Idén 150 éve lesz, hogy a franciaországi Lourdes-ban 18 alkalommal megjelent a Boldogságos Szûz Mária Bernadette-nek. Az évforduló alkalmával közöljük a jelenések történetét.
Lourdes vidék legkisebb patakja, a Lapacca forgatja a Boly malom kerekét, melynek neve a hajdani angol származású tulajdonosára utal. A malom egy másik nevet is visel, amit jóval késõbb kapott, de annál beszédesebb: „a boldogság malma”. Ez a név Bernadette Soubirous életének elsõ tíz évére utal, melyet itt töltött. Ennek az életnek a nyoma még ma is érzõdik e falak között. Számára szülei szeretete volt a „növekedést segítõ csodaszer”. Bernadette Soubirous, éppúgy, mint testvérei egy hiteles és erõs szerelembõl született.
A szerelmi házasság
Szülei, Francois Soubirous és Louise Castérot 1843. január 9-én házasodtak össze, és a fiatal pár rögtön a Boly malomban telepszik le. Abban az idõben a Casterot család itt él, és a malom egyben a megélhetésük forrása is. Hirtelen halálakor a molnármester egy özvegyasszonyt, egy kisfiút és négy férjhez adandó lányt hagy maga után, akik közül Louise, a második, 17 éves. A Soubirous-családban nincs elosztandó örökség. Minden gazdagságuk 34 éves, még agglegény fiúk, Francois két karja. Francois Soubirous házasságkötése Louise Castérot-val eltér a hagyományoktól, hiszen Louise csak a húg. Francois-t a szelíd emberek makacssága jellemzi: Bernarde-dal, az idõsebbik lánnyal akarják összeadni, de õ Louise-t szereti, és õt akarja feleségül venni. Az anyósnak, ha tetszik, ha nem, be kell adnia a derekát.
1844. január 7.-én, egy évvel Louise és Francois házasságkötése után a malom egyik szobájában megszületik Bernadette. A fából készült, apró fehér-kék kockás takaróval letakart ágy elõtt a kandalló és az öreg falióra visszarepít az idõben. A szülõk fényképe és Bernadette keresztlevelérõl 1844. január 9-én készült másolat felidézi számunkra ennek az idõszaknak egy epizódját.
(Bernadette születésének évében a pápa XVI.Gergely ( 1831-1846), Magyarország uralkodója V. Ferdinánd (1835-1848), ugyanennek az évnek január 27.-én, a pesti Nemzeti Színház bemutatja Erkel Ferenc „Hunyadi László” c. operáját.)
Egy molnárcsalád hétköznapjai
Még ha a molnármesterség nem is az a vonzó és romantikus foglalkozás, amilyennek a regényírók ábrázolják, azért egy molnárcsalád tagjának lenni bizonyos társadalmi rangot jelent. Francois és Louise házassága olyan szilárd, hogy az élet megpróbáltatásai, gyászos eseményei és a szerencsétlenségek sem tudják azt megtörni. Mert nem minden könnyû ebben a boldogság malmában, annál is inkább, annál is inkább, mert a Casterot família továbbra is a Boly malomban él. Bár Francois forgatja a malomkereket, az anyósa az, aki a mindennapi életet irányítja, hogy unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik, férj, feleség, gyerekek… az egész sereg ember megférjenek együtt, még akkor is, ha a kor viszonyait tekintve házuk elég kényelmesnek számít.
Casterot asszony felügyeli a terményraktárakat is. Õ vezeti a számlakönyvet. Nem felejti el figyelmeztetni a rosszul fizetõket a késedelemre, és ébren õrködik a bevételek és a kiadások közötti egyensúly fölött.
Aztán 1848-ban Casterot-ék máshová költöznek. Francois és Louise végre úgy élhetnek, ahogyan nekik tetszik.
1845 novemberének egyik estéje a pihenés órája: Bernadette már 11 hónapos. A hálószobával szomszédos helyiségben a levetett molnárkötény jelzi, hogy már vége a napnak. A nagy lépcsõ levezet bennünket a földszintre, a malomkövek, tölcsérek, garatok, lisztesládák közé. Jobbra, a közös helyiségben, ami konyha és hálószoba egyben, éli életét, fogad vendéget, imádkozik a család, ahol az egyszerû boldogság uralkodik, amit Bernadette megízlelt.
Egy molnárcsalád hétköznapjai
Elképzelhetjük Francois-t és Louise-t, nem messze a kõvályútól, amiben a vizeskancsókat tartják, a diófa bölcsõ mellett, amiben a fehér lenvászon takatóba bugyulált Bernadette szendereg. Ez az esti nyugalom ideje. A tûzhely másik végében Louise bóbiskol, az egész napi munkától és egy új terhesség elejének fájdalmaitól elcsigázva. Francois kiment egy pillanatra, hogy tûzifát készítsen be éjjelre.
Ez tényleg a „boldogság malma”. Hirtelen pislákoló fenyõgyertya, ami eddig a helységet kivilágította, lángra lobbantja Louise ingét. Az álmából felriadó asszony ijedten kiált fel, Francois berohan. Az elsõ nagy ijedelem után, miután eloltották Louise meggyulladt ingét, megállapítják, hogy az égés nem súlyos, de az anya teje elapad. Ettõl a naptól kezdve az anyának, aki egy újabb kisbabát vár februárra vagy márciusra, le kell mondania arról, hogy õ maga szoptassa Bernadette-et. A gyermek tehát Lourdestól néhány kilométerre fekvõ Bartres-be kerül egy szoptatódajkához, Lagues Marie-hoz.
A nagy bánat
Bernadette nagy bánat miatt tér vissza Lourdes-ba 1846-ban: öccse, Jean meghal. Otthonába visszatérve felvidítja a malom egyhangú életét, amire akkor nagyon is szükség volt. A kályhában égõ, bükkfával és egérfával táplálta tûz elõtt Louise és Francois hallgat. Mindketten sejtik, hogy talán vége a felhõtlen boldogságnak. Tíz éven át, 1844-tõl 1854-ig Soubirous-ék élete nyugodt mederben folyt, akkor is, ha a Lapacca patak vize, ami a malmot hajtotta, inkább kiszámíthatatlannak mondható, mivel az évben vannak idõszakok, amikor teljesen elapad. Az évek múlásával a malom anyagi helyzete nem rózsás. Amikor az ipari malmok megtelepszenek a völgyben, Francois Soubirous továbbra is kézzel dolgozik, néha elnyûtt eszközökkel. Nem beszélve arról, hogy nem is mindig kapja meg a munkája után járó bért. Túl vajszívû, mondják a környéken. Meg aztán Soubirous-ék mindig vendégül látják a megrendelõket. Gyakran többet költenek, mint amennyit keresnek. Ó, ezt Claire Castérot, Louise édesanyja soha nem engedte volna! Most, hogy a többi gyermekével elhagyta a Boly malmot, mindennapi tanácsai nélkül kell boldogulni. De vajon Francois és Louise tudatában vannak-e annak, hogy mindenáron vissza kell térni a szigorú könyveléshez? És ha igen, képesek-e erre? Végül egy esemény végérvényesen felforgatja életüket: 1852-ben a malmot eladják és az új tulajdonos közli velük, hogy õ maga kívánja azt mûködtetni. Soubirous-éknak menniük kell. Akárhogyan is túl kevés pénzük van ahhoz, hogy az albérletet fizessék. A család számára akkor hosszú vesszõfutás következik, kudarc kudarc után éri õket, szállásról szállásra költöznek. Nehéz csapások sora boldogtalanságba taszítja, koldusbotra juttatja õket.
A nyomor cellája
A Petits Fossés utcát Lourdes-ban annyian látogatják, mint magát a barlangot. Mit keres ez a sok ember a vár régi vizesárkára épült utcában Lourdes régi városnegyedének szívében? A 15-ös számú házban található „cella” miatt jönnek. 1825-1830 között börtön volt itt. Késõbb egészségügyi okokból a lourdes-i fogdát áthelyezik a Baous toronyba. A gazdátlan házat megvásárolják, aztán a kõfaragó André Sajous megörökli. Próbáljuk meg elképzelni, milyen lehetett 1858-ban ez a vár lábánál álló öreg ház, ahová csak reggel sütött be a nap. A két emeleti szobát a Sajous család használja. A földszinten egy helyiség a kõfaragó mester mûhelye, és végül a folyosó végén egy sötét szoba, ami egy kis udvarra néz, ahol trágyát tárolna.
A szégyen
Hogyan találhatta magát a molnárcsalád egyszerre olyan helyzetben, hogy elfogadja az életet egy koszos odúban, ahogyan azt a környékbeliek nevezték? Mielõtt elmesélnénk nyomorúságos történetét, képzeljük el a jelenetet, amikor a család megérkezik erre a helyre…1856-ban, Mindenszentek idején egy taligával, csorba edényekkel, és néhány bútordarabbal a kezükben, egy család halad Lourdes utcáin. Még a lakodalomra hagyott szekrényüket is oda hagyták letétben a fizetési késedelmük miatt. Hová mehetnek így eme hajótöröttjei az életnek? Soubirouék elérik a Petit-Fossés utcát. Unokatestvérük, André Sajous beleegyezett, hogy szállást ad nekik a ház egyetlen olyan helyiségében, amit õ és családja nem akarnak használni. Nem mertek nemet mondani, amikor Francois kérte, hogy fogadják be õket. A harangozó, Laffite ács, Blancard hentes is megpróbáltak egymás után betelepedni oda. Hiába, az odú túl egészségtelennek bizonyult számukra.
Francois vállával lassan betolja az ajtót, amelyen még mindig meg van az egykori hatalmas zár. Amint megérkeznek, azonnal munkához látnak, ám hiába csinálnak nagytakarítást, a múlt nyomait nem tudják eltüntetni: a rácsok az egyik ablakon, a padló, a fekete gerendák és a plafon, a szétmállott vakolat, a sziklakövekbõl rakott falakon, amikbe mintha beleivódtak volna a tolvajok vallomásai vagy a részegek szitkai. Miután helyükre teszik a kisszekrényt, egy utazóládát, néhány széket és három ágyat, -egy a szülõknek, egy a másik két lánynak, a harmadik a fiúknak, - alig marad szabad hely.
Hogyan juthattak idáig Soubirousék?
Miközben a család megpróbál elhelyezkedni a szegényes helyiségben, Louise és Francois némán egymásra vetik könnyes tekintetüket. A hajdani molnár nem tudja elhessegetni magától a szerencsétlenségüket elõidézõ események képeit. S ott van a gyötrõ kérdés: Hol vagy, Boly malom, boldogság otthona? Francois Soubirous megpróbálja kitörölni emlékezetébõl az 1854-es évet, amikor el kellett hagyniuk Bolyt, a „Boldogság malmát”, mert nem tudták tovább fizetni a lakbért. Ezután, két év alatt háromszor változtatnak lakhelyet, míg végül a cellában kötnek ki.
Francoisnak az az érzése, többé már nem õ irányítja a saját életét. Szomorú történetük mindig felkavarja. Fájdalmas szúrást érez a bal szemében, s ez kizökkenti révedezésébõl. Amíg nézi, felesége hogyan szervezi új életüket az egykori börtön cellájában, folyton egy mondat visszhangzik a fejében, mintha csak tegnap lett volna; egy mondat, ami fájdalmasan hasít bele: az orvos szavai: „Soha többé nem fog látni ezzel a szemével”. Miközben õ és övéi beköltöznek ebbe a piszkos cellába, úgy érzi, újra átéli a szörnyû pillanatot, amikor fekete homály borult a szemére. Még mindig sajnálkozik a vésõvel a régi malomkerékre mért ügyetlen csapáson, amikor megpróbálta azt kicsipkézni. Aztán a váratlanul felcsapódó és szemébe esõ szilánk. E baleset miatt hagyja abba a Soubirous család a molnárkodást és éli nyomorúságát. Itt is, ott is munkát vállalnak, ahogy a szükség diktálja. Francoisnak néha Maisongrosse pék ad munkát.
A gyerekek, Bernadette vezetésével, a háztartással törõdnek. Az utcákon kóborolnak, és mindent összeszednek, hátha kapnak erre néhány fillért az ócskástól, de kevésnek bizonyul minden erõfeszítésük. Még a havi kis lakbért sem tudják kifizetni. Molnár voltam és számítottam valakinek, gondolja Francois. És most itt vagyok, félig vakon, szegényen és a két kezemet árulom, olcsóbban, mint egy kimustrált lovat. Már csak ezt a cellát vagyok képes fedélként biztosítani enyéimnek.
Francois, Louise és a gyerekek már öt hónapja élnek itt. Helyzetük nem javult, de a család együtt marad. Sajous-ék, akik a cella fölött laknak, minden este hallják, amint együtt imádkoznak Istenhez. Telve vannak reménnyel, s ez mozgatja õket cselekedeteikben mindenek ellenére. Azonban ez még nem minden: helyzetük még tovább romlik.
Bartres: az elhagyatottság ideje
Mivel Bernadette egészsége törékeny volt, és mert makacs asztmával küzdött, Francois és Louise úgy döntöttek, a tél idejére megválnak gyermeküktõl, akit óvni és etetni kellene. 1856-1857 telén keresztanyja, Bernarde veszi õt magához. Bernadette segít neki a házban és az ivóban a Baous és a Bourg utca sarkán. Unokatestvérek, akikre felügyelni kell, mosás ruhajavítás, varrás, amiben Bernadette nagyon ügyes, a pult, ahol ki kell szolgálni a vendégeket; ezekkel foglalatoskodik a téli napokon. 1857. szeptemberében megint ugyanez a helyzet áll elõ Bernadette szülei számára, annál is inkább, mert a cella hideg és nedves. Ezalkalommal, 1857. szeptemberében Bernadett Bartresbe megy és Marie Laguës, aki szoptatós dajkája volt, 1845-ben, tölti a telet. Számomra úgy tûnik, hogy ennek a bensõ magányban – a családtól, a cellában reábízott testvérektõl távol töltött idõszaknak alaposabb tanulmányozása elengedhetetlen. Ezek a néha magányosságot, visszavonultságot, elhagyatottságot jelentõ hónapok alakítják Bernadette lelkét, és tudta nélkül készítik elõ arra a szerepre, küldetésre, amely már akkor elkezdõdött, amikor úgy dönt, nem marad tovább Bartrès-ben, hanem visszatér Lourdes-ba. 1858. január 17.-én, vasárnap Bernadette elmegy a lourdes-i plébánoshoz, Peyramale atyához, és arra kérte, engedje meg, hogy olvasni tanuljon, és hittanra járhasson a neveres-i nõvérekhez, akik iskolát mûködtettek abban az épületben, amely ma a lourdes-i kórháznak ad otthont. 1858. január 21.-én Bernadette elhagyja Bartrès-t, és a következõ hétfõn megkezdi iskolás életét.
A lourdes-i Barlangnál
1858. február 11.-e ködös és nyirkos reggelén, Mivel Louise Soubirous nem akarja, hogy lányai megbetegedjenek, fõleg, mert Bernadette egészsége törékeny, érzékeny h9rgõi miatt, nem akarja engedni, hogy Bernadette, Toinette és barátnõjük, Jeanne Abadie elmenjenek fát szedni. Az any végül elengedi õket, de Bernadette lelkére k9ti, hogy maradjon alaposan felöltözve. A Petits Fossés utcát elhagyva a lányok Baous utcán (ma Barlang utca) haladnak. Gyorsan kiérnek a városból a Baus kapun kereszül. Messzebb az Öreg Hídon tudnak átmenni a Gave másik partjára. Még messzebb átmennek a Savy csatorna másik oldalára és annak mentén haladnak, keresztül egy nagy réten. Úgy hallották, hogy ott találnak gazdátlan, kidõlt fákat.
A TÁRSAIT KÖVETÕ Bernadette épp azon a helyen áll meg, ahol a csatorna eléri a Gave-ot, azaz a Massabielle barlangnál.
Próbáljuk meg elképzelni, milyen lehetett a hely 1858-ban. Az biztos, hogy piszkos és elhagyatott. Néha még az állatait terelõ kondást vagy pásztort is lehetett látni errefelé. Bernadette idejében egy csatorna folyt éppen a Barlang elõtt. Az, hogy ma elegendõ hely van ott több ezer zarándok számára, azért lehetséges, mert 1858 és 1900 között kétszer is szabályozták a Gave medrét 350 méter hosszan és kb. 28 méter szélességben. A csatornát és a Merlasse patakot feljebb elterelték, és medrüket betemették.
Bernadette Soubirous ide jött fát gyûjteni. Bár húga és barátnõje átkelt a csatornán, Bernadette tétovázva veti le a cipõjét, hogy csatlakozzon hozzájuk. Eközben a Massabielle szikla mélyedésébõl szélzúgáshoz hasonló zajt hall, magyarázza késõbb. A zaj ereje meglepi, azonban egyetlen ág sem mozdul. Aztán egy fénykoszorúban álló lány körvonalait veszi észre, aki olyan fiatal ás olyan alacsony, mint õ, aki csak 140 cm magas 14 évesen!
Ezután 1858. február 11-e és július 16.-a között Bernadette Soubirous tizenhét másik találkozást él meg a Szûzanyával. Néhányszor egy szó sem hangzik el, más alkalmakkor pedig igen.
Amit egymásnak mondtak
A gesztusok és szavak, amiket egymással váltott Szûz Mária és Bernadette a barlangnál a tizennyolc jelenés során, alkotják Lourdes üzenetét. Egyszerû, világos és egyenes.
Február 18-án, csütörtökön, a harmadik jelenés során ígéretek hangzanak el: „Megtenné, hogy eljön ide, a barlanghoz 15 napon keresztül?” – „Igen”, válaszolta Bernadette. – „Nem evilági boldogságot ígérek önnek, hanem a másik világét.”
Bernadette meghatódott: soha senki nem beszélt még vele ilyen megbecsüléssel. Még nem méri fel, Mária másik mondatának jelentõségét. Milyen másik világ? A boldogság itt és most elérhetetlen lenne számára? A másik világ valójában a szeretet és az öröm világa a szenvedések ellenére, amelyben Bernadette majd leéli életének hátralévõ részét. És a másik világ természetesen a halál utáni élet is.
1858. február 25.-én, csütörtökön valami belsõ késztetés ismét a Massabielle barlanghoz viszi. A szép hölgy kilencedik alkalommal jelenik meg, és azt mondja? „Megtenné, hogy földre borul, és megcsókolja a földet a bûnösökért? Enne az itt növõ fûbõl? Menjen igyon a forrásból és mosakodjék meg benne!” Bernadette nem érti teljesen ezeket a szavakat, de letérdel és kaparni kezdi a sáros földet. Szájához emeli a koszos vizet, bekeni vele az arcát, majd undorodva visszaveti, és megismétli. Az emberek körülötte kiabálni kezdenek:”Megõrült!” Végül azonban tiszta víz fakad a sárból. Szûz Mária, akinek nevét még nem ismeri Bernadette, megérttette vele, hogy mindig meg kell emlékeznie imáiban másokról, fõként a bûnösökrõl. Hogy kijuthasson a kölcsönös vádaskodás világából. Ezután a 9. jelenés után környezetében teljes a félreértés.
1858. március 1.-jén, hétfõn még sötét van, amikor egy bizonyos Cathrine Latapie, a szomszédos Loubajac faluból idejön a barlanghoz. Sokan vannak már itt, akik Bernadette-re várnak. Latapie asszony bemártja béna karját a forrás vizébe, és rögtön újra tudja használni. Feltûnés nélkül hazaindul. Útközben összetalálkozik egy kapucint viselõ lánnyal. Bernadette az, aki a Máriával való 10. találkozásra érkezik. Az elsõ csodás gyógyulások lázba hozzák a lelkeket: van, aki visszanyeri látását, más hirtelen kigyógyul súlyos betegségébõl. Március 2-án a Hölgy megfogalmazza utolsó kérését: Menjen és mondja meg a papoknak, hogy építsenek itt egy kápolnát, és hogy körmenetben jöjjenek ide. A hívõk számára a kápolna Isten háza. Szûz Mária ide nem csak egy egyszerû kápolnát akart, hanem templomot, ahol Szent Fiát imádják. A kérés teljesült: ma Lourdesban mindennap két körmenetet is tartanak: délután az Oltáriszentség körmenetet, este pedig a fáklyás Mária körmenetet. Több mint ötven misét mondanak naponta a kegyhely különbözõ részein.
A jelenés elárulja a nevét
1858. március 4.-én, csütörtök hajnalban közel 8000 ember vár égi jelre a Barlanggal szemben. Ez az utolsó alkalom a Jelenés által kért tizenötbõl. Az elragadtatás után lelkes tömeg követi Bernadette-et, mikor õ hazafelé indul a cellába. „A szép hölgy mosolygott rám és imádkoztunk, meséli, de nem köszönt el.” Lourdes örökre átitatódott ezzel a mosollyal és imával.
Március 24.-e estéjén, vagyis három héttel az utolsó jelenés után, Bernadette ismét késztetést érez, hogy a Barlanghoz menjen. Másnap van Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe. Késõbb látni fogjuk, hogy nem véletlen ez az egybeesés.
Március 25.-én, csütörtökön, a tizenhatodik jelenés alkalmával, miután Bernadette háromszor is kérte: Kisasszony, legyen olyan jó, és árulja el, kicsoda Ön? A hölgy végtelenül kedvesen azt mondja neki bagnere-sur-bigorre-i nyelvjárásban: Que soy era Immaculada Councepciou=Én vagyok a Szeplõtelen Fogantatás. Mit jelent ez? IX. Piusz Pápa 1954-ben hirdette ki a Szûzanya azon tulajdonságát, hogy õ minden embertõl eltérõ módon, nem örökölte az áteredõ bûnt. Mária bûn nélkül fogant és földi életében soha nem vétkezett. Bernadette ismételgeti az általa még felfoghatatlan kifejezést, hogy jelenthesse plébánosának, aki határozottan tudni akarta a szép hölgy nevét.
Így a Szent Szûz nevével egyszerûen összeforrva kapja meg Bernadette az üzenetet, mely semmilyen politikát nem tartalmaz, csak arra int, hogy térjünk meg, és éljünk mi is bûnnélküli életet. Bernadette megismétli nekünk is a Szûzanya üzenetét: Menjetek, igyatok a forrásból és mosakodjatok meg benne! Ez a forrás a Barlang vize, de mindenekelõtt az evangélium élõ vize.
Gyakran igyekeztek befolyásolni õt: pénzt ajánlanak neki. Õ azonban hajthatatlan marad: „Ne, pénzt ne!” „De a szülei szegények”, vágnak vissza. Bernadette tiltakozik: „A szüleim tudnak dolgozni”. Ösztönösen észreveszi, ha valaki diszkréten pénzt tesz a zsebébe. Eldobja, és azt mondja: „éget”! Egy napon egy újságíró a következõ javaslattal állott elõ: „Hallgasson rám, Bernadette, jöjjön el velem Párizsba, s három héten belül meggazdagszik. Majd én megcsinálom a szerencséjét”. Õ azonban hû marad önmagához: „Ó, nem, szegény akarok maradni.” Mindenki látni akarja, kifaggatni, az õ szájából hallani az eseményeket. Derûsen, néha csipkelõdve, de mindig szeretettel válaszol. Egészsége azonban megsínyli ezt a zaklatást. A cella, ahol családja él, nem állja az egyre növekvõ számú látogatók rohamát, ki van téve a tapintatlan kíváncsiskodóknak is. Mégha Soubirousék találnak is tisztességesebb szállást az 1859-es év folyamán, már ez a változás sem védheti meg többé Bernadettet. Ezért 1860. júliusában a lourdes-i plébános, Peyramale atya gyökeres fordulatot eredményezõ döntést hoz: megbeszéli a szülõkkel és a polgármesterrel, hogy Bernadettet a lourdes-i vendégház apácáinak gondjaira bízzák, nem diákként, hanem „szociálisan rászoruló bennlakóként”. Így csak engedéllyel lehetett õt meglátogatni.
A lourdes-i vendégházban Bernadette számára új élet kezdõdött. Társak között élt, akikkel az asztalnál együtt eszi az otthon oly ritka kenyeret, együtt játszik a kézmûvesek és a kereskedõk gyermekeivel, esténként, ima után visszavonul nagyon tiszta és egyszerû szobájába.
Elalvás elõtt, kezében a rózsafüzérrel, újra átéli találkozásait a szép hölggyel, aki megjelent neki a Barlangnál. Attól kezdve a kis iskolás lány jól halad az írásban és az olvasásban. Már nem csupán a helyi tájszólást beszéli, amit különben szeret. 1861-ben saját kezûleg írja le a beszámolót a jelenésekrõl. Három évvel késõbb, már ugyanolyan tudással rendelkezik, mint a vele egyidõs lányok. Betegsége, valószínûleg tüdõbaj, folyton emészti erejét. Az apácák vigyáznak rá, de amint lehetõsége nyílott rá, Bernadette vállalta, bármibe került is, hogy tanúságot tegyen, közvetítse a rábízott ima- és bûnbánatüzenetet. Harangszókor egy apáca segítségével néha megjelenik a vendégház beszélõjében. A legkülönfélébb emberek szeretnének vele szóba állani, köztük még egy képviselõ is.
Apácák között élve, Bernadette is úgy dönt, hogy a nevers-i Irgalmasrend tagja akar lenni. A lourdes-i vendégházban eltöltött idõ alatt érlelõdik meg benne a hivatás, melynek felismerése után el kell hagynia Lourdes-ot, és Nevers-be kell mennie, ahol a kongregáció noviciátusa van. Indulása elõtt Tarbes püspöke, Laurence püspök úr felkéri, vegyen részt a lourdes-i kegyhelyek területén épülõ kápolna alatti kripta megnyitó ünnepségén. 1866. május 19.-én Bernadette eleget tett a kérésnek.
Lourdes Bernadette életében
A jelenések idejében Lourdesnak körülbelül 4000 lakosa volt. A térség vezetõ területének sohasem sikerült megszereznie az annyira áhított alprefektusi székhelyi rangot. Viszonylagos jelentõségét a várnak és a katonai laktanyának köszönhette. Már Nagy Károly idejében is erõdítmény magasodott a város felett, ami 1062 óta Puy-i Miasszonyunk oltalma alatt áll. A lourdes-i posta és gyorskocsi-állomás fogadja az úton lévõ bareges-i és luz saint sauveur-i gyógyfürdõzõket. Rendszeresen tartott piaca és évi háromszori vására központi szerepet biztosít Franciaország e kis szegletének, amit Lourdes vidékének neveznek. Természetesen csak a társadalom legmódosabbjai körében vagy… az édességért rajongók között… Találják ki, miért!? A Pailhasson-család híres csokoládéja miatt! Igen, a kiállításokon kapott díjakkal, és III. Napoleon feleségének, Eugénie császárnénak köszönhetõen a Pailhasson csokoládé meghódítja Európa koronás fõit. Az igazság az, hogy a város csekélyszámú elöljáróit kivéve az akkor élõ lourdes-iak nagy többségének soha nem volt módja megkóstolni ezeket az édességeket. A lourdes-i plébános, Dominique Peyramale és káplánjai, õk segítik a lourdes-i szegényeket, a kõfejtõ, kõfaragó, molnár, sörfõzõ családokat, akik gyerekeiket a szerzetesek és apácák iskoláiba járatják, jól tudják ezt. Ezt az alsóbb néposztályt a legnépesebbet keményen és gyakran sújtja az ínség és a kolerajárvány, melynek nyomait Bernadette Soubirous is testén viselte.
Neverben
Milyen volt Bernadette útja Lourdes-ból Nevers-be? Õ maga jellemezte egyetlen mondattal, nem sokkal Nevers-be érkezése után, minden bizonnyal július 29.-én, beöltözése napján: „Elrejtõzni jöttem ide”. Mint a Jézusénak, Bernadette életének is két része van. Egyik a nyilvánosság elõtt zajló élet Lourdesban: a jelenések, a tanúságtétel Jacomet rendõrkapitány, Dutour császári ügyvész, Laurence püspök úr és vizsgálóbizottsága, valamint a látogatók, kíváncsiak egész tömege elõtt, az apostolok példájára, mint akit „kilöktek a világ elé”, hogy tanúságot tegyen arról, amit látott és hallott; tehát egy nagyközönség által ismert élet Lourdes-ban. A másik a rejtett élet Nevers-ben. Hitébõl fakadó ösztönösségével Bernadette megértette, hogy vissza kell vonulnia, át kell engednie a teret Massabielle Hölgyének és az õ üzenetének azért, hogy ne õ legyen a fõszereplõ, hanem a Szûzanya. „Küldetésem Lourdes-ban véget ért” – mondta. Tanúságot tenni, majd eltûnni, mint seprû, amit használat után visszatesznek a helyére: ennek én örülök, és ott is maradok. Mint Keresztelõ János Jézus fellépése után, Bernadette is a háttérbe vonul, hogy egyedül Isten Anyja és az õ üzenete ragyogjon. Nevers az õ rejtett élete: az üzenetrõl Lourdes-ban tett tanúság után most itt az idõ tanúságot tenni az életrõl. Douce atya, gyóntatója irányításával Bernadette megérti, hogy neki elsõként és folytonosan meg kell élnie a Massabielle-nél kapott üzenetet. Élete Nevers-ben a csenddé, az imádságé, és a felajánlásé a bûnösökért. Bernadette így éli meg a megváltást. Ezért, lourdes-i zarándokok, Bernadette életéhez közel állók, ne feledkezzünk el Nevers-rõl.. Engedjük, hogy Bernadette vezessen bennünket Lourdes üzenetének megélésében ott, ahol vagyunk. Akkor zarándoklatunk a Barlanghoz rávezet bennünket Isten útjára.