Magyarország – a legenda szerint, így tudja Európa – egy álomból született, éppen az ezredik évben. II. Szilveszter pápa – francia néven Gerbert d’ Aurillac – egy szépséges koronát készíttetett a lengyel Boleslo Chrobry hercegnek, akinek az országa 966-tól, I. Mieszkó megkeresztelkedése óta már katolikus. A koronát – hallja az angyalt a pápa álmában – egy ismeretlen népnek kell elküldeni, akinek a követe holnap érkezik Rómába. István, a magyar herceg, folytatja az angyal, mindenkinél inkább megérdemli, mert hiszi a keresztények Istenét és országát is a kereszténység hitére akarja téríteni.[1] Boleszloáv csak késõbb, 1025-ben, halála elõtt nem sokkal lesz király. A követ, aki éppen egy lengyel szerzetes, Asztrik meg is érkezik, és elõadja István herceg kérését, akirõl jó véleményt szolgáltat a pápának, biztosítván õt tényleges buzgóságáról, és komoly szándékáról, hogy országát meg akarja téríteni. Szilveszter pápa engedelmeskedik az angyal parancsának s hajlik István követének szavára is, elküldi hát Asztriktól a királyság jelvényeit Magyarországra. 1000 decemberében, kevéssel karácsony ünnepe elõtt megérkezik Asztrik a pápa küldeményével Esztergomba, és átadja Istvánnak a Szent Koronát, az aranykeresztet, melyet a király kísérete élén visznek, Szent Péter aranylándzsáját és egy tekercset a pápa szavaival és üdvözletével, amelyben a pápa megbízza Istvánt az egyházak alapításával és népe kormányzásával. [2] Az 1000. év karácsonyán vagy esetleg 1001 újévnapján nagy tömeg részvételével és örömrivalgások közepette meg is koronázták Istvánt európai szokások szerint.[3] 38 éves uralkodásával õ lett Magyarország elsõ keresztény királya. A szuverén állam uralkodója és a magyar egyház feje lett István a koronázással, ahogyan ezt az öreg Szilveszter pápa és a fiatal kegyence, III. Ottó eldöntötte.[4] Ez azt is jelentette, hogy Európa és a kereszténység határát, mely nem rég óta Lengyelországot és Bohémiát is magába foglalta, a Keleti-Kárpátokig tolta. Országában népe szívébe oltotta a kereszténységet, mely munkát már apja megkezdett három évtizeddel elõtte.

            Vajk (gazdag úr) 969-ben látta meg a napvilágot az Esztergomi királyi palotában. Itt, a királyi vár folyosóin tette az elsõ lépéseket, és itt hallotta ázsiai nyelvünk különös hangzatát. Vajk már itt hallott arról, hogy õseink ázsiai vándorlásaik során vagy húsz néppel éltek együtt, akiknek nyelvét, kultúráját átvették. Így a török népekkel, az iráni alánokkal, az onogurokkal, kazárokkal stb.[5] A török együttélésbõl hozott nyelvet és szokásokat az õ idejében még jól ismerték. A szomszédos szláv népek nyelvébõl is ihletõdtek, fõleg ami a keresztény vallást illeti.

            Anyja, Sarolta (törökül fehér menyét), Gyulának, a keleti, erdélyi országrész fejének, az ország második emberének volt a leánya. Sarolta Vajk fiának a keleti, bizánci kereszténységrõl is beszél, amellyel még apja udvarában ismerkedett meg. Amikor altatta fiát, keleti meséket mondott neki. Leggyakrabban a „Csodaszarvasét”, amelyben két testvér, Hunor és Magor napokon át vadászik a mocsaras-lápos vidéken. A szarvas egy tóhoz vezeti õket, melynek vizében két fürdõ hajadont találnak, akiket azonnal feleségül vesznek. A Hunor leszármazottai lesznek a hunok, a Magor gyermekeibõl a magyarok. A kis Vajk figyelemmel hallgatja a turulmadár legendáját is, miképpen hozza a sólyom madár az újszülött gyermekek lelkét a földre.

Ez a mitikus madár lesz az Árpád-ház címere, melynek Vajk az örököse. A mai történészek tagadják, hogy az Európában nem jó emlékû hunokkal rokonok lennénk. Valamikor ugyanezt állították. Azt azonban elismerik, hogy Attila, az „Isten ostora” az ötödik század kezdetén, mielõtt rárontott volna Európára, a magyar alföldön gyûjtötte össze a hun törzseket. Pannónia, a távoli, de gazdag római provincia, valamikor a kelták földje is volt, olyan szentet is adott a katolikus egyháznak, mint Toursi Szent Márton, aki kabátját kettéhasította, hogy segítsen fázó testvérén, akiben hitte, hogy Krisztus közeledik feléje. Szent Márton ma gyönyörû példaként állhat elõttünk, amikor a gazdag Európa nincstelen fele áll meztelenül dideregve az integráció kapujában, és kéri felvételét az Egyesült Európa sorába.

       Vajk négy éves, amikor 973-ban szüleivel együtt Szent Galleni Brunó I. Ottó császár megbízásából megkeresztelte. A gyermek nevet változtatott, ami az akkori szokásokhoz viszonyítva ritkaság volt. Anyja, mielõtt megszülte volna õt, álmot látott, melyben Szent István vértanú jelent meg neki, és megjövendölte, hogy fiút fogy szülni, aki népének elsõ megkoronázott keresztény uralkodója lesz. És kérte, hogy nevére keresztelje a gyermeket. Ettõl kezdve Vajkot Istvánnak hívták, mely görögül (Stephanos) „megkoronázottat” jelent.

          István, miközben növekedett, hallgatta apját, amint felidézte neki a múltat, és ebbõl megértette, miért kellett megkeresztelkedniük. A Nyugat-Szibériából származó õsei keresztül jöttek, az Ural hegységen Kr.e. az ötödik században, és megtelepedtek a Magna Hungáriában, a mai orosz Baszkira területén, ahol majdnem ezer évet éltek. Valószínûleg a hunoktól zaklatott népek nyomásának engedve, akik Kelet felõl zaklatták és fenyegették, a Fekete-tenger felé vették az irányt, és megtelepedtek Lebédiában, ahol a kazárok szövetségesei voltak, majd Etelközben, az „öt folyó között”, a Dnyeper alsó-folyásánál. A IX. század végén egy új –és utolsó – haza várta õket: a Kárpát-medence. Ez több nép közös hazája volt akkoriban, ahol laktak frankok, szlávok és avarok.

         A kis Vajknak bizonyára a honfoglalás története tetszett a legjobban, mégpedig a „fehér ló” mondája, melynek bizonyára valamilyen valóságos alapja is van, mégpedig a magyarok és Szvatopluk, a morvák vezére közötti 894-es szerzõdés. A magyarok  Kusid nevû követe megérkezett a Duna partjára, ahonnan egy kulacs vizet, egy tömlõ füvet és egy tarisznya földet vitt a magyar törzseknek, akikkel megkóstoltatta a vizet és a füvet is, ami nagyon jónak tûnt a honfoglalás küszöbén álló társainak.  A követ visszatért, hogy megkeresse a herceget, és hogy egy fehér lovat, nyerget és arábiai aranyozott kengyelt ajándékozzon neki az országért cserében. Szvatopluk és a morvák késõn ébrednek rá, hogy nem viccelnek a magyarok. Megtámadják õket, de elveszítik a csatát, és Szvatopluk maga is a Dunába fullad.

         Természetesen a valóság sokkal durvább és kevésbé élvezetes történet volt. Amikor a besenyõk rátámadtak a magyarokra, azok Nyugatra húzódtak, megmászták a Kárpátokat és Észak – Keletrõl egy félig szövetséges, félig leigázott nyolcadik törzs, a kabarok társaságában, Árpád vezetésével megszállták a Kárpát-medencét. Ekkor, 895-ben körülbelül egyszázezren voltak, és az új, hazájuk nagyobb volt, mint a mostani Magyarország, a Keleti-Kárpátoktól egészen Bécsig nyúlott, ami akkor egy falu volt a többi között. Annyi keleti nomád néptõl eltérõen, akiket a hunok legyõztek vagy megsemmisítettek, esetleg maguk elõtt is hajtottak, pajzsként az ellenséggel szemben, a magyarok – fogjuk látni – szent Istvánnak és az õ politikájának köszönhetõen, de utána annyi szorgalmas munka bátor kiállás és hõsies vérhullatás révén is megmaradt, megõrizte nyelvét és kultúráját.

        Mielõtt letelepedtek volna, még egy fél évszázadon át zaklatták Keletet és Nyugatot egyaránt. A nyugati szomszédoknak ez sokkal rosszabbul esett, ezért a történelem inkább ezekrõl a kalandozásokról beszél. A nálunk mesésnek tûnõ nyugati rabló hadjáratok azért is ismertebbek, mert a magyarok mindig szívesebben meséltek arról, hogy olykor páncélos hadsereggel is verekedhettek. A kis Vajk élvezetesen hallgatja apját, amint õ meséli, hogyan mentek a magyarok felnyergelt „aranyszõrû” (arannyal vagy rézzel font), fölnyergelt lovakkal, hátukon legfontosabb fegyverükkel, íjjal, kezükben kétélû karddal  az ismeretlen Európa felé, ahol – Attilára vagy a vikingekre emlékeztetõ buzgósággal rabolták a kolostorokat, itták meg a barátok pincéjébõl a bort, zavarták az életet. A keresztény Európa számos krónikása – mert mindenkinek van egy nézõpontja – tragikus sorokban örökítette meg az általunk szépnek festett „kalandozásokat”. Európa templomaiban és kolostoraiban pedig ezt imádkozzák: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” Apja beszámolói után a kis István elképzeli, milyen véres csatákat vívhattak õsei.

         Amikor a magyarok Nyugatra „zarándokolnak”, Európa gyengélkedik, nem képes megállítani õket. Ismeretlen harci technikájukkal nem is tudnak mit kezdeni. Eljutnak egészen a Pireneusokig, bejárják a Provence vidékét, eljutnak Szicíliáig, északon pedig „megfürödnek” a La Manch-csatornában, „meglátogatják” a Baltikumot is. Mindenütt fosztogatnak, rabszolgaként hozzák haza a foglyokat. Az egyik magyar vezér, aki éppen egy germán herceget vert agyon, így kiáltott rá: „Elõttem mégy a túlvilágra, és ott a szolgám leszel!” A fiatal István, aki keresztény neveltetésben részesült, már sejtette, mi következik. 933-ban egy elsõ vereség Mersburgnál, majd 955 augusztus 10-én Lechfelden a szász származású Ottó, akit a germán hercegek segítettek, darabokra aprította a magyarokat, akik szintén sokan voltak, de nem számoltak a megszervezett ellenfél erejével.  Bulcsú horkát és a többi vezért, akik ekkor vezették a kalandozó magyarokat  Rattisbonnban, ami a Karolingok néhai keleti fõvárosa volt, fölakasztották.

     Taksony (955-970) és különösen fia, Géza (970-997) fejedelem levonták a következtetést a tragikus történelembõl és a látottakból. De mit láttak? A kereszténységet, mely hatalmas lépésekkel terjeszkedik Északon és Keleten. Germániát, melynek hatalma nõ, és egyetemes uralomra törekszik, a Bizánci Birodalmat, mely éppen tetõpontján van. Föl kell venni a kereszténységet, vagy elveszni. Nincs más választás. A kereszt árnyékában itt a Kárpát-medencében egy országot kell alapítani. De melyik keresztet válasszák? A Bizáncit vagy a rómait? A Bizáncival már találkoztak. Kalandozásaik során aranyat és kereszténységet hoztak Keletrõl.  Sarolta apja – Gyula –  görög rítusban keresztelkedett meg, sõt egy jövendõbeli püspökkel, Hierotheosz társaságában tér vissza. Gézát nyugtalanítja az Ottó és Théophano házassága révén készülõ Germán –Bizánci barátság. Miután Bulgáriát Bizánc bekebelezte, a potenciális szövetségesek ellenségesen tekintettek a keleti terjeszkedés irányába. Ettõl kezdve Magyarország minden útja Rómába vezetett. Géza követeket küldött a császárhoz azzal az üzenettel, hogy országa fölvenné a latin kereszténységet. Miután megkeresztelkedett családjával együtt, a fejedelem, Géza, tovább gyakorolja a sztyeppei pogány vallást, a sámánizmust, lelkében pogány marad. Amikor szemére vetik ezt, azt válaszolja, hogy elég gazdag ahhoz, hogy több istennek is áldozhasson. Megtérése, melyet ötezer elõkelõ férfi és nõ követett, politikai okokból, és nem vallási meggyõzõdésbõl történt. Azért tette, hogy központi hatalmát megerõsíthesse, ellenségeit összeroppanthassa, és országát megkímélhesse a pusztulástól. Tûzzel – vassal terjesztette a kereszténységet. A besenyõk törzsfõnökét, Thonuzubát élve temettette el.  Minden esetre már Géza elkezdte a keresztény integrációt, Istvánnak azt csak be kellett fejeznie. A történelem méltatlanul mellõzte Géza alakját, talán pogány hite miatt tette. Nyilvánvaló, hogy neki is nagy szerepe volt a kereszténység felvételének és terjesztésének munkájában. István azt egyedül meg sem tudta volna tenni. Egy legenda szerint Gézát álmában egy fiatalember figyelmeztette volna, hogy fia fogja a munkát befejezni, mivel „te véres kezû vagy”. Kívülrõl tekintve Géza nagyon jó politikus, bölcsességgel, de határozottan kormányoz, leállítja a kalandozásokat, állandósítja a határokat, és kapcsolatot tart a germán birodalommal. Halála elõtt egy évvel, 976-ban megpecsételi ezt a szövetséget fiának Istvánnak és Bajor Gizellának házasságával, aki a jövendõbeli II. Szent Henrik leánya volt. Alig kerülhetett trónra, veszélybe kerül a fiatal király. Koppány, a dél-nyugati területek hatalmas ura, a dinasztia legidõsebb tagja lázad fel ellene, követelve a hatalmat az õsi Árpád-házi szokásjog szerint, és az özvegy Sarolta asszony kezét kérve. A kikerülhetetlen összecsapásra a Balaton déli partján került sor 997. novemberében. A bajor lovagok segítségével és Szent Márton védelme alatt István megnyeri a csatát. Koppány testét felnégyelik. Hogy senki ne felejtse el a lázadás büntetését, testét fölszegezik a négy legnagyobb vár kapujára. Hogy megköszönje szent Márton segítségét, István az õ védelme alá rendeli az új pannonhalmi bencés kolostort. Néhány évvel késõbb Gérbert d’Aurillac, aki egyelõre még csak ravennai érsek, de figyelemmel kísérte az eseményeket, pápa korában így kiált föl: „Végre a mienk a hatalmas Szkítia is, nem hiányzik semmi a Római Birodalomból.”

         Amikor István megkoronáztatta magát, egyházának és országának a jövõjét a keresztény Európához kötötte. S mert ezt akkor éppen egy tehetséges pápa és egy rendkívüli császár vezette, lehetõséget teremtett István számára. Egy olyan történelmi pillanat volt, amit István jól ki tudott használni. István jól látta, hogy a keleti terjeszkedés nem egészen érdektelen akció, István megteszi a szükséges lépéseket, hogy a születendõ keresztény Magyarország nehogy feudális függõségbe kerüljön. A lengyel Boleszlótól eltérõen, aki hûbéresküt tett és évente ki kellett állítania 300 lovas katonát III. Ottónak, István megõrizte függetlenségét. A császár maga és a pápa is támogatta a magyar és a lengyel egyházak nemzeti függetlenségét, ami nem igen tetszett a hatalmát kiterjeszteni vágyó német egyháznak.

         István megkoronázása végleg kiiktatja Bizánc „kísértését”, amely a pápa és a császár riválisa volt egészen a XII. századig. István ügyes diplomáciával szereli le a keleti kísérletet, melynek szintén hallatlan lehetõsége nyílt Magyarország megszerzésére, mivel a helyi szereplõk sem voltak teljesen érdektelenek. Magyarország volt már Bizánc oldalán a Bulgárok ellen. István katonai szövetséget köt II Bazil császárral[6] és Imre fiának egy bizánci hercegnõ kezét, kéri meg. Nyugati irányultságával megsérti, és maga ellen lázítja a Bizánccal szimpatizáló Gyulát, Erdély urát, aki már a bizánci hitben keresztelkedett meg. István nagybátyja 1002-ben fellázadt. A király azonban megbocsátott neki. 1008-ban Ajtony vezér, akinek tulajdonában vannak a sóbányák, lázad fel az új rend ellen. István rajta is segít, úgy hogy leveri hadait, de neki is visszaadja hatalmát. Lassan az ország szuverén ura lesz, aki kíméletlenül térít kardjával és életpéldájával.

            1001-ben a ravennai zsinaton vetik meg az alapját a magyar egyháznak. Jelen van ott a pápa, a császár és Cluny Odó oldalán Astrik apát is, aki eléri azt, hogy Esztergomot érsekséggé nyilvánítsák, és még négy egyházmegyét alapíthassanak Magyarországon, úgy, mint Lengyelországban. Ezért a tettéért Asztrik kalocsai püspök, majd Radla halála után, aki a késõbbi vértanú legjobb barátja volt, esztergomi érsek. Késõbb István tízre növeli az egyházmegyék számát.

            Apjával ellentétben István õszinte keresztény volt, aki hitt a kereszténység tanításában, és meggyõzõdéssel állt annak szolgálatára. Királyi és apostoli hatalmát egyesítette, hogy megtérítse az országot. Példájával és kardjával viszi elõre az egyház ügyét országában. „Nem lát ellentétet a kard és az evangélium között, ha Isten ügyérõl van szó.”[7]  Minden tíz falut kötelez, hogy templomot építsen magának. Gyakran ezek csak kis építmények voltak, amiben az oltár, a pap és a kísérete fért be, a nép kínt hallgatta a szentmisét. Mindenkinek kötelessége volt a vasárnapi szentmisehallgatás. Csak egy ember maradhatott otthon családonként, aki a tûzet õrizte.  A keresztény erkölcsök védelmére kemény törvényeket hozott. A tolvajoknak levágták a haját vagy a kezét.

            Az egyháziakat számos kiváltsággal halmozta el: tízedet kaptak minden háztól, a papok szolgáltatták az igazságot, javait szigorú törvények védték. Minden új egyháznak, templomnak, két birtokot, két szolgát, két lovat, hat ökröt, két tehenet, és harmincnégy szárnyast adott.  Bátorítja a szerzetes kolostorok alapítását is. Ereklyéket gyûjt az alapításhoz, elõírja a vásár napját is, megszervezi és koordinálja azokat. Gellért szerzetest maga mellett tartja és meggyõzi, hogy nyisson teológiát a papok képzésére. Udvarában az egyház törvényeit és szokásait érvényesítette. Minden vágya az volt, hogy országát kereszténynek tekintsék végre.

            Magyarország azonban nem hagyja el egyik napról a másikra a crudelitast a credulitasért, a nyers pogányságot a keresztény hitért. Erõszakos törvényekkel, egyik napról a másikra nem lehet megtéríteni az országot. Egy országnak és egy népnek a szokásait, erkölcseit nem lehet egyik napról a másikra feledtetni. A keresztény hit kötelezõ volta bosszút és ellenségeskedést szült. A nép pedig sokáig emlékezett pogány gyökereire, melyeket titokban még sokáig gyakorolnak a források, a fák és a temetõk mellett. Az Árpád-házi királyok még a XIII. században is küzdenek ellene.

            1018-ban István megnyitotta az ország határait Európa számára. Keresztül engedte a kereszteseket az országon, akik a Duna mentén Jeruzsálembe igyekeztek. Ez az útvonal akkoriban jóval olcsóbbnak bizonyult, mint a tengeri és gondosan ki volt építve. Lássunk egy középkori útikalauzt: „Magyarország a Fischa folyó közepénél kezdõdik. Itt található a Heinburg vára, majd onnan kétnapi járásra Gyõrnek vára. Ez utóbbi és Fehérvár között háromnapi távolság van, és ugyanennyi Tolnáig.” István gondoskodott a zarándokok és a keresztesek szállásáról és ételérõl is.

A magyar zarándokút azonnali sikerhez vezetett, ahogyan azt Raul Glaber megjegyzi: „Ebben az idõben mindaz, aki Galliából és Itáliából a Szentföldre igyekezett, elhagyta a tengeri utat, hogy ennek az Istvánnak országát válassza, mert ez testvérként fogadta az idegent, megvendégelte õket. A király hívására sokan elindultak Jeruzsálembe.” István király zarándokházat építtetett Jeruzsálemben, Rómában és Ravennában a magyar zarándokok részére. Azzal, hogy utat nyitott a zarándokoknak, Európát engedte be az országba. Lassan Magyarország Európa védõbástyájává vált az ortodox világ és a pogány török hordák határvidékén.

            Az evangelizáció és az államszervezés párhuzamosan folyt István idejében. Az egyháznak köszönhetõen Istvánnak volt alkalma megszervezni a várispánságokat, melyeknek száma a 12. században 72 körül volt, a vármegyéké eredetileg, szent István korában 45 lehetett és késõbb sem volt sokkal több.[8] A királyi birtokok területének összessége meghaladta az ország területének felét. Támogatta a magántulajdont és a rabszolgaság átalakulását szolgasággá. Államában kevésbé érvényesültek a feudalizmus törvényei, mint Nyugaton.[9] Az új várakra épült a királyság katonai szervezete, mely hatékonyságát bebizonyította 1030-ban, amikor II. Konrád megtámadja Magyarországot, hogy azt feudális függésbe süllyessze. A magyarok ragyogó gyõzelmet vívnak Bécs közelében a császár seregei fölött.[10]

            Tudott-e írni-olvasni István király? Mindenesetre õ a szerzõje az Intelmeknek, melyeket 1013-1015 között írt fiának, Imre hercegnek. Az Intelmek modelljéül a Karoling és a Bizánci udvarokban használatos „Fejedelmi tükör” szolgálhatott, melyet a magyar király udvarában is használtak.[12] Tíz fejezetének egyike kiemeli az idegenek szeretetét és megbecsülését: „Mert az ország, amelyikben csak egy nyelvet beszélnek és csak egy kultúra ismeretes, gyenge és szegény.  Parancsolom tehát, fiam, hogy fogadd jól az idegeneket, és jól bánj velük.”  Imre soha nem valósíthatta meg apja tanácsait, mert 1031-ben, vadászat közben meghalt. Gyermeket nem hagyott hátra. A trónutódlás felborzolta az ország kedélyeit, megkezdõdött a trónért a harc. István egyik unokatestvére, Vazul volt az elsõ összeesküvõ, aki a nemzetségi szokás szerint magának akarta a trónt. István azonban azzal tette ártalmatlanná, hogy megvakíttatta. A nagyobb biztonság kedvéért fülét ólommal megdugaszolta. Vazul három fia, András, Béla és Levente Lengyelországban keresett menedéket. Közülük kettõ, András és Béla késõbb trónra kerülnek.[13]

            Szent István király 1038. augusztus 15-én adta vissza lelkét az Örökkévalónak, hatvanegynéhány éves korában, és Imre herceggel együtt a fehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra. Szenttéavatása, melyet Szent László járt ki VII. Gergely pápánál, 1083. augusztus 20-án történt, Imre herceg és Gellért vértanú püspök szentavatásával egyidõben.

Szent István koronája a magyar függetlenség és a szabad Magyarország szimbólumává lett az évek során. Története eléggé viszontagságos. Annyit tudni vélnek a történészek, hogy az eredeti korona nem maradt fenn. A Szent Koronát, amelyet a hagyomány Szent István személyéhez kapcsol, csaknem kétszáz évvel késõbb, a 12. század végén állították össze két részbõl. Ekkor készülhetett felsõ része, az ún. latin korona, míg az alsó, görög feliratú rész korábbi, az 1070-es  évekbõl származik. Hasonlóan nem maradtak ránk az eredeti felségjelvények sem, amelyeket a pápa a koronával együtt küldött.[14] A szentként tisztelt korona gyakran elhagyta az országot: a XII. században Ausztriába került, a XV. században Prágában találjuk; Mátyás király szerzi vissza hatvanezer arany forintért, kétszer is megjárta a török fogságot, majd Ausztriából kerül haza. Az 1849-es forradalom idején két fiatal facsemete közé ássa el Kossuth Lajos két bujdosó katonája, négy év múlva megtalálják, Szálasi kezébe került 1944-ben. 1946-ban az Amerikai Egyesült Államokba viszik, ahol több mint harminc évig vasszekrényben õrizik. Végül, 1978. január 6-án Cyrus Vance államtitkár visszaszolgáltatja Magyarországnak.

Szent István koronája idén, 2000.január 1-én tette meg utolsó útját a Nemzeti Múzeumból a budapesti parlamentbe. A kíséret világszenzáció is volt, mivel több száz állig felfegyverzett díszrendõr kísérte páncélautókkal Budapest legszebb utcáin keresztül, miközben az egész világ láthatta: a magyar nemzet tiszteli szentjeit s ragaszkodik keresztény hitéhez. Az országházban elhelyezett Szent Korona nem csupán Szent Istvánra akarja emlékeztetni a harmadik évezred küszöbén élõ, Európába igyekvõ magyarokat, hanem arra a hitre is, amelybe belekapcsolta népét, és azokra az országrészekre is, amelyek valaha hozzátartoztak.

Baróti László-Sándor

Györffy György: István király és mûve, Balassi Kiadó, Budapest,2000.

Györffy György: Választás Kelet és Nyugat között, História, 1997/7, 3-5.