Két kántora van a gyergyószentmiklósi örmény közösségnek: Fejér Antal munkáját egy ifjú segíti, aki már Gyergyószentmiklósra is költözött, az örmény plébánián elfoglalva a kántori lakást. Ő Bíró Zsolt, 1988-ban született Madéfalván. Édesapja ott kántor, így a hivatását nem is annyira ő választotta, mint amennyire örökségként kapta. Taníttatása sem szokványos módon történt, hisz nem kellett beiratkoznia gyulafehérvári kántoriskolába, lehetett magántanuló. Esetében nem szokatlan az, hogy házhoz járt a tanító. Édesapján kívül többen is pallérozták elméjét magánúton, a kántorképzőbe csak vizsgázni ment be. Sikeresen. „Arra gondoltam, a zenét megtanulom magánúton, mellette lesz egy szakmám is” – emlékszik vissza, de ma már tudja, távol áll ez a szakmától. „Ez hivatás. Szakmaként pénzért lehet lakodalomban muzsikálni, de kántornak lenni nem. Aki számára ez nem hivatás, csak egy-két évig marad kántor. Kiég.”
„Kántor lettem” – jelenti ki magától értetődően, majd ennek történetét is kifejti. Érettségi előtt állt még, néha édesapját helyettesítette az orgonánál, és egy új pap érkezett Madéfalvára. Egy nap a lelkipásztor megjegyezte: „Zsoltika, kántort csináltam belőled.” „Elmosolyodtam, de két nap múlva megérkezett hozzánk a szentmiklósi pap bácsival, Gergely Gézával, hogy a részleteket leszögezzük.
Még nem volt érettségim, de én már vasárnaponként Szentmiklóson kántorkodtam” – mondja a fiatalember. A Csíkszentmiklós–Borzsova egyházközségben szolgált 2007-től idén nyárig. „Június közepe volt, s mert az ember nem maradhat tétlenül, sofőrködtem. Úgynevezett sprinter-fuvarokat vállaltam: 36 óra alatt kellett kimenni Franciaországba. Nagyon szerettem azt a munkát is, nagyon jó főnököm volt. Mindketten sajnáltuk, amikor el kellett válnunk, mert Gyergyóba hívtak kántornak. De nekem ez a dolgom.” Hozzáteszi, nem okozott gondot neki az sem, hogy ideköltözzön: „Valahogy ezzel úgy vagyunk, mint a papok. Ha költözni kell, költözünk. És ha egyszer két lakással arrébb kerülök, hát onnan fogok bejárni a templomba. Mert nekünk ez a dolgunk.”
Az új örmény kántor elmondja azt is, mi a legfőbb tanács, amit édesapjától kapott ehhez a munkához: legfontosabb a kántorizálásban a viselkedés, a magatartás.Az példamutató kell legyen. A zene terén pedig ugyanaz van, mint a sportolóknál: ha nem fejleszted magad, akkor visszaesel. Nem lehet megállni.”
A pappal való viszony is példamutató kell hogy legyen – véli Bíró Zsolt. „Ha a pap és kántor között nincs egyetértés, egyiknek el kell menni. A közösség megérzi a nézeteltéréseket. Ez olyan, mint a családban: a civakodó szülők mit várhatnak a gyerekeiktől? Meg kell egyezni a legkisebb részletekben is ahhoz, hogy a széthúzást elkerüljük, mert mindkettőnkre szükség van.
Már vannak a papnak és kántornak közös tervei, az orgona javításának szükségességére is kitértek már. A hangszer nem rossz, de ráfér egy felújítás. A munkálatokra két jelentkező is lenne, már csak anyagi alapra kell szert tenni. Ezzel együtt Bíró Zsolt álma is egyre jobban körvonalazódik. „Itt egy olyan kórust találtam, melynek kiváló oktatásban volt része. Fejér Anti bácsi zeneileg nagyon jó szakember. Idős, akárcsak az énekkar, de ez nem akadálya a szépen éneklésnek. Szeretném, ha továbbra is, amíg Isten élteti, és egészségnek örvendenek, énekelnének. Anti bácsi lenne a karnagy, én orgonálnék. Emellett tervem egy ifjú vegyes kórust kialakítani, tizenévestől ötven évesig. Kíváncsi vagyok, mennyi »nyersanyag« kerül. Ahhoz nem ragaszkodom, hogy feltétlenül örmény gyökerűek legyenek, de ahhoz igen, hogy a lehető legmagasabb szintre jussunk.”
A kántornak a kórussal csakis bensőséges viszonya lehet – tudjuk meg. „Bátorítani, elismerni kell azokat az embereket, akiknek ritkán jut köszönet. Az is ritkaság helyenként, ha próba után a plébánián egy csésze teával, egy szelet kaláccsal megkínálják őket. Mindenki a szabadidejéből áldoz egy kicsit, hogy a kórusban énekeljen, megérdemli a megbecsülést. Itt rendszeres a figyelmesség, ezt szeretném én is folytatni, a kórusban a hangulatot bensőségessé tenni.”
Bíró Zsolt számára nem kérdés, hogy a kántorkodás jelenti az ő útját. Az sem, hogy Isten is ezt akarja tőle. Az a mennyei atya, akit gyerekkora óta jó jelzővel emleget. Mert élete során sokszor lehetett hálás neki: „Amíg az árut szállítottam Franciaországba, sok mindenre volt időm. Aludni nem, de egyéb mindenre került: imádkozni, gondolkodni, töprengeni. Megtapasztalhattam nagyon sokszor azt is, hogy Isten mennyire gondomat viseli: nincs sofőr, aki ne aludt volna el a kormány mögött 2400 kilométer vezetés után. Én mindig megébredtem a veszély közeledtekor. Szeret engem az Isten, nem büntető, hanem segítő és megbocsátó, nincs okom félni, csak hinni és bízni.”
Balázs Katalin, Gyergyói Hírlap, 2015. nov. 19