Dr. Garda Dezső: Az örmény népirtásról

Az örmény Genocídium a köztudatban

Az a történelmi bűn, amelyet ma örmény népirtásként ismerünk, a köztudatban „a huszadik század első népirtása”-ként él a köztudatban. Az örmény néppel szemben 1894 és 1923 között elkövetett bűnök ugyanis teljességgel kimerítik a népirtás fogalmát.
Az örmény népirtást gyakran emlegetik „elhallgatott népirtás”-ként is. Ennek magyarázata abban a kevés figyelemben, néha szándékos mellőzésben, figyelmen kívül hagyásban vagy éppen tagadásban rejlik, amivel, különböző mértékben és okokból, a történetírás, a politika és a közvélemény évtizedeken keresztül viszonyult, és részben viszonyul a mai napig az örmény népirtáshoz és mindahhoz,amit e fogalom a lehető legtágabb értelemben magába foglal.

A kisázsiai örménység helyzetének alakulása

Az 1915-ös évi katasztrófa okainak, előzményeinek feltárásához vissza kell mennünk a történelmi időben. A XI-XV. századokban a Kis-Ázsiában létező Kis-Örményország, nagyszámú örmény otthonát, államalakulatát jelentette. A XV. században Kis-Örményország és ezzel az itt élő örmény népesség a szeldzsuk, majd az oszmán törökök fennhatósága alá került. Az Oszmán-birodalom keresztényei – ígyaz örmények – sorsát ettől kezdve évszázadokon keresztül az iszlám hitben gyökerező törvények határozták meg, amelyek a kezdettől fogva alattvalókként, másodlagos állampolgárokként kezelték őket. Ezek a törvények meghatározták az örmények és törökök, keresztények és muzulmánok egymáshoz való viszonyulását.
Az 1877-78-as évi orosz-török háborúban az oroszok a Balkán-félsziget északi területei mellett, elfoglalták Nyugat-Örményország nagy részét is. A törökök kénytelenek voltak békét kötni. A San Stefano-i béke 16. pontja arról szólt, hogy Nyugat-Örményországban az orosz hadsereg védnöksége alatt az itt élő örmény lakosság érdekében, bizonyos reformokat kell megvalósítani. A többi európai nagyhatalom félve Oroszország túlzott megerősödésétől, s ezért a San Stefano-i béke ellensúlyozásaként, 1878-ban kierőszakolta a berlini kongresszus megszervezését. Az 1878-as évi berlini kongresszuson Anglia, Franciaország, Németország és Itália az örmény kérdést úgy emelte be az európai diplomáciába, hogy az örményeket gyűlölő török szultánra bízta a San Stefanói békében megfogalmazott reformokat, melyek így sohasem valósulhattak meg.
Az 1876-ban trónra lépő II. Abdul-Hamid szultán uralkodása nagy szerepet játszott a török-örmény viszony kiéleződésében. Ezt a harmincéves korszakot a Török-birodalomban a „hagyományos társadalom”-hoz való visszatérésre tett kísérlet jellemezte, amely komoly sérüléseket szenvedett az ún. Tanzimat-reformok, a birodalom gazdasági és pénzügyi nehézségei, valamint az 1870-es évektől kezdődően elszenvedett számos háborús vereség és területi veszteség következtében. Noha az 1876-ban elfogadott liberális alkotmány tartalmazott a keresztények életkörülményeit javítani hivatott cikkelyeket, 1878-ban a szultán a parlamenttel együtt az alkotmányt is felfüggesztette.
Az örmény kérdés nemzetközivé tétele és ezt követően az első örmény politikai pártok megalakulása változásokat idéztek elő az örmények és törökök viszonyában. Ezek az események a szultán megítélésében is veszélyessé tették az örmény ügyet.

Az 1894-1896 közötti vérengzések

1894-ben Szaszun körzet egyik falvának örmény lakossága megtagadta a kurdok által követelt védelmi adó befizetését. Válaszképen a megtorlásra kirendelt török reguláris és kurd irreguláris csapatok valóságos vérfürdőt rendeztek. A nyugati hatalmak ekkor foglalkozni kezdtek az örmények sorsával, de a reformok sürgetésére és az örmények helyzetének javítására tett kérelmekre az ország minden örmények lakta területére kiterjedő mészárlás volt a válasz, melyben a muzulmán polgári lakosság tagjai, a törökök és kurdok egyaránt vettek részt. Magatartásukhoz hozzájárult az örményekkel szembeni féltékenység, anyagi helyzetükkel szembeni irigység és a kisebbségi komplexus. Johannes Lepsius német evangélikus lelkész, aki 1896 tavaszán járt az örmények által lakott területeken, a következő adatokkal vette számba a pusztítás mértékét: 2500 város és falu teljesen kiürült, 645 templomot és kolostort leromboltak, 559 falu túlélőit és további százakat a városokból iszlám hitre térítettek. Ez utóbbi csupán Erzerum és Karput tartományokban 15 ezer embert jelentett. További 328 templomot mecsetté változtattak, 508 templomot és kolostort kifosztottak. A mészárlásoknak szinte háromszázezer örmény esett áldozatul. Johannes Lepsius szerint a veszteség nem mérhető csupán emberéletekben; a kulturális pusztítás, amit a szultán progronja jelentett, szintén népirtó arányokat öltött, hiszen elpusztította az örmény nép „társadalmi szerkezetét és kulturális intézményeit.”

Az ifjú törökök és az örmények viszonya

1906-ban ellenzéki csoportokból megalakult az Egység és Haladás Bizottság, ismertebb néven ifjú törökök, akik az 1908. júliusában a szaloniki katonai puccsal megszerezték a hatalmat. Ezt követően visszaállították az 1876-os évi alkotmányt. Az örmények lelkesen üdvözölték a változásokat, és mindenben együttműködtek az új török vezetéssel. Időközben a látszólag liberális gondolkozású ifjútörökök az örmény kérdést azonban az örmény nép megsemmisítésével akarták megoldani.”
Az örmény-ifjútörök viszony első próbakövét az 1909. áprilisi konzervatív, szultánpárti ellenpuccs jelentette, amely sikertelen volt ugyan, de a zűrzavar újabb örmény-ellenes mészárlásokra adott alkalmat, ezúttal Kilikia területén. Az örmény-török viszony, amelyet addig együttműködés jellemzett, azután változott meg, hogy az erőszak megfékezésére kiküldött ifjútörök erők maguk is aktívan részt vettek az örmények gyilkolásában. Az alkotmányos rendszer keretein belül elkövetett mészárlásnak ekkor húsz-harmincezer örmény esett áldozatul. Ennek ellenére a legjelentősebb örmény párt, a Dasnak párt együttműködött az ifjútörökökkel. A szakításra és a Dasnakcutjun ellenzékbe vonulására csak 1911-től kezdődően került sor.
Összegezve a népirtás okait és előzményeit, megállapíthatjuk, hogy egy rendkívül összetett és szerteágazó folyamat vezetett a törökországi örmények közel teljes kiirtásához. Örmények, törökök, kurdok és cserkeszek több évszázados együttélése a birodalom keretein belül a kezdetektől fogva feszültséget hordozott magában, ami a keresztény nép politikai, intézményes, társadalmi és vallási elnyomása mellett, a rendre fellángoló erőszak, gyilkos pogromok formájában tört felszínre. Szembetűnő jellegzetessége a népirtásnak, hogy a progron a török államnak és muzulmán polgárainak többnyire teljes egyetértésével valósult meg, s a kezdetektől fogva kölcsönösen számíthattak egymás segítségére, ha keresztény alattvalók, kivált örmények pusztításáról volt szó.

Az 1915-ös évi Genocidium

Az ifjútörökök az Örmény Genocídium megvalósítását 1915-ben kezdték el. Amikor Törökország belépett az első világháborúba, és bejelentette a mozgósítást, a nyugati örményeket, csakúgy, mint a Birodalom többi népét, katonának szólították. A török hadseregbe közel hatvanezer, 18—45 év közötti örményt soroztak be. Többnyire építési munkákhoz osztották be őket, s ők minden rájuk bízott feladatot lelkiismeretesen elvégeztek.
Az ifjútörök hatalom az 1915-ös évi Örmény Genocídium végrehajtásának első szakaszát, a besorozott örmény katonákra mért csapással kezdte meg. Ezzel az volt a céljuk, hogy az örményeket megfosszák a potenciális fegyveres erőiktől.
Törökország hadügyminisztere, Enver tábornagy az 1915 februárjában kiadott rendelete alapján minden örmény katonát lefegyvereztek, akiket 50-100 fős csoportokra osztottak, majd meggyilkolták őket. Következésképpen az örményeket megfosztották mindennemű katonai erőtől, amely képes lehetett volna megvédeni életüket, házaikat, tulajdonukat és lakóhelyeiket. Csak az öregek és betegek, nők, gyermekek és fiatalok maradtak otthon.
1915. április 24-én Konstantinápolyban hivatalos vádemelés nélkül letartóztatták és elhurcolták a nyugati örménység vezető egyéniségeit -a Török Parlament (Medzslisz) tagjait, írókat, ügyvédeket, tanárokat, újságírókat, orvosokat, közéleti egyéniségeket, egyházi személyeket, művészeket -körülbelül 800 embert.
Az örmény pártvezetőket és közéleti személyiségeket az előre eltervezett módon tartóztatták le és ölték meg. Ez volt a sorsa Názáret Csaus-nak, Zejtun jól ismert vezetőjének, Iskhan-nak, Van városa kiemelkedő közéleti személyiségének az urfai örmények vezetőinek. Őket 1915 júniusában a Birodalom fővárosának egyik főterén akasztották fel. A törökök ezen kivégzésekkel a nyugati örmények vezetőit lefejezték. Az örmény közösséget katonai erő, politikai és értelmiségi vezetés nélkül hagyták, szétszabdalták és demoralizálták őket, s így lehetetlenné tették számukra az ellenállás megszervezését.
Az örmény katonák lemészárlása és az értelmiség lefejezése végzetesnek bizonyult a nyugati örmények számára, akik valóban elvesztették önszerveződési és ellenállási lehetőségüket. Ez a magyarázata annak, hogy miért lehetett a genocídiumot viszonylag könnyen és nagy tömegeken végrehajtani.

A török hadsereg osztagai, a rendőrség az ún. cseték és a kurd vezérek fegyveres bandái által végrehajtott népirtás
A kivégzők ez után szabadon folytathatták az örmények letartóztatását, kilakoltatását és lemészárlását saját otthonukban: Nyugat-Örményországban, Kilikiában, és Nyugat-Anatólia térségében.
Egy 1915. április 10-én Konstantinápolyból az orosz külügyminisztériumba küldött diplomáciai irat így mutatta be az országban uralkodó helyzetet: „A keresztény népesség, de legfőképp az örmények, mindenféle üldöztetésnek, gyakran kínzásnak vannak kitéve. Katonai sorozás címén az embereket korra való tekintet nélkül letartóztatták, elfogták őket az utcákon, a templomokban, az üzletekben, a villamoson és egyiküknek sem engedték, hogy befejezzék teendőiket vagy értesítsék a hozzátartozóikat.”
Az 1915. május 14-i rendeletében a szultán jóváhagyta a deportálásról szóló törvényt, melynek megvalósítását a hadügyminiszterre, Enverre bízta. A törvény lehetővé tette, hogy a falvak és városok lakosait, egyesével vagy csoportokban, katonai erővel kilakoltassák, és más területeken telepítsék le. Ily módon törvényes formát öltött az örményeknek a szülőföldjükről történő erőszakos kitelepítése és az arab sivatagokba való deportálása. A török hadsereg vezetője parancsot küldött a helyi kormányzóknak, hogy szigorúan tartsák be az örmények deportálására vonatkozó törvényt, és figyelmeztették őket, hogy minden muzulmánt, aki örményt bújtat az otthonában, „a háza előtt akasszanak fel, és otthonát gyújtsák fel.”
A török katonai és civil tisztségviselőket figyelmeztették, hogy mindent meg kell tenniük azért, hogy „egy örmény se menekülhessen meg a deportálás elől.” A deportálási törvény be nem tartása esetén a következőképen fenyegették meg őket: „ha katonai tisztviselők, akkor azon nyomban megfosztják őket katonai rangjuktól és bíróság elé állítják őket, ha pedig civil tisztviselők, azonnal elbocsátásra kerülnek és katonai bíróság elé állíttatnak.”
1915 májusában megkezdődött az örmények tömeges lemészárlása és deportálása Bitlisz, Dijarbakir, Erzurum, Kharberd, Szebasztia és Van vilajetekben, valamint Trabzon vilajetben.
Bitlisz vilajet, ahol az örmény lakosság 210 ezer fő volt, 1915-ben teljesen elnéptelenedett. Több tízezer örményt helyben, Bitlisz városában, valamint Mus és Szaszun körzetében gyilkoltak meg, a többieket a száműzetésbe vezető úton ölték meg.
Településről településre, körzetről körzetre haladva – ürügyként fegyvereket és a feltételezett összeesküvés egyéb nyomait kutatva – összegyűjtötték az egészséges férfilakosságot, és néhány nap fogvatartás után – esetenként azt is mellőzve, azonnal – kivégezték őket. A fegyverektől, vezetőiktől, védelemképes férfiaktól megfosztott közösségeket – immár kizárólag nőket, gyermekeket és aggokat, valamint betegeket – ezek után néhány száz fős csoportokban, az esetek többségében gyalogosan, gyakran mindenüket, még ruházatukat is elkobozva, útnak indították a kijelölt cél felé, amely általában a Der el Zor sivatag volt, vagy Észak-Szíria, Észak-Arábia egyéb sivatagos, félsivatagos vidékei. Egy másik, a törökök által kijelölt hely a Konya körzetbeli Sultanieh falu kies vidéke volt.
A fenti eljárás képezte azt a modellt, amelyet minden helyi vezetőnek kötelessége volt végrehajtani, ugyanakkor, mint azt Trebzond példája is mutatja, ahol az örmény férfiakat egyszerűen a nyílt tengerbe dobták, a helyi hatóságoknak ezen túlmenően szabad kezet biztosítottak. Néhol a nők megmenekülhettek, ha muszlim hitre tértek, ez egy muzulmán férfihoz történő azonnali férjhez menéssel járt, a gyermekeket egyes helyeken török szülők fogadták örökbe, muzulmánt nevelve belőlük, így elkerülhették halálukat. Noha e gyakorlatok elterjedtek voltak, nem mindenütt alkalmazták őket. Mivel a parancs megérkezte után az örmény közösségek ki voltak szolgáltatva a hatóságoknak, azok gyakran „túlteljesítették” a parancsot, sok helyen téve ki a lakosságot kínzásnak, nemi erőszaknak. Előfordult, hogy egy helyi vezető, rendőr vagy katona megtagadta a parancs végrehajtását, ilyen esetben félreállították, és olyannal helyettesítették, aki végrehajtotta azt.
A fennmaradt források szívszorító leírásokkal szolgálnak a deportáltak szenvedéseiről, a bánásmódról, amiben részesültek. Az általában hűvös magaslati éghajlathoz szokott örmények számára a sivatag vagy az Eufrátesz és Aleppo környékének maláriás mocsarai akkor is egyet jelentettek volna a halállal, ha a rettenetes körülmények miatt nem sújtotta volna őket éhezés, kiszáradás, betegségek, amik miatt a deportáltaknak csak töredéke érte el a törökök által kijelölt végső célt. Súlyosan érintették őket kísérőik -köztük sok, a börtönökből erre a célra kiengedett köztörvényes bűnözők -kegyetlenkedései, a nők embertelen kihasználása, „vándorlásuk” első szakaszában a kurd, a délebbi területeken az arab törzsek portyái, melyek során válogatott kegyetlenségek között tizedelték a deportáltakat, és amelyeket a török katonák, csendőrök hallgatólagos beleegyezésével vittek véghez. A beszámolók szerzői, akik tanúi voltak a konvojok közötti vagy a táborokban uralkodó állapotoknak, nem egy esetben hozzáteszik, hogy az örményeknek semmi esélyük sem volt az életben maradásra. A deportálásokat a hivatalos török megfogalmazás „áttelepítéseként használt, de ha figyelembe vesszük, milyen kínokat kellett kiállniuk e halálmenetek tagjainak, megállapíthatjuk, hogy ezen „áttelepítések” voltaképpen tömegkínzást és tömeggyilkosságot jelentettek. 1915. június 30-án Leslie Davis harputi konzul a következőképen értesítette Henry Morgenthau konstantinápolyi amerikai nagykövetet a török hatóságok tettéről: „Egy mészárlás, bármilyen borzalmasan hangozzék is ez, emberi lenne ehhez képest.”
Az ifjútörök kormány programja következtében a korábban kétmilliós lélekszámú törökországi örménység töredékére apadt, a mintegy másfél millió halálos áldozat mellett százezrek menekültek el otthonaikból. A drámai emberveszteségen túl, a törökök, a két és fél ezer éves örmény jelenlét és a rendkívül gazdag kultúra legtöbb nyomát is megsemmisítették.
Az 1915-ös esztendei népirtást túlélő, megmaradt örménység számára a következő évek kegyetlenkedései további szenvedéseket okoztak. A térségben a viszonylagos stabilitást az 1923 júliusában, nyolc évvel az örmények kiirtásának kezdete után aláírt Lausanne-i békeszerződés hozta meg, amelynek szövegében sem az „örmény”, sem az „Örményország” szavak már nem voltak találhatók, mivel a törökországi örmények száma annyira lecsökkent.
E stabilitás a török-görög „lakosságcsere” folytán egy teljes mértékben konszolidált török nemzetállamot jelentett amelynek már nem kellett szembenéznie az örmény kérdéssel.
A török nemzetállam kialakulásának ára a kisázsiai örménység szó szerinti kiirtása volt. Az Örmény Genocidium megvalósítása Németország, az Amerikai Egyesült Államok, Anglia és Franciaország hallgatólagos támogatásával történhetett meg. A felelősségre vonás elkerüléséért a művelt és demokrata Nyugat inkább elhallgatja az örmény népirtást, mintsem beismerje bűnösségét az egységes és területileg oszthatatlan – népek jogait el nem ismerő - nemzetállamok létrehozásában.

Dr. Garda Dezső,
Erdélyi Örmény Gyökerek,
XIX. évfolyam 216. szám, 2015. március-április

© Gyergyói Örmények

Free Joomla templates by L.THEME