Az emelkedõ nemzet az emelkedõ iskolából és az emelkedõ templomból kerül ki. Erdélyi kisebbségi sorsunk szükségképpen e két intézmény pillérein nyugszik. A nemzet megújulása csak úgy képzelhetõ el, ha a hétköznapokban megmûvelt lélek a vasárnapi ige megtermékenyítõ esõjében részesül s a kõbõl épített templomtorony alól az élet termékeny vize erõt ad a dolgozó falu és az építõ város tanuló fiának. Ezért a templomnak, mint szikla alól fakadó forrásnak az a rendeltetése, hogy a folytonosan megújuló életet táplálja, s azt – mint szikla a hátára nõtt erdõt – megtartsa.
A plébánia tehát életet hordoz. Nem a kõtemplomot, vagy a lelkészt jelenti, mint ahogyan a forrás sem a fölötte nyugvó követ vagy a benne ficánkoló halat, hanem a fenyvest tápláló vizet, minden élet feltételét. Az életnek ez a vize elsõsorban Jézus Krisztust adja, aki több mint egy évezreden keresztül táplálta a Kárpát-medence népét. Õ mondta: „aki abból a vízbõl iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Ezért a templomnak az a hivatása, hogy az élet teremtõ munkájában elfáradt nemzetünk fiát az elõtte álló feladatok sûrûjében táplálja, de ugyanakkor a megtett útról és az eléje meredõ élet értelmérõl neki eligazítást adjon. A templom nem lehet tó vagy mocsár, mely állóvízzel kínálja az életet szomjazó embert, és ezért elkerüljük. A plébánia legyen forrás, melybõl szüntelenül felbuzog az élet, és mederbe ömlik belõle a víz, mely táplál, de erõt is rejt magában, amikor meghajtja a malmokat, vagy a sötétséget világító energiává alakító erõmûveket. Minél magasabban van a forrás, annál nagyobb erõvel táplálja a folyót. A plébánia ezért hegyre épített város, mely nem csupán templomában és annak tornyában magaslik az emberek fölé, de lelkiségében, munkájában és jó példájában, hogy a megcsillantott erkölcsök miközben átjárják és megerõsítik a lelkeket, minél nagyobb erõvel hassanak, és minél messzebbre eljussanak
Az emelkedõ plébánia közösség, melynek kõbõl épített temploma vagy fából faragott kápolnája is van, elsõsorban élõ kövekbõl épített templom: Isten választott népe. Ez a nép megjeleníti az egyházat, mely elsõsorban nem a hierarchia (papok összessége), hanem azok a hívek, akik hisznek Krisztusban, az õ tanítása szerint élnek, õrzik a folytonosságot és az egységet az apostolokkal, és az a küldetésük, hogy a világ világossága legyenek. Ennek a népnek vezetõi is vannak (ebben is látható az egyház), de nekik az a feladatuk, hogy benne minél inkább megjelenítsék a szolgáló Krisztust, aki a kereszt áldozatáig ment el szeretetével, hogy ott népének örök életet adjon. Így a plébánia Jézus élõ teste lesz, melynek legfõbb jellemzõje az egység, a szeretet és a szolgálat. A katolikus tanítás szerint a helyi egyház nem csupán egy része az egyetemesnek, hanem annak megjelenítõje is. Az emelkedõ egyházban is jelen van a bûn, de lényege szerint a feltámadt Krisztus mûködésének a színtere. A plébános és a hívek sokasága elsõsorban ennek a hivatásnak kell, hogy eleget tegyenek: ismerje fel bennük a világ a láthatatlan Szentháromságot, aki õt boldogítani akarja.
Az emelkedõ plébánia látható emberi közösség, melynek tagjai – dolgozzanak bár a megélhetésüket adó gyárakban vagy a kenyeret termõ mezõn – elkötelezték magukat a jóhírért. Nem csupán kívülállóként figyelik a plébániaközösséget, vagy személytelenül fizetik a hozzájárulást, hanem a közösség tagjának érzik magukat és népük cselekvõ szereplõjének, akik együtt terveznek és gondolkodnak a papjukkal, álmodják a jövõt és – legjobb tudásuk birtokában – áldozatot hoznak az életért.
Ha emelkedik a plébánia, emelkedik a falu és a város, emelkednek az emberek, szebb házakat építenek, és vállalni merik benne a gyermeket. Szeretni fogják a templomot és a közösséget, mely õket táplálta, nevelte és tanította, hûségesek lesznek hozzá, és nem hagyják el, mert tudják: boldogabban élhetnek vele.
Baróti László-Sándor