Évközi 14. vasárnap (B év)

 

Saját hazájában nincs becsülete   
(Ez 2, 2 – 5; Zsolt 122 ( 123); 2 Kor12, 7 – 10; Mk 6, 1 – 6)

    Márk evangélista szerint Jézus nyilvános mûködésének kezdetén azonnal elhagyta szülõvárosát, Názáretet, hogy a Jordán partján fölkeresse Keresztelõ Jánost, és hogy megkeresztelkedjen (1,9). Ezután elkezdett prédikálni és bejárta Galileának egy részét; még a Galileai tó túlsó partjára is elment, amit Decapolis vidékének hívtak (5. fej). Kafarnaum, ahol megtelepedett, a kedvenc városának tûnt; Márk elsõ öt fejezetében nem beszél Názáretrõl; barátait viszont, akiket apostoloknak nevezett, a város környékérõl választotta ki (3,13). Hogyan reagált minderre Jézus családja? Márk elmondja a 3. fejezetben, hogy rokonai közül némelyek ellenkezéssel fogadták Jézus magatartását, és bolondnak bélyegezték.

    Mások viszont megértéssel, sõt szimpátiával fogadták: sokan voltak ugyanis olyanok, akiket lenyûgözött tanítása, s csodái elbûvölték; velük ellentétben a farizeusok többszörösen is kifejezték ellenszenvüket; némelyek ki is fejezték, hogy meg kell szabadulni tõle (3,6): a bûne az volt, hogy betegeket gyógyított még szombati napon is, amivel megszentségtelenítette a törvényt.

    De íme, olvastuk a mai evangéliumban, hogy Jézus visszatért szülõfalujába. Elõtte ment a hírneve is? Nagyon valószínû, hiszen Jeruzsálemben már aggódnak érte (3,22), és már Márk könyvének elején kérdezgetik Jézus hallgatói: „Mindnyájan elcsodálkoztak. „Ki ez? - kérdezgették vitatkozva egymástól (1,27). Ez a Jézus egy szombat reggel belépett Názáret zsinagógájának az ajtóján. Márk megjegyzi tanítványainak a jelenlétét is: „Tanítványai elkísérték”. Innentõl kezdve történetünkben nincs szó a tanítványokról, de mindvégig mellette vannak, s ami történik és amit látnak, leckeként fog szolgálni nekik a jövõben. Mert ha mostanig akadályba ütközött Jézus, most annál rosszabb történik: szülõvárosában még egy csodát sem tudott tenni (6,5); saját városa lakói utasították vissza: az elbeszélésben Márk minden figyelmét Jézus volt szomszédinak szenteli, akik hova tovább ellenségesebben nyilvánulnak meg Jézus tekintetében.

    Minden azzal a nagyon is emberi kérdéssel kezdõdik: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? S ugye, nõvérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak rajta.” Itt hadd jegyezzük meg, hogy a szövegünkben a testvér és a nõvérei kifejezések valójában az unokatestvéreire vonatkoznak, akik közül kettõ (az ifjabb Jakab és József) még említést nyernek Márknál mint egy Másik Máriának a gyermekei (vö. Mk 15,40-45).

    Térjünk vissza ismét a kérdéshez: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre?.. Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére?” Lefordítva honfitársainak gondolatait, jobban értelmezhetjük. Jézus szülõfalúján kívül hírnévre tett szert; Márpedig mi ismerjük származását. Semmivel nem különb, mint mi. Honnan vette a hatalmát? Ha próféta volna, azt is tudnók: ellentmondás van az õ egyszerû származása és Isten nagysága között. Ez a drámája Jézus honfitársainak is, egész Izraelnek: bezárkózva csökönyös gondolatfûzésükbe, nem tudták befogadni azt, akit pedig Isten hozzájuk küldött.

    Márk gyakran visszatér könyvében ehhez a nehézséghez, amit Jézus személye okoz a zsidóknak. Kafarnaumban ezt kérdezgetik az emberek: „Ki ez? - kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki” (1,27). Néhány nappal késõbb, miután a bénát meggyógyította, az írástudók ezt kérdezgetik: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bûnt más, mint az Isten?” (2,7). A vihar lecsendesítése után a tó tükrén maguk a tanítványok is félelmükben megjegyzik: „Ki ez - kérdezték egymástól -, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” (4,41).

    Názáretben, akár Kafarnaumban (1,22) is meg voltak döbbenve az emberek, de Názáretben (6,2) a dolgok rossz irányt vettek: megbotránkozásba vezettek. Márk a megbotránkozni (skandalon) szót választja, hogy emlékeztessen vele Izajásra, aki elmondja, hogy a kõmûvesek egy eldobott kõbõl állítottak szegletkövet az épülõ háznak. Márk most tovább fejleszti a képet és alkalmazza: aki hisz Jézusban, annak Jézus a sziklaalapja lesz, amint a zsoltárok mondják, aki nem hisz, az megbotlik benne, vagyis megbotránkozik.

    Szent Péter szintén visszanyúl a hasonlathoz, amikor Krisztusról beszél: „Ezért van benne az Írásban: Lám, kiválasztott, becses szegletkövet rakok le Sionban. Aki hisz benne, az nem vall szégyent. Nektek tehát, mivel hisztek benne, dicsõségetekre válik, a hitetlenekre ellenben ez vonatkozik: „Az a kõ, amelyet az építõk elvetettek, szegletkõ lett”, a botlás köve és a botrány sziklája: megbotlanak rajta, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak (1 Pt 2,6-8).

    Máté és Lukács evangélisták szintén fölhasználják a hasonlatot a következõ formában:Boldog, aki nem botránkozik rajtam” (Mt 11,6; Lk 7,23). Másképpen fogalmazva: boldogok azok, akik el tudják fogadni Jézus tanítását, mert nekik Jézus az életük értelmévé lesz; akik pedig szívükben bezárkóznak, mint a Názáretiek, megfosztják magukat a tanítás fönségétõl és a csodák szépségének felemelõ látványától.

    Érdekes módon nem a legközelebbiek a legalkalmasabbak a jó választásra. Jézus, akár Ezekiel ( az elsõ olvasmányunkban) és Jeremiás, megállapítja: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” Kemény mondat ez, bárhogyan értelmezzük. Ezekiel ugyanezt az igazságot így fogalmazta meg: „S el is mennek seregestül, népem köréd telepszik, hallgatják szavaidat, de nem igazodnak hozzájuk, mert hazugságra jár a szájuk és haszonlesõ a szívük. Lásd, olyan vagy közöttük, mint aki a szerelemrõl énekel, szép hangja van, mesterien kezeli a hárfát: meghallgatják szavaidat, de nem igazodnak hozzájuk (Ez 33,31-32).

    A názáretiek közömbössége eltakarta szemüket a csodáktól. Márk az elõzõ fejezetekben hangsúlyozta: a hit és a csodák párhuzamba állíthatók. A vihar lecsendesítése (4,35-41) vagy Jairus leányának a feltámasztása és a vérfolyásos asszony meggyógyítása ( 5, 20-43) egyaránt a hit miatt történtek. Itt Márk visszatér a témához: ahol nincs hit, ott csoda sem történhet.

    Látszólag Jézus nem számított erre a passzivitásra, mert Márk megjegyzi: Maga is csodálkozott hitetlenségükön (Mk 6,6). Azon is meglepõdhetünk, hogy Jézus meglepõdött. Ez azért van, mivel õ maga is tapasztalatokon ment át, mivel ember volt, hozzánk hasonló. Ez a meglepõdése szomorúságot is jelentett neki. Egy kisé fennebb ezt olvassuk: „Erre keményszívûségükön elszomorodott” (Mk 3,5). Ami Jézus személyét illeti, a sikertelenség és a visszautasítás, már elõre jelezte a kereszt botrányát. A jövõt illetõen pedig Jézus visszautasítása megjeleníti azt a hitetlenséget, amellyel minden igehirdetõnek meg kell küzdenie!

Márk a reményt is megcsillantja, ellenére az ellenséges hangulatnak, hiszen Jézusnak mégis sikerült meggyógyítania néhány beteget. Ezzel az sugallja az evangélista: végsõ soron mindenütt vannak befogadó emberek. A reményt soha nem szabad feladni.