseimet (16.v.).

    Azóta a következõ generációk számára a húsvét ünnepe ennek a szövetségnek a felidézését jelentette, ami õket egy új életre hívta, és arra, hogy életükbõl eltávolítsanak minden régi kovászt, s megvalósítsák a kapott szabadságot. Mert az emlékezés nem csupán a régi dolgok felidézését jelenti, hanem azt is, hogy ma megvalósítsuk az Istentõl kapott szabadságunkat.

    Érthetõ tehát, hogy Jézus az utolsó pillanatokat, amikor egy új szabadságra hívja meg tanítványait, a szövetség fényébe helyezte: „Ez az én vérem, a szövetség vére, mely sokakért kionttatik”. Azon az este senkinek nem lehetett kétsége, hogy a haláláról beszél. Ami meglepõ volt, hogy halálát az Istennel megkötendõ újszövetség áldozatának mondta. Azonban sem a zsidók, sem a tanítványai nem láthattak Jézus halálában ilyen áldozatot: Jézus nem pap, nem Lévi törzsébõl származott, s a halála a templom falain kívül történt, a város falain is kívül. Márpedig a zsidó hit szerint csak pap mutathatott be áldozatot és csak a jeruzsálemi Templom falain belül. Végül pedig, ami a legsúlyosabb, hogy nem lehetett elképzelni azt sem, hogy valaki önmagát áldozza fel Istennek. Ezt évszázadokkal azelõtt tisztázták a zsidók. Akik pedig Jézust kivégezték, nem akartak áldozatot bemutatni vele: õk csak szabadulni akartak egy olyan férfitõl, aki zavarta a közrendet, s az õk lelkiismeretét.

    Mégis világos a szövegünkben, hogy Jézus az õ halálának újszövetségi áldozati értelmét hangsúlyozza: de megváltoztatja az áldozat fogalmának jelentését is. Jézus kortársai emlékeztek Ózeás próféta tanítására: „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égõáldozat, hanem az Isten ismerete” (Óz 6,6). Ózeás szavainak az értelme, hogy az áldozat Isten ismeretét jelenti, és azt, hogy az ember az irgalmasságban hasonlóvá lesz Istenéhez. Jézus pedig azért jött, hogy megmutassa, meddig megy el az isteni irgalom. Krisztus kereszthalálában meglátszik ez, amikor Isten megbocsát azoknak, akik az Élet Szerzõjét megölték. Ettõl kezdve, akik a Megfeszítettre, Isten igaz arcát ismerhetik föl, s megértik, hogy nekik is irgalmasaknak kell lenniük. Itt lesznek Jézus tanítványai szabad emberek. Mert szabadnak lenni azt jelenti, hogy lebontsuk a gyûlölet falait magunk körül. Mert a legnagyobb rabság az, amit mi kötünk a saját lelkünkre, amikor gyûlölünk.

    Íme, a szabad élet, amire Isten meghívott bennünket Krisztus kereszthalálakor. Ennek a szabadságunknak a jele a kenyér, az „azim”, a kovásztalan kenyér. S most megértjük azt is, hogy egyházunk miért ragaszkodott a múltban is annyira, hogy a szentmiséhez ezt a kovásztalan kenyeret használja. Mert, amikor Jézus azt mondta: „ez az én testem”, ilyen kovásztalan kenyér volt a kezében, egy darab „masah”, és így hívott meg bennünket, hogy új módon éljük meg emberségünket (legyünk szabadok). Az efezusiaknak ezt a meghívást Pál így fogalmazta meg: „Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztõ kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodástok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény (Ef 4,22-24).

    Ebben az értelemben Jézus valóban hasonlított a húsvéti bárányhoz: nem azért, mert Istennek tetszett volna, hogy õt megölték, hanem mert a húsvéti bárány vére a szabadságot adó Isten és a népe közötti szövetségnek volt a jele. Jézus az új húsvéti bárány, mert benne megismerte az emberiség Isten igazi arcát és ez megszabadította a világot a hamis istenképtõl, ami lehetségessé tette a Szövetséget. Jézus magában hordozta ezt a szövetséget, mivel õ szabad emberként élt közöttünk „Az életemet nem erõszakkal veszik el, hanem én adom önként oda”. A halálnak az önként vállalása teljesen szabaddá tette Jézust. Volt neki ehhez ereje, mert egy pillanatra sem kételkedett az Atyában. Õ bennünket is meg akar tanítani erre. Azóta az eljövendõ boldogságunkért, „az örökké tartó örökségért”, ahogyan Pál apostol fogalmaz a szentleckében, azt cselekedjük, amit Jézus parancsolt nekünk, hogy az „õ emlékezetére cselekedjük”. Ez az örökboldogság nem más, mint a Krisztus köré szeretetben összesereglett emberiség, mert azóta az Istennel való egyesülésünk a Krisztussal való egyesülésünk által valósul meg, amit itt a földön a szentáldozásban már elõvételezünk. Ezért mutatjuk be mindennap a szentmisét, áldozunk minél gyakrabban, s ünnepeljük évente Úrnapján is Krisztus szent Testének és Vérének a csodálatos titkát.

***

 „Dicsekvésetek nem helyes. Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megerjeszti? El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével” (1Kor 5,8).

***