Az adventi szentidõben Karácsonyra készültünk, emlékeztünk Jézus elsõ eljövetelére. A liturgikus szövegek Jézus második eljövetelére is figyelmeztettek, mert nemcsak az évente visszatérõ ünnepre készülünk, hanem az Urat várjuk, akirõl a Hiszekegyben így valljuk: „Újra eljön dicsõségben, ítélni élõket és holtakat, és országának nem lesz vége”.
Az elsõ adventi várakozásunk Karácsonykor beteljesedett. Újra átéltük a karácsonyvárást, mely várakozás lényegében emlékezés volt: együtt éreztünk az õsökkel, az ószövetségi választott néppel, bûnbánatot tartottunk, együtt imádkoztuk a prófétával: „Harmatozzatok égi magasok! Téged vár epedve a halandók lelke, jöjj el, édes Üdvözítõnk”. (vö. Iz 45,8)
A második várakozásunk Karácsonytól és Pünkösdtõl halálunkig, illetve a végítéletig tart. A megváltás megtörtént, de hátra van a beteljesülése az örök boldogságban. A hittudomány nyelvén ezt úgy fejezzük ki, hogy a „már” és a „még nem” feszültségében üljük meg adventünket, éljük le keresztény életünket. A kérdés csak az, hogy mit várunk életünkben, családunkban és a társadalomban…
A keresztség szentségében Isten gyermekei, a mennyország örökösei lettünk és a teljes Szentháromság birtoklásával lelkünk szentély lett. Egyéni életünket ennek megfelelõen kell alakítanunk. Egyetlen ismertetõjelünk van: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35) Istenszeretetemet csak a felebaráti szeretet gyakorlásával tudom bizonyítani. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.” (Mt 5,14) A közmondás szerint a hûlést és a szerelmet nem lehet rejtegetni, mert meglátszik az arcon. De így vagyunk kereszténységünkkel is. Szavaink, tetteink, egyszerû megjelenésünk tanúságtétel Istenrõl, aki maga a Szeretet. (1Jn 4,16)
A fõparancs minden mást magába foglal. A szeretetet elsõsorban a családban kell megélnem. Szülõk, gyermekek „kötelessége” a szeretet. Régen rossz, ha a szeretetet kötelezni kell. Annak szívbõl kell fakadnia. Éljünk a szentségekkel, mert elesett emberi természetünk a megváltás után is rászorul a kegyelem állandó támogatására, hogy meg tudja élni a szeretetet.
A Miatyánkot csak többes számban lehet mondani. Mi vagyunk Jézus Krisztus Titokzatos Testének, az Egyháznak a tagjai. Felelõsek vagyunk egymás iránt: a munkahelyen, a táradalomban, ott, ahova a Gondviselés állított. Keresztény hitünk nem magánügy, hanem a keresztségben kapott küldetés testvéreimhez. A tanúságtétel a közéletben is kötelez, elsõsorban életpéldával, de ha kell, szóbeli hitvallással is.
Az Úr Jézus második eljövetelérõl beszélve elõjeleket is említ: földrengés, háborúk, katasztrófák. (Mk 13,21–27 stb.) Napjainkban mintha megsokszorozódtak volna ezek az elõjelek… Valójában csak a tömegtájékoztatás sebessége gyorsult fel, és ezért perceken belül mindenrõl tájékozódunk. Ám az említett jelek mindig megvoltak és meglesznek a világ végéig. Ezért kéri az Úr Jézus, hogy várjuk állandó készenlétben eljövetelét, „mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát”. (Mt 25,13) Az állandó készenlét pedig a kegyelemben megélt hitvalló, tanúságtevõ keresztény életet jelenti.
Mindez összecseng azzal, hogy Advent I. vasárnapjától Fõegyházmegyénk Pasztorális Terve alapján a „kommunió” évét tartjuk. Tudom, elsõ hallásra a „kommunió” szó ismeretlenül hangzik, és a magyarázó lelkipásztori füzet nem jut el mindenkihez. A szó latin, communio, közösséget jelent, kapcsolattartást. Elég idéznem a lelkipásztori füzet elõszavából Szent Jánost: „Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást”. (1 Jn 4,11) Ebben minden benne van: kereszténynek lenni, katolikus egyházközségben élni egyszerûen szeretetközösséget jelent, ahol „Isten szerelméért” (régi mondás = Isten iránti szeretetbõl) az egyházközség tagjai figyelnek egymásra. Itt felsorolhatnánk a kis katekizmusból az irgalmasság lelki és testi cselekedeteit (Éhezõknek ételt adni, … stb.). Ezt jelenti a kommunió a gyakorlati keresztény életben.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket és áldott, boldog újesztendõt Tisztelendõ Testvéreimnek, kedves Híveimnek és minden jóakaratú embernek!
A második várakozásunk Karácsonytól és Pünkösdtõl halálunkig, illetve a végítéletig tart. A megváltás megtörtént, de hátra van a beteljesülése az örök boldogságban. A hittudomány nyelvén ezt úgy fejezzük ki, hogy a „már” és a „még nem” feszültségében üljük meg adventünket, éljük le keresztény életünket. A kérdés csak az, hogy mit várunk életünkben, családunkban és a társadalomban…
A keresztség szentségében Isten gyermekei, a mennyország örökösei lettünk és a teljes Szentháromság birtoklásával lelkünk szentély lett. Egyéni életünket ennek megfelelõen kell alakítanunk. Egyetlen ismertetõjelünk van: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35) Istenszeretetemet csak a felebaráti szeretet gyakorlásával tudom bizonyítani. „A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.” (Mt 5,14) A közmondás szerint a hûlést és a szerelmet nem lehet rejtegetni, mert meglátszik az arcon. De így vagyunk kereszténységünkkel is. Szavaink, tetteink, egyszerû megjelenésünk tanúságtétel Istenrõl, aki maga a Szeretet. (1Jn 4,16)
A fõparancs minden mást magába foglal. A szeretetet elsõsorban a családban kell megélnem. Szülõk, gyermekek „kötelessége” a szeretet. Régen rossz, ha a szeretetet kötelezni kell. Annak szívbõl kell fakadnia. Éljünk a szentségekkel, mert elesett emberi természetünk a megváltás után is rászorul a kegyelem állandó támogatására, hogy meg tudja élni a szeretetet.
A Miatyánkot csak többes számban lehet mondani. Mi vagyunk Jézus Krisztus Titokzatos Testének, az Egyháznak a tagjai. Felelõsek vagyunk egymás iránt: a munkahelyen, a táradalomban, ott, ahova a Gondviselés állított. Keresztény hitünk nem magánügy, hanem a keresztségben kapott küldetés testvéreimhez. A tanúságtétel a közéletben is kötelez, elsõsorban életpéldával, de ha kell, szóbeli hitvallással is.
Az Úr Jézus második eljövetelérõl beszélve elõjeleket is említ: földrengés, háborúk, katasztrófák. (Mk 13,21–27 stb.) Napjainkban mintha megsokszorozódtak volna ezek az elõjelek… Valójában csak a tömegtájékoztatás sebessége gyorsult fel, és ezért perceken belül mindenrõl tájékozódunk. Ám az említett jelek mindig megvoltak és meglesznek a világ végéig. Ezért kéri az Úr Jézus, hogy várjuk állandó készenlétben eljövetelét, „mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát”. (Mt 25,13) Az állandó készenlét pedig a kegyelemben megélt hitvalló, tanúságtevõ keresztény életet jelenti.
Mindez összecseng azzal, hogy Advent I. vasárnapjától Fõegyházmegyénk Pasztorális Terve alapján a „kommunió” évét tartjuk. Tudom, elsõ hallásra a „kommunió” szó ismeretlenül hangzik, és a magyarázó lelkipásztori füzet nem jut el mindenkihez. A szó latin, communio, közösséget jelent, kapcsolattartást. Elég idéznem a lelkipásztori füzet elõszavából Szent Jánost: „Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást”. (1 Jn 4,11) Ebben minden benne van: kereszténynek lenni, katolikus egyházközségben élni egyszerûen szeretetközösséget jelent, ahol „Isten szerelméért” (régi mondás = Isten iránti szeretetbõl) az egyházközség tagjai figyelnek egymásra. Itt felsorolhatnánk a kis katekizmusból az irgalmasság lelki és testi cselekedeteit (Éhezõknek ételt adni, … stb.). Ezt jelenti a kommunió a gyakorlati keresztény életben.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok kegyelemteljes karácsonyi ünnepeket és áldott, boldog újesztendõt Tisztelendõ Testvéreimnek, kedves Híveimnek és minden jóakaratú embernek!
Gyulafehérvár, 2010. Karácsonyán, Urunk Születése fõünnepén
†György s.k.
érsek
