Évközi 13. vasárnap (B év)

 

(Bölcs, 13 - 15 ; 2, 23 – 24;Zsolt 29 ( 30 ); 2 Kor 8, 7. 9. 13-15; Mk 5, 21 – 43)

 

    Gondolhatjuk, hogy Kafarnaumban történnek az események, mivel Márk nem tartja fontosnak, hogy pontosítsa a helyszínt. A két csodatörténet egymásba láncolódik; a három evangélista is hasonló sorrendben mondja el õket: elõször Jaireus kéri Jézust, hogy leányát meggyógyítsa, ezt követi az asszony meggyógyításának leírása, végül a kislány feltámasztásáról számolnak be. Az asszony 12 éve beteg, a kislány is 12 éves. Az orvosok egyik esetben sem tudtak segíteni. Ami az asszonyt illeti, 12 éve vérfolyásban szenvedett, sok baja volt a betegségével, minden vagyonát az orvosokra költötte, anélkül, hogy meggyógyult volna. Ami a kislányt illeti, Márk leírja Jaireus rokonainak a megjegyzését: leányod meghalt, ne fáraszd a Mestert.

    Márk azért hangsúlyozza az emberek tehetetlenségét a csodatörténetek kapcsán, hogy kiemelje Jézus isteni hatalmát: ez a hatalom egészen addig árad belõle, míg feltámasztja Jaireus leányát; ilyen hatalma csak neki van; Már egyúttal különbséget tesz Jézus és az ószövetségi próféták között: Illés, aki föltámasztja a Seraptai özvegy fiát (1 Kir 17, 17 - 24) és Elizeus, aki életre kelti a Sunami asszony fiát (2 Kir 4, 18 - 37), az Úr neve segítségül hívásával gyógyítanak. Márk kívülrõl ismeri a csodatörténeteket, és leírja, hogy Jézusnak közvetlen hatalma van a betegség és a halál fölött is. „Ne félj, csak higgy”, mondja Jaireusnak, és a többieknek: „Miért féltek, és miért sírtok”? A gyermek nem halt meg, csak alszik. Ezzel együtt Márk azt mondja nekünk, hogy Jézusban maga az Élet Ura jelent meg közöttünk; azóta azt is tudjuk, hogy a halál csak egy álom, amibõl Jézus fölébreszthet bennünket is egy napon.

    Jaireus leányának az életre keltése a mi feltámadásunk elõképe is: ahogyan Jézus kézen fogta a kislányt, úgy fog velünk is tenni, amikor eljön az ideje: ahogyan Izajás megjövendölte: „Mert én, az Úr, a te Istened, én ragadtam meg jobbodat. Én szólok hozzád így: Ne félj! Én megsegítelek” (Iz 41,13). Jézus egy napon az egész emberiségnek fogja mondani: „Talita kum”, ami azt jelenti: „Kislány kelj föl!” A keresztség szentségében már hallottuk Jézusnak ezen szavait; Márk ismerte már az õskeresztények kereszteléskor énekelt himnuszát, amit az Efezusi levélben olvashatunk: „Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog” ( Ef 5,13).

    Ahhoz hogy részesedhessünk ebben a jézusi feltámadásban, egy feltételnek kell megfelelnünk, hinnünk kell Jézus Krisztusban: „Lányom, a hited meggyógyított”. A hit, melyet Isten mindenkinek megad szükséges, de elégséges feltétele a feltámadásnak. Ez Márk második témája. A hit mindenkit megigazulttá tesz Isten elõtt, függetlenül a társadalmi hovatartozásától. Márk itt mély témába bocsátkozik: Jaireus a társadalmi prizma csúcsán áll, korának legtekintélyesebb embere, míg a vérfolyásos asszony tisztátalan, a közösségbõl kizárt személy. Ennek a tisztátalan asszonynak Jézus az üdvösségrõl beszél. Márk itt erõsen hangsúlyozza a pogányok üdvösségét, közben bemutatja Jézust, aki minden kirekesztettség ellen harcolt. Jézus szabadításával szemben szabad marad az ember. Errõl szól az elsõ olvasmányunk: „Isten halhatatlanságra teremtette az embert, a saját örökkévalóságának képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalhatják”. Azt kell feltételeznünk, hogy Márk olvasóinak szükségük volt erre a tanításra, amit Márk így tetõz be (egyedül az evangélisták között): „Minden lehetséges annak, aki hisz” (Mk 9, 23).

Pillanatnyilag Jézus nagy gondot fordít a tanítványok hitének nevelésére: itt találjuk Jézus három kedvenc tanítványát: Pétert, Jakabot és Jánost. Õket legelõször hívta meg, hogy tanítványai legyenek (1, 16 - 20), õk lesznek a színeváltozás(9, 2) és a Getsemáni kert tanúi is. Nekik külön tanításokat is ad (13); belõlük lesznek az õsegyház nagy alakjai: Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintettek (Gal 2,9): lehet, hogy amikor Márk írta az evangéliumát, nem volt érdektelen az õk kiválasztásukat hangsúlyozni.

    Végül Márk evangéliumának utolsó jellegzetessége, az a parancs, amivel kéri, hogy titokban tartsák isteni hatalmának megnyilvánulását. „De õ szigorúan meghagyta nekik, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja”; lehet, hogy a messiástitkot kell itt is felfedeznünk. Jézus ugyanis titkolta, hogy õ a Messiás, mivel az félreérthetõ volt, egészen a szenvedéséig. De más magyarázatunk is van. Jézus Márk szerint nagy sikereknek örvend, annyi beteget meggyógyított, „akiknek volt valami bajuk, mind ott tolongtak körülötte, hogy legalább megérinthessék.”  (Mk 3,10). „Amerre csak járt, a falvakon, városokon és tanyákon, kitették a betegeket a terekre, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. Aki csak megérintette, meggyógyult.”

    Márk nem részletezi könyvében, mint Máté és Lukács, Jézusnak azt a kísértését, ami õt a népszerûségre csábította, és aminek kétségtelenül ki volt téve, sikerei révén. Máté ezt be is mutatja, amikor Jézus a templom tetején utasítja vissza a kísértõt. Márk erre nem tér ki, de bemutatja Jézus alázatosságát, aki elkerüli azt, hogy személyét fitogtassa. Ellenkezõleg a tömeg tekintetét a lány felé fordítja, akit föltámaszt; azzal is, hogy megparancsolja: „adjanak neki enni”.