Értékteremtõ szimbiózis
Tisztelt turisták! Autóbuszunk nemsokára Gyergyószentmiklósra ér. Az Alig több mint 18 000 lakosú, megye rangú város egyedi értékkel bír; a nemzetek szimbiózisa teremti meg itt azt a csodát, melynek örökségére minden gyergyószentmiklósi büszke.
Örmények keze nyomán teremtett épített örökséget tekinthetnek meg nemsokára, a városközpontba érkezve. A barokk házak megszólalnak, a székelységgel sorsközösséget vállaló tehetõs örménység múltjáról regélnek. Fényt derítenek az autonómia egyik csírájára, az önszervezõdõ közösség megtartó erejére.
Megállunk egy percnyi fõhajtásra Vákár P. Artúr háza elõtt, minden Gyergyószentmiklóson járó turistának adóznia kell a turistaság értékének korai felismerõje elõtt. Majd továbbmegyünk, az Örménysoron, részt veszünk szentmisén az örmény templomban. Utunk folytatásaként a temetõben látogatunk el, s hogy méginkább képet alkothassanak az örménységrõl, ne tévesszék szem elõl a temetõbejáraton lévõ felszólítást: Ne sírj!
Az életigenlõ nemzet mai létét is bizonyítja az estebéd, melyet az Örménysoron lévõ kisvendéglõben fogyasztunk el: ángádzsábur leves, mazsolás-rizzsel töltött pisztráng és dalauzi. Kérem, ne lepõdjön meg senki, ha nem az Örményországból ismert ízek kacsintanak vissza. A gasztronómiában is, akárcsak az élet minden területén székelység és örménység ötvözte hagyatékkal állunk szemben. Házasítás ez, akár a boroknál, mely az értékek hatványozását eredményezte. Ez a megtartó erõ mindkét nép fiainak, öntudat-erõsítõ, összefogás-igenlõ példa a turista számára is. Hasznos kikapcsolódást kívánok!
Nem utópiának szántam a fentebb megfogalmazottakat. Minden lehetõség adott arra, hogy így láttassuk Gyergyószentmiklós örmény értékeit az ideérkezõ turistával. Az Örménysoron lévõ kisvendéglõ hiányzik mindössze, ám már annak kivitelezésére is adott a szándék. Célom hozzáértõk szemüvegén keresztül bemutatni a múltból eredõ jövõt úgy, hogy egy percig se tévesszük szem elõl: itt, Gyergyószentmiklóson a kulturális turisztikai értékek bemutatása nem az örménység felmagasztalása, még csak nem is egy kiveszõben lévõ nép siratása, hanem annak ékes bizonyítéka, hogy miként tud gyarapodni egy város, ha lakói összefognak.
Székely-örmény együttélés eredménye kerül bemutatásra, olyan értéké, mely Gyergyószentmiklós egyediségét adja. Kihívás ez a város lakóinak és innen elszármazottaknak, a más településekrõl turistaként érkezõ székelyeknek, örményeknek és minden más nemzet fiainak. Lehetõségek ezreit rejti magában az örökség, egyetlen tilalom van csupán, melyet a múlt diktál, és mely mindenkihez szól: Ne sírj!
Birtók-Biró Levente:
Ébredés
Reggeli mámorban pipázó, tarka kéménysorok,
Felettük a Piricske erdõbajussza alatt morog.
Múló csillagok nevetnek a morcos hegy baján,
Reszketõ levelek árnyai játszanak az iskola falán.
Omladozó, ódon házak súlyos álmai véget érnek,
Repedt vakolatukban a sugarak menedéket kérnek.
Nyújtózó templomtorony tetején szélkakas forog,
Általa üzennek a mának szebb, nemesebb korok.
Sikoltozó szellõ lábadozó papírok között szalad,
Érchangján rikoltja, hogy tennivaló még akad!
Helyzetfelmérés
A fent idézett költemény a Tarisznyás Márton Múzeum által 2010-ben meghirdetett Versben élõ Gyergyó pályázatra érkezett be. Üzenete aktuális, akárcsak az örménység számbavétele. Kik azok, akiknek õsei letelepedve a Gyergyói-havasok tövébe segítették a város fejlõdését, páratlan hagyatékot tettek kezünkbe.
E dolgozattal nem célom firtatni a letelepedés idejét – történészek körében ma is vita tárgyát képezi az elsõ letelepedõk érkezésének dátuma – inkább a jelent venném górcsõ alá, innen indulva vissza egy történelmi sétára, hol a házak beszélnek, egykori nagyok leszármazottai emlékeznek, s dokumentumok szólnak a jövõnek.
Mit tudunk a mai, gyergyói örménységrõl? Keveset – be kell vallani. Míg egyesek háromszáz olyan gyergyószentmiklósi örmény családról beszélnek, akik egyház vagy õsök révén kötõdnek az örménységhez, a pesszimisták száz alatti számot emlegetnek. Tiszta örményrõl nem beszélhetünk.
A Babeº-Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Kihelyezett Tagozatának hallgatói dr. Magyari Sáska Zsolt egyetemi tanár irányításával kérdõíves felmérést készítettek e tárgyban a 2010-es esztendõben. A beérkezett adatok részleges feldolgozásából származó információkból válogattunk.
Egyházi nyilvántartásban a gyergyószentmiklósi örmény közösségbe 271 család van bejegyezve, függetlenül, hogy fizetnek-e egyházi hozzájárulást. Ennek 90 százaléka gyergyói lakos és 31 család más településeken él, de ide fizeti az egyházadót.
A felmérés során 179 háztartás volt meglátogatva, a biztosok 307 felnõttõl és 48 kiskorú gyerekrõl gyûjtöttek információt. Átlagolás alapján felbecsülve az örményeket: 500-550 személy számítható ki, ezzel szemben 2000-ben az Örmény Kormányzóság felé közvetített adat szerint 615 személy képezte a gyergyószentmiklósi örmény közösséget.
A közösség felépítése többrétegû: közösséghez tartozó 236 személy (76 százalék) arányaiban azt jelenti, hogy sok a vegyes házasság, a feleség miatt a más felekezetû férj nem érzi az örmény egyházhoz tartozónak magát. Örmény származású a közösséghez tartozók 60 százaléka.
Nem fiatal a közösség: az örmény származásúak esetén a 60 éves átlagéletkort meghaladják a felmért családok felnõtt tagjai. (Csak viszonyítási alapként: Romániában 50, 4 év volt a felnõttek átlagéletkora a 2000-es népszámlálás szerint) Társkapcsolati viszony: örmény származásúak esetén házasságban 40 százalék él, özvegy, egyedülálló szintén 40 százalék.
Az egyház képezi a legfõbb összetartó erõt. Az elmúlt 20 évben megismerhették a hívek az örmény liturgia szerinti misézést, és mára közel 70 százalékban ez a kedveltebb. Anyanyelvük elvesztése viszont arra ösztönzi a hívõk többségét (60 százalék), hogy a liturgikus szövegek esetén is a magyar nyelvû változatot részesítsék elõnyben. Örmény nyelvû imádságot, éneket kevesebb, mint a közösség 30 százaléka ismer, ám egyöntetû az akarat, hogy legalább egy éneket, imádságot az õsök nyelvén is megtanuljanak.
Gyerekek neveltetése terén az örmény származású szülõk 60 százaléka szeretné, ha gyereke ismerné az örmény liturgiát, 78 százalék fontosnak tartja, hogy csemetéje ismerje az örménység történelmét és 24 százalékra tehetõ azon szülõk száma, akik azt tartják fontosnak, hogy leszármazottjuk ismerjen tudjon örmény nyelvû imát, éneket, megtanuljon néhány alapmondatot.
A gasztronómia fontos köteléket jelent, nemzeti öntudat-erõsítõ. Fõként ünnepeken, idõnként a férfiak is kiveszik részüket az ételkészítésbõl, a legtöbb megkérdezett elmondta, a hagyományos örmény ételek mellett gyakran készítenek örmény-székely recept szerinti eledelt is.
A közérdek támogatásának fontossága ma is elevenen él a helyiek körében, s talán örmény sajátosságnak is tekinthetõ, hogy a megkérdezettek többsége nem munkában, hanem készpénz-adományban látná hozzájárulását a közös célok kivitelezéséhez.
Örménységüket fontosnak tartják, a múlt tárgyi emlékeit õrzi a megkérdezettek 43 százaléka, és ezt egy idõszakos kiállítás erejéig szívesen közszemlére is tenné. Örmény társaságot igényelne a közösség 57 százaléka, erdélyi örménységrõl szóló folyóiratot igényelne az örmény származásúak több mint fele.
A felmérés során megfogalmazott következtetés szerint az örmény asszimiláció inkább beépítést jelent, az örmények inkább közösséget gyarapítottak. Létezik örmény identitás – liturgia szintjén jelenik meg elsõsorban – örménység megtartó ereje Gyergyószentmiklóson az egyház.
Múltidézés: Mercantille Fórum
Ahhoz, hogy érthetõvé váljon e nemzet fontossága, a városban betöltött és mai s meghatározó szerepe, mellõzhetetlen egy kis történelemlecke. Ebben a dolgozatban csupán egy kis részletét emeljük ki a nép életének, rávilágítva a kereskedõ nemzet erkölcsi vonásaira. Dr. Garda Dezsõ: A Törvénykezõ örmény közösség címû háromkötetes mûve kimerítõ ismereteket nyújt az örmény bíróságról, a Mercantile Fórumról. Ennek léte ma sem törölhetõ ki az emlékezetbõl, meghatározó irányt mutatott akkor is, amikor székelység és örménység kisebb-nagyobb összetûzésbe keveredett az együttélés során.
Pénzbírságot fizetett, vagy a Sötét házban kenyéren és vízen élt az a gyergyószentmiklósi örmény, aki szembeszegült a törvénnyel. Büntetését a Mercantile Fórum bírája szabta ki a szenátorok javaslatára. Az autonóm bíróság 1796-1849 között mûködött.
A gyergyói örmények monográfiája után három évvel dr. Garda Dezsõ újabb kötetet tett le az asztalra: megjelent A törvénykezõ örmény közösség, mely három kötetben ismerteti az örménység törvényhozását szolgáló Mercantile Fórum, a Kereskedõi Szék mûködését és jegyzõkönyveit. Szerzõ és Birtok József szerkesztõ ismertették a kötet tartalmát a 2010-ben tartott könyvbemutatón.
„Hargita és Kovászna megyében a 2002-es népszámláláson 6-5 ember vallotta magát örménynek. Mégis teljesen egyértelmû, hogy léteznek magyarörmény közösségek, él hagyomány, él tudat, él valamilyen jövõkép” – fogalmazott a szerkesztõ, állítva, ha a történész vállalta azt az óriási munkát, hogy ezen jegyzõkönyveket kutassa, közzé tegye, hozzá pedig értelmezéssel szolgáljon történészi megvilágításban ismertetve a fórumot, akkor ezt a múltbéli bíróságot az örményeknek ismerniük kell.
Az örmények már az 1600-as évek elején megjelentek Gyergyószentiklóson, s örmény Companiába szervezõdtek, külön bíróval és esküdtekkel rendelkeztek. Késõbb Csíkszépvíznek, Erzsébetvárosnak, majd a széki hatóságnak voltak alárendelve. Az örmények autonómia-igénye folytán, illetve a székely-örmény konfliktusok nyomán megpróbáltak egy sajátos státust kapni: ez gyakorlatilag felért a szabad királyi városi joggal, de nem a város, csak az örmény közösség élhetett vele, autonómiát hozott számukra.
Választott bíró és szenátorok képezték a döntéshozó testületet, elsõ jegyzõkönyveik még örmény nyelven íródtak 1796-tól. 1805. december 2-tól magyar nyelvûek ezek az akták, és rendszeres volt a tevékenység a forradalomig, ugyanis 1849 után az örményektõl is megvonták a kiváltságokat, mivel részt vettek a magyar forradalomban, s ezt nem vették jónéven.
A bíró sajátos esküt kellett tegyen a közössége elõtt, amelyben felvállalta, hogy a közösség ügyeit szolgálni fogja, tagjai között nem fog kivételezést tenni.
A közösség ezeket az embereket köztisztviselõinek tekintette, jutalmazta is õket: adómentesség volt a leglényegesebb joguk, de a vásárokban is megszabták, kinek a sátra hol helyezkedik el, mert az óriási elõnyt jelentett a termék értékesítésében.
Elsõsorban gazdasági, vitás kérdésekben döntöttek a fórumon, s bizony elõfordult az is, hogy örmény-székely konfliktus esetén akár pártoskodóan is. Az örmény közösség javát tartva szem elõtt a konfliktusok békés rendezésére törekedtek, így érdekvédelmi szervezetnek is tekinthetjük, ugyanakkor igazságot szolgáltattak családon belüli perpatvarok, erkölcsi kilengések esetén is. A szegényeket bezárták, a középrétegnek lovát vették, a gazdagokat pénzbírsággal sújtották, ha a törvényeket nem tartották be.
„Sötét ház létezett. És nagyon sok adat van, hogy az illetõt oda betették, kenyéren és vízen élt. A gazdagabbak még pénzbüntetést is fizettek ezen kívül. Az 1805-6-os években, amikor szegényebb örmények nem teljesítették a Mercantile Fórum utasításait, elmentek, elvették a lovát, és inkább vállalta a sötét házat, mintsem a lovát elveszítse” – közölte a történész, idézve ékes magyarsággal íródott jegyzõkönyvekbõl, mely az örménység fejlett szervezettségére, saját ügyeinek intézésére egyaránt rávilágított.
A nagy horderejû, három kötetes munka a múltidézésre nyújt lehetõséget, amint Birtok József összegzett: „A Mercantile Fórum megszabta, kialakította, leszabályozta és emberekbe beitatatta azt a normarendszert, amelyiknek a segítségével ez a közösség a székelyek között integrálódni tudott úgy, hogy megmaradjon. Tudott a saját dolgaira, saját erkölcsi, gazdasági, kulturális értékeire úgy vigyázni, hogy ma is beszélhetünk gyergyói örményekrõl”.
Megszólalnak a fõtéri házak
A fenti címmel közöltem terjedelmesebb írást a Gyergyói Kisújság 2005-ös évkönyvében. A közel egy évig tartó kutatás, interjúzás eredményeként próbáltam visszaidézni a Gyergyószentmiklós központjában lévõ épületek történetét. Akkori adatközlõim közül sokan nem élnek már, a múlandóság késztetése ösztönzött, hogy emlékeiket papírra vessem. Az alábbiakban ezen írást olvashatják, kis kiegészítésekkel. Kiemelve találjak azok neveit, akik örményként voltak nyilvántartva Gyergyószentmiklóson, és helyenként, ahol a változás megkövetelte, zárójelben, szerkesztõi megjegyzésként olvashatják, ami az elmúlt hat évben változott, tehát korrigálásra, magyarázatra szorul.
Kiskoromban, felszegiként egy kirándulással ért fel, ha lejöttünk a központra. A fõtéri, óriási épületekben számomra mindig meglapult valami titokzatosság. Mi tagadás, néha irigyeltem a robusztus épületekbõl kijövõ romákat, lám, milyen szép hajlék jutott nekik. Jóval késõbb tudtam csak meg, õket csupán betelepítették, mások építették, lakták korábban a cifra palotákat. Idõs ismerõseim, Hegyesi Áskó néni, Barkó (Hegyesi) Anikó néni, Blénessy Jenõ bácsi, Ávéd Laci bácsi nemegyszer emlegetett történeteiben Cifra-házat, gyarmatáru-üzletet vagy éppen kósermészárszékot... de messze állt ez attól, hogy képet formálhassak a központról. A hajdani nagyokról is szólt egy-egy fáma, dr. Fejér Dávid orvosról, kit ha beteghez hívtak és érezte, szellõzetlen a szoba, rossz a levegõje, sétapálcájával kiütötte az ablakot, s a betetetés árát az asztalra tette, tudva: addig is jön a jó levegõ, amíg az ablakot betetetik, a ház lakói pedig ezentúl rendszeresen szellõztettek. És hallottam Jeróról, a patikusról, Ficusról, a drogériásról... Most azonban minderrõl, városközpontról és emberekrõl egy helyen írhatunk, mindazoknak, kik kíváncsiak e házak múltjára, varázsára.
Kezdjük tehát a templom felõl érkezve jobb oldalt a virágüzlet elõtti ingatlannal, ahol Málnási Töhi tévéjavítója volt még nemrég: (ma kertiszerszám-üzlet mûködik benne – szerk. megj.) dr. Fehér Mihály ügyvéd otthona volt, aki sosem nõsült meg, vénlegény maradt. A jelenlegi festéküzlet (ma Carpatica Bank – szerk. megj.) a hajdani Merza-féle házban található. Mellette alul, ahol nemrég még turkáló volt, alsó felében pedig élelmiszerüzlet (ma a Raifeisen Bank kirendeltsége – szerk. megj.), most pedig az egyház visszaigényelte, visszakapta: a Kopac Lukács háza, mely késõbb a Kopac Béláé lett, õ adta el az egyháznak. Volt ott az Ávéd Laci bácsi gyermekkorában cukrászda, Giacomuzzi Béla fûszerüzlete. A harmincas években ebben az ingatlanban volt a csoda-édességbolt, az idõsebbek ma is szívesen emlékeznek az ingyen-nyalánkságokra.
Barkó Anikó néni meséli: „Csiky Jenõke igen szeretett muzsikálni, mulatni, de édesanyja úgy gondolta, üzletest csinál belõle, legyen foglalkozása. Az épület földszintjén berendezett neki egy édességboltot, feltöltötte áruval. De hamar kifogyott, mert Jenõke nem eladta, hanem elosztogatta a finomságokat. Én is vásárlója voltam. Bementem, s megkérdeztem: – Jenõke, verset mondjak vagy énekeljek? – Énekeljél – mondta, s máris kaptam a tábla csokoládét. Volt olyan is, amikor azt mondta, ne is énekelj, ne is szavalj, itt a csokoládé, mehetsz!”
Jenõke, a szimpatikus fiatalember, meséket is mondott a betérõ gyerekeknek, fantáziadús történeteket, melyekkel soha, senkit nem bántott. Csupán a gyerekeket, s talán magát szórakoztatta azokkal. Ha éppen nem tért be az üzletbe senki, õ állt ki az ajtóba, s beterelte az apró kuncsaftjait. Édesanyja pedig néhányszor pótolta a kifogyott édességkészletet, utána pedig bezárták a boltot.
A Fejlesztési Bank jelenlegi épülete „új ház”, alig néhány évtizedes. Helyén hajdanán a Cifra-ház állt, eredeti tulajdonosa Cifra Mihály. Az építményben ezeregy üzlet kapott helyet: Zárug Pista fûszerkereskedése, sok kirakattal, a bejárat elõtt magas lépcsõvel, a kapu után Szenkovicsék textilüzlete, a sarkon pedig Bíró Feri bõrösüzlete, kész bõrt, talpat, bokszbõrt, mindent árult. 1944 vetett véget a saroképület életének: üzleteit kirabolták, majd az épületet felgyújtották. A megmaradt építõanyagot a mozi építéséhez használták fel. Helyére háromemeletes ingatlant húztak, melynek földszintjén a kommunizmusban a híres-hírhedt eszpresszó talponálló volt, Kabucz Totyi és Tizenegyujjú Náci találkozóhelye.
A Gimnázium utca másik sarkán, a jelenlegi Kordial üzlet helyén (mostanra bezárták, üresen áll– szerk. megj.), a Bogdán Pista házában volt a vásárhelyi Elekes patikája. Aztán a magyar világban, a Bécsi döntés után, mikor Kozma Jancsi hazajött Temesvárról, megvette a gyógyszerüzletet. A saroképületben egy keskeny borbélyüzlet, Nagy Laci vállalkozása kapott helyet. Ugyanitt volt háború után Lukácsfiéknak egy üzletük, majd odaköltözött Márkék könyvesboltja, az akkori állami papírüzlet. Késõbb cukrászdává alakították át, az egészet egybevágták. Bogdán Pistának igencsak nagy volt a hajléka, beletartozott a két szõnyegüzlet is (ma divatáruüzlet– szerk. megj.), tõszomszédja pedig Bartis úr, Tibor és Béla édesapja. Itt volt a híres Dermata cipõüzlet, a Clujana elõdje, mellette Csiky Árpi fûszerüzlete. A jelenlegi Lottó helyén Szabó Vencike drogériája állt, a Bisztró helyén (ma a Benedek-féle hentesüzlet mûködik benne – szerk. megj.) Hangya Rózsi csemegeüzlete kínálta a finomságokat, mellette pedig a Lázár Kálmán üzletében lehetett textíliákat vásárolni. A Coloneálé üzletet Hermann doktor szülei tartották fenn, mint fûszer- és csemegeboltot. Fenn az emeleten a Kereskedõ Kör székelt, az öreg Dajcsek Pista volt a gondnok, s a városban lévõ kereskedõk ügyeit itt intézték: ha jött az ünnep, ott beszélték meg, meddig tartsanak zárórát. De volt a szomszéd helyiségben biliárdasztal, szórakozóhely... olyan klubként kell elképzelni.
Ezt az épületet követi a Lengyel-ház, udvarán a Lengyel-féle vendéglõvel, kerthelyiséggel, az épület alatt pedig komoly pince van, Lengyelék ott tartották a jó borokat.
A sarki épület a László-ház, melyben Agrárbank is volt, helyet adott Ávéd Jeró porcelánüzletének. Jeró bácsi már 1932-ben elhunyt, az üzlet vezetését lánya, Ávéd Laci bácsi édesanyja vette át. A szomszédban pedig órás-ékszerészüzlet volt.
Szintén itt foglal helyet az örök trafik, a valamikori Ficus bácsi trafikja. Ficus bácsi, az örök viccelõdõ, méltó párjára talált a szemközti gyógyszerészben. Folyton-folyvást megtréfálták egymást. Egyszer Ficus bácsi maga köré csõdítette a gyerekeket, s odasúgta nekik: tudjátok, a gyógyszerész bácsi veszi a cserebogarakat, s jó árat fizet értük. Több se kellett a gyerekeknek, gyûjtöttek cserebogarat, s a patikában szélnek eresztették azokat a sok gyógyszeres tégely között.
A trafikkal srégen szemben, a jelenlegi városháza épülete, a Novák István háza állt, kinek Cica felesége és három gyermeke volt, késõbb pedig ebben az épületben rendezték be Gyergyó elsõ Takarékpénztárát. Az emeleten Makkai Domokos ügyvéd honolt. A ház Kossuth utca felé nézõ részén volt Márk Pistáék könyvesboltja, Miklós Ottó vasasüzlete, majd a magyar világban rádióüzlet is nyílt ott. A jelenlegi gyógyszertár helyén hajdanán is gyógyírt mértek, Brossz Alfonz volt a tulajdonos, nála dolgozott például Deér Kálmán gyógyszerész, akit mindenki csak Kálminak nevezett. Ávéd Laci bácsi úgy emlékszik, szintén az emeleten lakott egy szép romántanárnõ, ki a zárdában tanított, s a patikus Kálmi hódolatainak örvendhetett. Arról viszont nem tudnak, hogy Kálmi valaha is elvette volna feleségül e hölgyet.
A fodrászat épülete (ma Kobezol Kft. tulajdona, nyílászárókkal és parafa-termékekkel – szerk. megj.) helyén egy üres telek volt, utána pedig a Bartis János háza következik. Ott ezidáig mindig mészárszék volt, de ugyanakkor Bartis gabonakereskedéssel is foglalkozott, lerakat volt hátul az udvaron.
A református templom után az általunk régi posta épületeként ismert házban volt a Szász Bank, igazgatója Dienes. Csak késõbb költözött ide a posta a Pacsirta utca sarkáról, melyet most is Posta utcának emlegetnek. Közvetlen mellette, az RMDSZ-székházban is bank volt, a Transzylvánia Bank. Eltérõek a vélemények, hogy a régi posta fölött-e vagy ezen az emeleten volt a 30-as években kaszinó, rulett. Tény viszont, hogy minden este odajártak a férfiak, egy éjszaka alatt akár egész vagyonukat is elkártyázták, elrulettezték. Barkó (Hegyesi) Anikó néni nem emlékszik örök-haragokra, verekedésekre, de azt tudja, hogy családjukban is él e helyhez kötõdõ történet: „Nagy kártyás volt az én sógorom, Strasszer Zolti, de õ nem volt gazdag ember, kalapos volt. Hazajött reggel egy átkártyázott éjszaka után, én éppen készültem az iskolába. Kivett a zsebébõl egy nagy köteg pénzt, azt sem tudom, mennyi lehetett, s odaadta a feleségének. Marcsa nagy kacagva megkérdezte: ezt nekem hozta? Igen, nézze meg, ezt nyertem az éjjel! – válaszolt Zolti, mire Marcsa kinyitotta a kályhaajtót, s úgy, ahogy volt a köteg pénz, bedobta. Azonnal elégett, s õ csak ennyit mondott: Na, látja, nekem ennyit ér az a pénz, amit maga kártyán nyer!” Zolti bácsi soha többet nem ment kártyázni, otthon egyedül rakta a pasziánszt. Azután a kaszinó sem élt sokáig, a kártyások új helyet találtak Vákár Artúr méltóságos úr házában.
Az immár városi tulajdonú mozi épülete helyén (ma tanácsterem, Magyar Polgári Párt és Gyergyói Kisújság székhelye – szerk. megj.) egy kis, tornácos ház állt. Ott lakott özvegy Friedmann néni a sok gyerekkel. Férje korán meghalt, elõtte rongyot, tollút gyûjtött, késõbb fiának lett „rongyosüzlete”. Friedmann néni sósperecet, ötven banis, egylejes és kétlejes perecet árult: Vegyetek gyerekek, csöpög belõlük a voj (a vaj) – kínálta a portékáját a kedves zsidó néni, melybõl a népes gyerekhadat kellett eltartani. Így is a gyermekek „napokat ettek”, azaz minden nap más zsidó család adott nekik ebédet.
A piac felé vezetõ úton áthaladva következik az az ingatlan, melyben most a Pallas Akadémia könyvesüzlete van (azóta divatüzlet váltotta fel – szerk. megj.). A házat Béres Ignác, a szabó építette, kinek lánya Lecca Lacihoz, a Lecca doktor fiához ment férjhez. Amikor felépült a Béres Ignác háza, volt egy filmreklám a moziban: háttérben a ház, elõtte állt Béres Ignác, felmutatott a házra, s mondta: Béres Ignác úriszabó, hozott anyagból vagy rendelésre ruhát készít. A garancia: saját házam.
A nagyüzlet helyén volt Lázár Péter háza, valamint Palavics néni kocsmája, kifõzdéje. A kilencvenkét éves Alíz nénitõl mikor megkérdeztem, vendéglõszerû volt-e a kifõzde, röviden csak ennyit mondott: „Olyan messze állt ez a vendéglõtõl, mint én a fiatalságtól.” Nem volt egy luxushely, egy nagyon kedves, tiszta kis helyiség volt, ahol meg lehetett ebédelni. Volt két-háromféle menü, de olcsón és bõségeset lehetett enni. Ott ebédeltek az egyszerûbb, kispénzû emberek, munkások vagy akik feljöttek a környezõ falvakból a közjegyzõhöz, a bíróságra, vagy éppen szombaton a piacra. Itt ettek egy jó pörköltet, tojásrántottát, vagy éppen, amit aznapra fõzött Palavics néni, a cingár asszonyság, aki Lázár Mária nagymamája.
Lázár Mária így vall: „Nagyanyám minden reggel hat órakor nyitott, hogy akik az éjjeli váltásból jöttek, azoknak is legyen, hová betérni, megmelegedni, elbeszélgetni, egy italt meginni vagy éppen falni valamit... amikor a kifõzde mûködött. Akkoriban édesanyám is besegített, szinte naponta készített krémes-bélest. Nagymama mindent saját erõbõl hozott össze, õ volt a beszerzõ, édesanyám segítségével, a könyvelést édesapámmal közösen bonyolították. Emlékszem, édesapám minden alkalommal, mielõtt a hétvégi könyveléshez hozzákezdett volna, mamától megkérdezte: Anyu, most igaz lelkére mondja meg, hogy a fekete táskába nyúlt-e be? A fekete táskában tartotta nagymama a bevételt, de volt, mikor ki kellett vennie belõle erre-arra, s olyankor nem talált a könyvelés. Egy idõben nagyanyámék bérelték a Szilágyit is, hogy szállóvendégeknek ne a saját lakosztályukat áldozzák fel. Errõl késõbb nagyanyám azt mondta, hogy a Szilágyi-bérelés azzal végzõdött, hogy három csihánzsáknyi papírra voltak felírva a hitelezõk tartozásai. Nagyanyám erõst ügyes asszony volt, fenntartotta a nagy, hétszemélyes családot, persze szüleim segítségével. A vendégek is dicsérték, mondogatták, hogy Palavics néni vendéglõjében mindig fényesre törült poharak voltak. Nagy szeretettel dolgozott mindig, soha nem panaszkodott fáradtságra a vékony asszonyság, aki cigarettafüstös környezetben élte le az életét, kilencvenhat évesen hunyt el.”
Palavics néni szomszédságában volt egy szabómûhely, melybõl a háború után festéküzletet csináltak. Lázár Péter házában pedig vasasbolt nyílt.
Következett a Thilly Artcz fényképészet. Akkoriban mindenki járt fényképeszkedni, szép, retusált képeket készítettek, a csúnya ember is szép lett a fotón.
A soron következõ Szilágyi vendéglõ akkoriban igencsak elõkelõ hely volt; elöl, az utca felöli részen a kávéház, mögötte pedig, az udvarról bejárattal a vendéglõ. Sok finomságot fõztek ott: Szilágyi Muki édesanyja mestere volt az omletteknek. Csodás volt a zónapörköltje is. A tisztviselõk, tanárok, tehetõsebbek délelõttönként zónázni jártak, tízóraizni. Ekkor ették a zónapörköltet, ami egy kisebb adag, finoman fûszerezett, vegyes húsokból készített pörkölt volt. Délelõtt, rövid idõ alatt ették, nem hosszan ültek az asztalnál, csupán leültek egy pillanatra munka közben. Hozzá fröccsöt vagy sört ittak.
A Szilágyi vendéglõ udvarán volt, külön épületben Kricsáné mozija. Azt mondták Andor feleségérõl, hogy bordélyházból hozta, de olyan kitûnõ asszony volt, hogy le az összes kalapokkal elõtte. Hogy milyen volt a mozi? Ma azt mondanák a fiatalok, hogy ilyen lebújba be sem megyünk. Kicsi, alacsony épület volt. A karzaton volt a gépház. A bejárathoz közel volt egy úgynevezett páholysor, el volt kerítve kilenc darab box, mindegyikben négy szék, s utána jöttek a széksorok. A kilencedik volt a Szilágyiéké, arra nem lehetett jegyet eladni. Általában szombaton és vasárnap volt mozielõadás, ritkán szerdán is vetítettek. A negyvenes években minden magyar filmet levetítettek; itt nézte meg Barkó Anikó néni diákként a Halálos tavaszt, amiért megrovást kapott a zárdabeli apácáktól – „szexfilm volt”, nem úrilány szeme elé való.
Mihály Jóska házában Moszkovicsék lisztlerakatának, kósermészárszékjának nyoma sincs már. Pedig ott lehetett marhaelõt vásárolni, vágott libát, borjúhúst. Amit itt árultak, azt a zsinagóga mellett lakó sakter vágta le.
Itt húzódott meg egy kis, családi vállalkozás, a Dájcsekéké: õ borbélykodott, felesége pedig nõi fodrász volt.
A tekerõpataki út sarokháza a Vákár-ház. Gazdag família volt, kereskedéssel foglalkoztak.
Míg Lázár Mária anyai ágon Palavics nénihez kötõdik, apai ágon a Vákár család leszármazottja. Õ az örökösök ügyintézõ-megbízottja, így mesél a családról:
„A házat 1901-ben kezdték építeni, a hozzá való összeget a család kisgyereke, Józsi karonülõ gyerekként kötvényben nyerte. Nagy összeg volt, ebbõl építkeztek, hisz korábban Szárhegyen laktak, itt született mind a tíz gyermek, öt fiú és öt lány. Dédapám, Vákár László kereskedelemmel foglalkozott, és persze az üzlethelyiségekbõl is jutott családfenntartásra. Komoly feladat jutott mindenkinek; volt tanya is, ott tartották az állatokat, mezõgazdálkodtak. A ház udvara elég szûkös volt, éppen csak a kocsiszínek fértek el. Felmenõim mesélték, hogy Vákárné, amikor ment a templomba a két barna hajú leányával egy kocsiban, a három vörös hajú leány egy másik lovaskocsiban kellett üljön. Az én nagymamám is vörös hajú leány volt.”
A Vákár-házat többé-kevésbé sikerült visszakapni, sajnos, a Gábor Áron utcai részt, a virágüzletet a város már korábban eladta. Lázár Mária, a megbízott úgy látja, õk nem sietik el az eladást, bérbe adták az üzlethelyiségeket, a pincét, a pénzbõl pedig igyekeznek fenntartani az épület jelenlegi állapotát, lassacskán sort kerítenek a tetõzet javítására. Úgy gondolja, nem kell elkótyavetyélni az örökséget.
A mindannyiunk által Romfeld-házként ismert mostani Rubin szálló épülete is nagy múltra tekint vissza. Romfeldék hajdanán, a múlt század elején sörfõzéssel is foglalkoztak, bizonyítják a pincében megtalált Romfeld-söröscímkék. Férje halála után Romfeldné, három gyermekével élt az ingatlanban, a földszinti üzlethelyiségeket kiadta bérbe, ott volt a Gábor-mészárszék, a 30-as évektõl ott volt a fia, Ákos csemegeüzlete, nála lehetett kávét, fügét, datolyát, szentjánoskenyeret, kimondottan gyarmatárut kapni, másik fia, Laci pedig rõfösüzletet tartott fenn.
Lázár Dénes háza a következõ, benne fûszer és vaskereskedés volt. Zárug Lukácsnak és Pistának a textil- és sportüzlete várta a vásárlókat, melyet szintén egy Lázár-birtok, a Józsié követ, melyben jelenleg a poliklinika van (ma Ben-Com-Mixt Kft. tulajdona, többek közt a hõszolgáltató bérli – szerk. megj.). Dénes is kereskedõ volt, vagonszámra hozta a terményt, búzát, rizskását, cukrot... egy éjszaka elkártyázott egy vagon terményt. Feltette tétre, s el is ment. Lázár Józsi házában a földszinten pamut- és méteráruüzlet volt, az elsõ emeleten õ lakott, a második emeletet pedig kiadta lakóknak.
A városi kantin épülete (ma átalakítás alatt álló étkezde van benne – szerk. megj.) az idõseknek még mindig úgy él emlékezetében, mint a Korbuj-ház. Korbuj Miklós gyógyszerész otthona, kinek mindkét unokaöccse, Jeró és Mityu patikusságra adta a fejét. Jeró bácsira sokan emlékeznek, õ volt az, aki olyan krémet tudott készíteni, amely legjobb volt a kisgyermek kicsattogott fenekére. Annak a receptjét a sírba vitték a lánytestvérei, kik nem csak a baba fenekére készítettek gyógyírt, kevertek õk fogamzásgátlót is. Jerónak nem volt képesítése, csak a magyar világba végezte el az iskolát. Azt mondják, amikor vizsgázott, rászóltak: Lázár gyógyszerész, ne nyalogassa a porokat. Mert Jeró úgy ismerte a gyógyszereket, hogy megnyalta, s tudta, mi van benne. Csodálatosan keverte õ a gyógykészítményeket anélkül, hogy tudta volna a kémiai összetételét.
Visszajutottunk a központ katolikus templom felõli részére, s bár tudjuk, korántsem nyújtottunk teljes képet, a múltról, jelenrõl, reméljük, ezen írás által sikerült azt elérnünk, hogy másként nézzenek e csodás építményekre... esetleg kedvet kapjanak, szóra bírják idõseinket, hogy még ezer csodás történet kibontakozzon, hisz kár lenne, ha öregjeink sírba vinnék a múltat.”
Eddig a 2005-ben rögzített visszaemlékezés. Több szempontból is hiányos, kétségtelen, ugyanakkor folytatásra ösztönzõ. Csak részleges adataink vannak a Márton Áron utca egykori tulajdonosairól. Az tény, hogy nem potyára kapta ezen utca felsõ része az Örménysor nevet, hisz a központtól az örmény plébánia felé haladva újabb örmény családok neveit sorolhatjuk egy-egy ház építõiként: Csíki, Czárán, Vákár, Dobribán, Kis, Merza, Lázár, Minier, Zárug, Mélik, hogy a koronát a mai képtárnak tervezett épület, volt tüdõkórház, azaz a Miklóssy ház tegye fel a számbavételre. Nem célunk és nem is tisztünk e dolgozat keretében részletezni az ömény plébániára és templomra vonatkozó részleteket; bárki számára fellelhetõ adatok azok, csupán az örmény építkezés kezdeteirõl, a jellegzetes házak mai sorsáról kértük ki szakember véleményét.
„Nem létezik olyan kár, amiben haszon nincs”
A címként használt gondolatot Köllõ Miklós nagyapjától kölcsönözte. Gyergyószentmiklós egykori fõépítésze ma a Larix Stúdió tervezõiroda vezetõje. Államvizsga dolgozatában a városközpont épületeinek állagát mérte fel, alapos történelmi visszatekintést nyújtva és ugyanakkor irányt szabva, az ártó módosítás ellen tiltakozva.
Köllõ Miklós állítja, az a tény, hogy Gyergyószentmiklósnak hosszú idõn át nem volt pénze a központ fejlesztésére, azt a hasznot hozta, hogy egykori állapotukban maradtak meg a házak, nem építették át vagy bontották le azokat. A múlt tehát a jövõben visszafordítható.
Az örmény építkezés történetét a fõépítész ismerteti.
A XVIII.-XIX- sz. fordulóján a hetivásárok mellett kialakult a napi piac, és megjelentek a minden nap nyitva tartó boltok. Ekkor Gyergyószentmiklóson 15 boltot írnak össze, és a kereskedés hasznából részben a köznép is részesedett: „a boltot tartó örmények, a kordovány fábrikát mívelõk és más kereskedõknek portékák hordozásával hasznosan szekereskedhetünk”.
A település gazdasági életének központját a Falu Közép Tízese (1773), vagy Piatz Szer (1773-1780), vagy Középszer (1800 után) alkotta. Itt voltak a templomok, az iskolák, a piac és az üzletek, és ezen a városrészen telepednek meg az örmény iparosok és kereskedõk is. A Piacszer kiterjedése inkább a mai fõtér keleti oldalán volt, és onnan fel a katolikus templomig.
Az 1808-as tûzvészben néhány óra alatt 700 épület ég el, amint azt a gyergyószentmiklósi örmények a szamosújváriakhoz intézett segélykérõ levelükben elmondják. Gróf Teleki József pár évvel korábban, 1799-ben így látja a várost: „Szent Miklós csupa all (földszintes) házakból áll, és egyes kereskedõk most kezdenek pompásabb házakat építeni”.
Az örmények hosszú ideig nem vásárolhatnak telket és nem építkezhetnek Gyergyószentmiklóson – valószínûleg a bérek jelentõs jövedelmet hoznak a helyieknek, de a XVIII. sz végén – XIX sz. elején már az örmények által építtetett kõépületeik, boltok állnak a Középszeren.
Valószínûleg a gyakori tûzvészek pusztítása és késõbb az új építkezési szabályzatok által a fõtéren a megkövetelt, téglából, kõbõl épített, cseréppel borított házak költségei meghaladták a székely lakosok anyagi lehetõségeit – hisz elsõsorban a saját, leégett házukat, gazdasági épületeiket kellett újraépíteniük, és csak azután a bérbe adhatót. Az elsõ tûzrendészeti intézkedéseket 1784-ben az Erdélyi Fõkormányszék hozza, azonban ennek gyergyószentmiklósi alkalmazásáról nincs tudomásunk.
Szentiványi Mihály 1837-ben ezt írja a településrõl: „Nem cifra, még nem is csinos, de pénzes városka. (…) Ezen (piacán) több, eléggé ellátott és nem drága boltok vannak. Gyergyószentmiklós örmény szellemû kereskedõváros. Fõ kereskedést a moldvai kurta szarvú marhákkal ûznek. A gyergyói marhakereskedõ örmények országszerte gazdagoknak tartatnak, nem kereskedõk által”.
Az örmények által emelt gyergyószentmiklósi épületek esetében nyilvánvaló a szamosújvári házakkal való párhuzam, bár itt jóval keskenyebbek az utcák, és a keskenyebb telkek miatt a homlokzaton általában csak két ablak van. De ugyanúgy megvannak a szoborfülkék, kõlábas kapuk.
A többi örmény teleppel nem ennyire egyértelmû az építészeti rokonság, bár egyedi párhuzamok vannak. Míg Szamosújváron azt és úgy építettek az örmények, ahogy akarták, addig a viszonylag toleráns Gyergyószentmiklóson nem lehetett figyelmen kívül hagyni a meglévõ településszerkezetet és Gyergyószék akaratát. Becsületére váljék a gyergyóiaknak, általában nemigen szóltak bele az örmények dolgába, és ez látszik az örmények gyergyószentmiklósi házain is.
Az 1874. április 15.-ei tûzvész igen súlyos károkat okozott. Ennek tanulságaként szabályozzák a Gyergyószentmiklóson alkalmazható építési módokat. A települést három építészeti övezetre osztották. A Békény patak bal partján fából is lehetett építkezni, és a zsindely használata is megengedett volt. A Békény jobb partján is lehetett fából építkezni, de kötelezõvé vált a cserépfedél. A központban kötelezõvé váltak a téglából, kõbõl épített, cseréppel fedett épületek. Elrendelik az épületek közötti megfelelõ távolság biztosítását. A szalmafedelek lebontására három év határidõt adnak… A határozatot 1897-ben megismétlik, de alispáni rendelet alapján hatósági beavatkozásra van szükség 14 lakóház és számos gazdasági épület szalmával födött tetejének elbontására 1901 nyarán. Ugyancsak ebben az idõszakban kezdik a szabadfüstös faházak esetében a kéményépítéseket.
Ekkor alakulnak ki a fõtér északi oldalának markáns homlokzatai, és ekkor épül jó pár értékes architektúrájú, szecessziós épület is.
A két világháború között megszûnnek a látványos építkezések a központban, s a piactér kikerül innen, a helye is befásul. Csak kisléptékû, a pillanatnyi szükségleteknek megfelelõ durva, ízléstelen homlokzatmódosítások jellemzik a késõbbi idõszakot. A beavatkozások brutalitásából adódóan könnyûszerrel ki lehet következtetni az egykori homlokzatok logikáját. De ezek nem változtattak döntõen a gyergyószentmiklósi fõtér arculatán, hanem inkább olcsóságuknál fogva elõvetítették a mát.
Hogyan jellemezhetõ a gyergyószentmiklósi központ mai helyzete – adódik a kérdés, amire a szakember ekképp válaszol: „Annak ellenére, hogy kezdeményezésemre 1999-ben felleltároztuk azokat az épületeket, amelyek ugyan nem mûemlékek, de a városkép szempontjából meghatározóak, és javaslatomra a helyi önkormányzat helyi védettség alá helyezte ezeket, valamint egy járulékos tanácshatározattal valamelyes kedvezményeket nyújtott az épületek helyreállítását megkísérlõ tulajdonosoknak, a város elég mostohán bánik épített örökségével. Az ingatlan-visszaszolgáltatás révén reménykedhetünk elõrelépésbe. Az új, tehetõsebb tulajdonosok szerencsére szakember segítségét kérik felújításkor. Tehát az idõ úgy visszafordítható Gyergyószentmiklóson, ahogy az Csíkszereda esetében egyáltalán, Udvarhelyen is csak kétségesen lehet megcsinálni. Adva van egy lehetõség, nem csak nosztalgiázni kellene, hogy volt egyszer egy élhetõ város, hanem egy kis szemléletváltással vissza lehet adni régi képét. Összeszámoltuk, mi az elmúlt években a központ 18-20 házán dolgoztunk az építészmûhelyünkben. 13 fõs munkaközösségünk egyik célja a régi épületek felújítása, mert az elmúlt száz évben nem történt nagyobb javítás. 2020-tól csak passzív házak épülhetnének Romániában. Hatalmas potenciál van a padlásban, a pincékben, azért is, mert ezek a házak természetes anyagokból készültek. Jó szándékkal sok mindent helyre lehet állítani, mi szakmai tanácsot adunk hozzá.
Jövõbe mutató örmény szándék:
a szimbiózis éltetése
Földrajz-turizmus szak végzõseként meggyõzõdésem, nem az én tisztem következtetéseket papírra vetni, az útmutatás is csak kellõ szerénységgel tehetõ. Nincs is ok az egyetemi hallgató szófecsérlésére, hisz a választ a hogyan továbbra épp egy gyergyószentmiklósi örmény adja meg. Mondhatnánk, Vákár P. Artúr üzeneteként is felfoghatnánk, hisz interjúalanyunk nem más, mint unokája, Vákár Tibor.
Budapest fõváros kormányhivatalánál a kulturális örökségi iroda budapesti régészeti felügyelõje világít rá az értékek mögött rejlõ szimbiózisra, és joggal beszél a turizmus jövõjérõl, hisz nagyapja volt az elsõ, aki a múlt század legelején felismerve ennek fontosságát saját nyomdájában adta ki a Gyilkostói Kalauzt.
– Mit kell tudnunk a Vákár családról?
–Az 1600-as évek második felében telepedett meg a Vákár család Gyergyószentmiklóson, errõl írásos források adnak bizonyságot, és az 1600-as évek végén a család két ágra vált, én vagyok az egyik olyan családtag, akinek a nagyapja is, nagyanyja is Vákár, 300 év után a két ág összeházasodott. Nagyapám Vákár P. Artur, nagyanyám Vákár Mária, ezért van a Vákár családnak Gyergyószentmiklós fõterén két háza.
A családnak mindkét ága finoman fogalmazva nagyon tehetõs volt, sokat áldoztak Gyergyó várossá válásáért, támogatták a magyar kultúrát és színjátszást. Amikor a városba magyar színjátszók érkeztek, több esetben a Vákár család látta vendégül az egész színtársulatot, ami az akkori körülmények között is jelentõ anyagi ráfordítás volt egy 50-60 fõs kompánia esetén. Késõbb ösztönözték a helyi színjátszócsoport létrejöttét, Vákár Blanka, édesapám nagynénje több esetben is szerepet vállalt, Elvira néni mint zongorakísérõ számtalan esetben aláfestõ zenét játszott a színdarabokhoz.
– Méltóságos úrként emlegetik ma is Vákár P. Artúrt. Mit kell tudnunk az õ tevékenységrõl?
– A második világháború után nagyapámat és családját Erdély területérõl kiutasították, az erdélyi menekültek ügyében végzett munkájáért magyar királyi kormányfõ tanácsosává nevezték ki, ami mellé a méltóságos cím járt… hát ezért nevezik méltóságos úrnak.
A Kossuth nyomda megalapítása volt egyik kiemelkedõ cselekedete, és Gyergyó felemelkedése érdekében számos brosurát, füzetecskét, tanulmányt tett közzé, így a város közvilágítása, csatornázása (1910-es évek elején) már akkor papírra lett vetve nagyapám által. Õ alapította meg a jelenlegi múzeum elõdjét, tagja volt az EMKE-nek, EKE-nek, a késõbbi években harcolt a vasútért, a buszos közlekedés kiterjesztéséért a többi városokkal így biztosítva kapcsolatot. Õ indította el a Kossuth-szobor felállítását; Siklódi Lõrinc ditrói képzõmûvész alkotása elkészült, de felállításában a háború beleszólt. A szobor szétfûrészelt darabjairól készült fotót ma is õrzöm.
Támogatta az örmény kulturális egyesületet, az örmény árvaházat, úttörõ munkája az elsõ, Gyilkostóról készült kiadvány, a Gyilkostói kalauz. Urmánczy Nándor neki nagyon jó barátja volt, akárcsak Sümegi Kun Vilmos országgyûlési képviselõ, akinek korteshadjáratát nagyapám vezette. Együtt, összefogva ismerték fel a Gyilkostó értékét. A második bécsi döntést követõen, Észak-Erdély visszacsatolásakor is nagyapám minden ismeretségét latba vetette, hogy Erdély, és kiemelten Gyergyószentmiklós fejlõdése töretlen maradjon.
– A Vákár család nem csak vagyont, hanem Gyergyó szeretetét is örökségként kapta…
– Öt gyereke volt Vákár P. Artúrnak. Édesapám, Tibor építészmérnökként dolgozott, szülõföld iránti szeretete késztette, hogy a második Bécsi Döntés után visszajöjjön Erdélybe, de a háború évei alatt is több rendezési tervet készített Gyergyószentmiklósnak, amelyekbõl nem valósult meg sajnos semmi.
Öccse, Artúr pénztisztviselõ volt, dr. Vákár Szilárd jogi végzettségû, Magyarországon fõszolgabíróként dolgozott, Vákár Barna György pénzügyminiszteri tisztviselõ volt, a legifjabb Vákár Gaszton egyetemre járt, amikor nem bírta elviselni, hogy bátyjai a hazáért harcolnak, önként jelentkezett a frontra, Lengyelországban tûnt el.
– Vákár Tibor ma Magyarországon él. Örökölte a visszavágyást is?
– Az elsõ világháborúban a román betörés után a családnak kézipoggyásszal el kellet hagynia Erdélyt. Balatonbogláron a kisgazdapárti Gál Gaszton fogadta be. Elég erõs erdélyi kolónia alakult ki, Gyergyóból már ott volt a Mardirosz család több prominens egyéniség mellett. A trianoni döntés után nagyapámat kiutasították Erdély területérõl, a második bécsi döntésig nem jöhetett haza. Megviselte, viszont fiai a nyarat itt töltötték Gyergyószentmiklóson, én is mindig itt vakációztam, a Békény partján. Természetes, hogy hazajárok Gyergyószentmiklósra.
– Sok nehézség árán sikerült a birtokok egy részét visszaszerezni. Mi a terve a visszakapott javakkal, házzal?
–Vannak még családtagok, de én léptem fel erõteljesen ebben a kérdésben, s találkoztam számos akadállyal. Megtartani az õsi házat, ez erõteljes szándék.
– Hogyan látja az épített örökség szerepét Gyergyószentmiklós turizmusának fellendítésében?
– Gyergyószentmiklós egy olyan reliktum, érintetlen terület, mely méltán megérdemelné a látogatottságot. A legkeletibb örmény város Gyergyószentmiklós Erdélyben, és senki sem tagadja, hogy a város felemelkedését az örménységnek is köszönheti. Ebbõl lehetne nagyon dekoratív fõteret és utcasort kialakítani, ez az út vezet az örmény templomhoz, onnan pedig a temetõhöz, csak infrastruktúra, egységes rendezési terv és szándék kellene hozzá.
Akár örmény étterem… nem keleti ízekre gondolok, hanem az erdélyi örmény ízekre, mert az ángádzsábur csak egy, de még rengeteg étel volt, amit nagyanyáink meg tudtak csinálni. A székely-magyar-örmény konyha ízvilága érzékeltetné azt a fajta szimbiózist, amit az együttélés eredményezett. Ezt a szimbiózist tükrözi tehát az örmény hagyaték ápolása. Felkarolása a székelyek által a közös múltat élteti tovább. Feladat, mely mind az elszármazott örmények mind pedig az itt élõ székelység identitástudatát is erõsíti. Ennek látható példájára pedig nagy szükség van napjainkban.
Befejezés
Örmény örökség szerepe Gyergyószentmiklós turizmusában – választottam e dolgozat címéül. A téma feldolgozása során lelt információk tették szükségessé, hogy alcímmel pótoljam meg a mondandót: Értékmentõ szimbiózis.
Az adatközlõkkel folytatott beszélgetések, interjúalanyok gondolatai világítottak rá, hogy az örmény örökség védelmével tulajdonképpen egy nagyobb közösség éltetésének teszünk eleget. Tisztelgünk a gyergyói székely, örmény, zsidó, szász emberek közös hagyatéka elõtt, s ugyanakkor általuk mutatunk nem csak látványosságot, hanem példát is az ide érkezõ turistáknak.
A Gyergyószentmiklósra érkezõ idegen – legyen bármely nemzet fia – azt kell lássa, hogy az együttélés gyümölcsei számára is értéket adnak. Amennyiben a kiveszõfélben lévõ örménység elsiratására fektetnénk a hangsúlyt, az olyan élményt hagyna a turistában, mely elborzasztja talán attól is, hogy még egyszer visszatérjen. A katasztrófa-turizmust nem a hûség, hanem az újdonság tartja fenn.
Kötelezõérvényû tehát a temetõkapu üzenete: Ne sírj, az ideérkezõ turista pedig székely és örményt együtt dicsérve gyönyörködhet a gyergyói hagyatékban, s tán a szimbiózis ízébõl egy cseppet haza is visz magával.
Felhasznált irodalom, adatközlõk
SZONGOTT Kristóf: A magyarhoni örmény családok genealógiája, Szamosújvár. 1898
SZONGOTT Kristóf: A magyarországi örmények etnográfiája, Szamosújvár. 1903
TARISZNYÁS Márton: Gyergyó történeti néprajza, Bukarest 1982. A gyergyói örményekre vonatkozó leírás a 213-233 közötti oldalakon olvasható.
Örmény Diaszpóra a Kárpát medencében (Mûvelõdéstörténeti mûhely), Piliscsaba 2006. I. k. és 2007. II. k.
PÁL Judit: Armenii in Transilvania, Cluj-Napoca 2005.
GAZDOVICS Miklós: Az erdélyi örmények történetébõl, Kolozsvár 2000.
GAZDOVICS Miklós: Az erdélyi örmények története, Kolozsvár 2006.
GARDA Dezsõ: Gyergyó a történelmi idõ vonzásában. Székelyudvarhely. 1992.
GARDA Dezsõ: Gyergyói örmények könyve. Budapest, 2007. I-II. k.
GARDA Dezsõ: A törvénykezõ örmény közösség. Csíkszereda, I-II.-III. k. Csíkszereda, 2010.
GARDA Dezsõ: Örmény települések a 17. század végétõl a 19. század közepéig.In Városok és városlakók. Kolozsvár. 2006
KÖLÖNTE Béla: Gyergyó története a kialakulástól a határõrség szervezéséig: Gyergyószentmiklós 1910.
BÁRÁNY János: Adatok az erdélyi Örmények történetéhez. In Arménia 1890. 275.
SZONGOTT Kristóf: A magyarországi örmények etnográphiája. In Arménia 1901. 273,303,338,367.
LÁZÁR Mária: A gyergyószentmiklósi örmény közösség zenei életébõl. In A 300 éves örmény szertartású római katolikus egyház és közösségei magyarhonban régen és ma címû konferencia. Budapest 2000.161-170.
Babeº-Bolyai Tudományegyetem Gyergyószentmiklósi Kihelyezett Tagozatának felmérése, 2010. május – irányítótanár dr. Magyari Sáska Zsolt.
Tarisznyás Márton Múzeum
Beczásy Attila
Beczásy Márta
VHegyesi Aliz
Barkó (Hegyesi) Anikó
Blénessy Jenõ
V Ávéd László
Lázár Mária
Vákár Tibor
Köllõ Miklós
Régi fényképek: Nyisztor Miklós gyûjteményébõl.
Balázs Katalin