Évközi 20. vasárnap (B év)

   
Az (örök) élet ajándéka
Péld 9, 1 – 6; Zsolt 33 (34), 2-3, 10-11, 12-13, 14-15; Ef 5, 15 – 20; Jn 6, 51 – 58;

Szent János evangélista, könyvének elsõ soraitól kezdve elõszeretettel elmélkedik arról, hogy Jézust kortársai visszautasították: „Övéi közé jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1, 11). Jézus, aki názáreti volt, Galileában az övéi között volt, és mint zsidó a zsidóknak beszélt, ezért mindenki számára érthetõ volt; mégis a többség nem tudott mellette dönteni és követni õt. A mai felolvasott evangéliumi szövegrészünk ennek az eklatáns példája lehet. János 6. fejezeténél tartunk; az elõzõ fejezetekben az evangélista beszámolt már arról, miképpen mutatkozik be Jézus az Isten küldöttjeként, aki a világnak életet ad; minden alkalommal ellenállásba ütközött, de nem mindenki részérõl. Néhányan azonban mindig megértik Jézus személyiségének a titkát; ezek azok, akik alázatosan elfogadják tanítását, anélkül, hogy azt teljesen meg tudnák érteni.
A kánai menyegzõn például, a szolgák szerencsére nem érteni akarták elõször, hanem engedelmeskedtek neki és Máriának, aki ugyanezt kérte tõlük: „Tegyétek meg, amit mond”; az engedelmesség nélkül nem láthatták volna a csodát. Az eucharisztikus lakomán, amikor Jézus feláldozza érettünk önmagát, és meghív, hogy együk és igyuk az Õ Testét és Vérét, ilyen választás elé állít minket is, hogy higgyünk Benne, táplálkozzunk belõle, és ezáltal megerõsödjünk. A másik alternatíva az lenne, hogy gyarló értelmünkre támaszkodva visszautasítsuk azt, amit nekünk táplálékul és erõsségül ajánlott föl. Ebben az esetben üres kézzel kellene távoznunk, ahogyan jöttünk.
    János evangéliumának teljes egészét átjárja ez a kérdés: higgyünk, vagy ne higgyünk Jézusban? Ha Jézus valóban az Atya küldötte, butaság lenne nem elfogadni és visszaurasítani azt az ajándékot, amit Isten készített számunkra szeretettel: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3, 16). Ezt Jézus Nikodémusnak mondta. János evangéliumának 4. fejezetében Jézus ismételten beszél az örök életrõl. Ezalkalommal a szamariai asszonynak, aki minden bizonnyal kevésbé volt képzett és fontos személyiség, mint Nikodémus, aki a zsidóknak egyik vezetõ embere volt, a Jeruzsálemi Fõtanács tekintélyes tagja, ma képviselõnek neveznõk.
    Érdekes módon az egyszerû asszony mégis inkább megérti Jézus szavait, mint az elõbbi Nikodémus; Jézus az asszonynak az élet vizérõl beszél, mint Kafarnaumban, majd késõbb az  élet kenyerérõl. „Aki ebbõl a vízbõl iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízbõl iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellõ vízforrás lesz benne” (Jn 4.13-14). A két beszélgetés közötti hasonlóság nyilvánvaló: ugyanaz az életajánlat és ugyanaz a hitre való meghívás is bennük; az élet ajándékának is ugyanaz a feltétele: a Jézusba vetett hit.
    Nyomban a szamariai asszonnyal való találkozást követõen, amint elhangzik benne a Jézusba vetett hit szükségessége az élet ajándékának az elnyeréséhez, mintegy gyakorlati alkalmazás és szemléltetés végett, János azonnal hozza a kafarnaumi százados fia gyógyítástörténetét: a százados kéri Jézust: „Jöjj, mielõtt meghalna a fiam”, s a hitét látva Jézus kijelenti: „fiad él”. Jézus ellenségeinek a magatartása éppen a századosénak a fordítottja: ahelyett, hogy bíznának Jézusban, zúgolódnak ellene, ahogyan azt Jézus a szemükre is vetette: „hogyan adhatja nekünk testét eledelül?” – mondják. Ez burkoltan azt jelenti, hogy nem hajlandóak elismerni benne az Isten küldöttjét, az emberfiát vagy a világ Megváltóját.
    A mai evangéliumban Jézus ajándékról beszél: ” A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” Itt nem csupán az örökéletre, hanem az igazi, teljes emberi életre is kell gondolnunk. Azt tudjuk nagyonis, hogy az ember nem csupán kenyérrel él, és hogy mindenikünkben mélységes vágyak élnek, amit nem tud semmilyen teremtmény tartósan kielégíteni; testünket táplálhatjuk, el is kényeztethetjük, de egy másik fajta (szellemi) éhséget is érzünk magunkban, amit nem tölthetünk be mimagunk. Ez az az éhség, ami miatt Jézus táplálékként nekünk adta önmagát. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” ( Jn 6,56).
    Már a Deuteronomium úgy mutatta be a Mannát a pusztában, mint Isten pedagógiai szeretetét: „Megalázott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal, inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön” (MTörv 8, 3).
    A Manna a maga nemében fizikai, természetes táplálék volt, a bibliamagyarázók szerint a tamariszkuszfenyõ gyümölcse; de az a mód és az idõ, amikor azt adta Isten a népének, arra a hitre vezette a választott népet, hogy istenhez térjenek és tõle várják az életet. S ez a felismerés már minket is segít abban, hogy felismerjük, szellemi-lelki éhségünket csak Isten töltheti be teljesen.



Ditró, 2009.aug.13-án.
Baróti László-Sándor


www.gyergyoiormenyek.ro

Támogatók

 

 

Látogatók

Oldalainkat 34 vendég és 0 tag böngészi

© Gyergyói Örmények
ASOCIATIA ARMEANO CATOLICA GHEORGHENI,
IBAN: RO84BTRL02101205M63124XX,
adószám: 25306308

Free Joomla! template by L.THEME