Mi az, amit mi templomnak hívunk?

Nyomtatás
Kategória: Lelkipásztori munkák
Megjelent: 2009. augusztus 21. péntek

 

 Jelen írás fõhajtásnak szántam azok elõtt, akik Gyergyószentmiklóson a Bucsin-negyedi Szent István templom alapkövét letették, akik adományaikkal, téglajegyek vásárlásával és bárminemû munkájukkal annak felépítését segítették vagy segíteni fogják.

Bevezetés

           Mi a templom? Kérdezi a Keresztény Élet hittankönyvünk. A kérdés gyerekesnek hangzik, hiszen mindenki tudja, micsoda az, még azok is, akik soha nem lépték át küszöbét, ezért úgy tûnhet, nem is érdemes válaszolni rá. Mégis ezen a feleleten nyugszik a keresztény mûvészet, a liturgia és a húsz évszázados vallásos társadalom lélekrajza is. A válasz azért is fontos, mert ebbõl kell kiindulnia, és ehhez kell igazodnia minden cselekménynek vagy rendezvénynek, amely e templomban, vagy annak a közvetlen környezetében történik.
           Ahhoz, hogy világos és teljes feleletet kapjuk feltett kérdésünkre, meg kell vizsgálnunk annak keletkezési, elterjedési és fejlõdési körülményeit, hogy ezek eredményeit alkalmazzuk mai templomainkra. Ha közvélemény-kutatást készítenénk a kérdésrõl, a feleletek minden valószínûség szerint eltérõek lennének, ami azt bizonyítaná, hogy nem mindenkinek van helyes fogalma arról az épületrõl, mely lakótelepeink legszebb színfoltjai közé tartozik.
           Indulásképpen építsünk egy templomot úgy, hogy menjünk vissza idõben annak keletkezési körülményéig, minek során egy ideális templomot kapunk, mely modellként szolgál majd a mi templomainknak is. Templomaink, legyenek régiek vagy újak, a hit, az építészet és az ikonográfia mûvészetének sokszínû örökségét képezik, melyeket több generáció alkotott és ismert magáénak, s amelyek újrafelfedezése új és gyanútlan színekbe helyezheti azokat.
           Módszernek azt az egyszerû eljárást választjuk, hogy a hit õsatyáit kérdezzük meg témánkkal kapcsolatban, és próbáljuk értelmezni szavaikat, hogy megértsük gondolataikat, amelyek vallásos életüket irányították. Elsõként az egyház történelmének kezdeti századait vizsgáljuk, majd azt a kort, mely a Milánói ediktummal kezdõdött. Történelmi vizsgálódásaink után betekintünk Nyugatra és Keletre, majd levonjuk következtetéseinket, és a templom berendezéseinek legfõbb tárgyait ismertetjük.

Az elsõ két század keresztény egyházközössége

          Krisztus feltámadása után az apostolok és a hozzuk csatlakozott megtértek egy sajátos közösségben éltek. Egy bizonyos ideig hibrid volt a liturgiájuk.

           „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (Ap. Csel. 2,42). De ugyanez a könyv azt is megjegyzi, hogy „Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyûltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerû szívvel vették magukhoz az ételt” (2, 46).
           A „házaknál” kifejezés: vajon a saját lakóházaik voltak, vagy mivel mindenük közös volt, közösségi házakat vásároltak, vagy pedig olyan házakat, amelyek a liturgikus összejöveteleket szolgálták? Az Ap. Csel.-bõl azt is megtudhatjuk továbbá, hogy „Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak” (2, 1). A „hely” lehetett a liturgikus cselekményekre használt épület vagy pedig egy terem, amely befogadta ilyenkor a gyülekezet tagjait. Építészetileg hasonlítania kellett a vidék hasonló célra használt épületeinek stílusához, a zsinagógához, amit az újkori ásatások is alátámasztani látszanak.
           Ezt erõsíti meg Jeruzsálem püspökévé lett Szent Jakab is az õ második levelében, melyet zsinagógának nevezett közösségének írt. Ebben a megszólításban észrevehetõ a szó kettõs jelentése is, amely ugyanúgy utal a közösségre, mint annak kultikus helyére. Jakabot Kr.u. 44-ben fejezték le Heródes Agrippa idejében, ami arra is enged következtetni, hogy levelét 40 és 44 között írhatta, mondhatnánk, 10–12 évvel Krisztus feltámadása után. Ebben a levelében Jakab tiltakozását fejezi ki a gyakorlat ellen, mi szerint a zsinagógában külön helyre ülnek a gazdagok, és külön helyeken foglalnak helyet a szegények.
           A zsidó fõtanács vezette keresztényüldözés kirobbanását követõen, amit István diakónus megkövezése fémjelez Kr.u.36-ban, a tanítványok a diaszpórákba szóródnak szét. Elõszeretettel keresik fel a zsidó közösségeket, amelyek a zsinagógáik köré tömörülnek, melyeknek a száma ebben a korban a Talmud szerint négyszáznyolcvanra tehetõ. Késõbb, az alakuló keresztény közösségek elhagyják a zsinagógát, és valamelyik új tagjuk nagyobb házának nagytermében gyülekeznek. Ez történt Troászban, mondja el az Ap. Csel. 20. fejezete. Pál apostol ide, a ház harmadik emeletének termébe gyûjtötte össze egy alkalommal éjszakába nyúlóan a közösséget. „Az emeleti teremben, ahol összegyûltünk, volt lámpa bõven” (Ap. Csel. 20, 8). Pál itt egy hosszabb tanítást adhatott, mert hallgatóságának egy részét elnyomta az álom, s egy Eutichusz nevezetû ifjú, aki az ablakban ült, elaludt, s leesett a harmadik emeletrõl. Lukács így folytatja: „Holtan szedték össze. Pál lement hozzá, ráborult, átölelte, s így szólt: „Ne aggódjatok, még benne van a lélek.” Utána fölment, megtörte a kenyeret, evett, és hosszan beszélt, egészen virradatig, aztán útra kelt” (Ap. Csel. 20, 10–11). Pálnak ez volt az elsõ halott-támasztása.
           Az elsõ keresztények generációja lassan szakított a zsinagógával és a zsidó szokásokkal. A szakítás akkor vált véglegessé, amikor Péter és Pál felhagytak a körülmetéléssel, s beengedték a pogányokat az egyházba. Pál ettõl kezdve különbséget tesz zsidók és keresztények között. Például akkor, amikor így ír a korintusiaknak: „akik üdvözülünk” (1Kor 1, 18). A szombat helyett, Krisztus feltámadásának napja, a vasárnap lett az ünnepük.
           Ezzel egy idõben a nyelvhasználatuk is megváltozott. A keresztény közösség megjelölésére már nem a zsinagóga szót, hanem az „eklésia” szót használják. Amikor Pál és János apostolok leveleikben az „eklésia” szót használják, elsõsorban a lelki-közösségi entitásra, Krisztus egyházára gondolnak. A kifejezés alkalmazása az összejövetelek helyére csak késõbb jött szokásba, akárcsak a „zsinagógáé”, mely kezdetben szintén csak a zsidó közösség megjelölésére szolgált, s csak késõbb vonatkoztatták az Írások olvasásának és magyarázatának helyére is. Ilyen elõzmények után honosodott meg az „eklésia” kifejezés Nyugaton, minden valószínûség szerint Pál apostol közvetítésével, aki 60 körül Rómába érkezett.
           Rómában, akárcsak Keleten, a keresztények a jómódú egyháztagok házainak nagytermeiben gyülekeztek. Errõl beszédes nyomok maradtak a római katakombák és néhány bazilika falain is.
           A 2. század közepén, 150 körül keletkezett dokumentumok, szent Justinus levelei már a keresztények vasárnapi összejöveteleirõl beszélnek. Ezt olvassuk: „Azon a napon, amelyet vasárnapnak hívnak, mindannyian, akik a városban vagy a vidéken laknak, ugyanazon a helyen gyûlnek össze.” A vasárnapi összejövetelek természetesen már sokkal korábban is léteztek.
           Tévednénk, ha azt hinnénk, hogy az egyház történelmének az elsõ háromszáz évében folytonos volt a kereszténység üldöztetése. Sõt, általános jelleget csak a harmadik században öltött, amikor Septimius Severus 202-ben kiadta rendeletét a megtérõk ellen, majd drámai alakot öltött Décius császár idejében, aki a keresztények lojalitását ellenõriztette, és még más esetekben. De a ki-kirobbant üldöztetések között hosszú békés évek is voltak, amikor a kereszténység fejlõdhetett és virágozhatott.
           Caracalla császár 212-ben polgárjogot adott minden szabad embernek, aki a birodalom területén élt. Így a keresztények is építkezhettek, földet vásárolhattak és anyagilag is megerõsödhettek, annyira, hogy már-már a császári udvarra is kiterjedt befolyásuk. Ez történt: Severus Alexander (222–235), Philippus Arabus (244– 249), akik ediktumaikban biztosítottak békét a keresztényeknek, amit õk arra is kihasználtak, hogy építkezzenek, s növeljék bázisukat. Így történt meg, hogy a római keresztény közösség nézeteltérésbe sodródott ingatlan vásárlása folyamán egy kocsmárossal. Az ügy Severus Alexander színe elé került, aki a keresztényeknek kedvezõ ítéletet hozott, mondván, hogy egy istentiszteletre használt ház többet ér, mint egy italozóhely.
           Gallienus császár (253–268) pedig 260-ban, miután Valerius üldözte a keresztényeket, kiadta rendeletben, hogy szolgáltassák vissza a tanítványok elkobzott házait. Ilyen alkalmakat felhasználva természetes volt, hogy a keresztények visszafoglalják templomaikat s újakat építve, gyarapítsák azokat. A 212. évi építkezési lehetõségek nem csak Rómára voltak jellemzõek, hanem az egész Birodalomra. Ezért van az, hogy a korszakban máshol is épülhettek keresztény istentiszteleti helyek. A szíriai közösség például építkezett, amirõl az Eufrátesz-parti, keresztelõ medencével is ellátott Dura Europos-i háztemplom is tanúskodik, amelyet 230 körül építettek s 260-ig használtak, amikor a perzsák a várost lerombolták. A Didascalia címû kézirat értékes és hasznos liturgikus tájékoztatást ad, amely a kor közösségeinek és egyházának jellegeit is megvilágítja. Az egyház terjedése annyira gyors és látványos volt, hogy annak láttán a pogány Porphirius dühösen állapította meg 268-ban a Discursus contra cristianorum címû mûvében, hogy a keresztények „hatalmas termeket építettek, melyekben imádkozni gyûlnek össze”. Természetesen a nagy üldöztetés századában a kereszténység terjedése kevésbé volt ismert a külvilág elõtt. Az egyház elsõ történésze, Cezarea-i Eusebius megerõsíti állításunkat, amikor mûvében azon örvendezik, hogy a 2. század közepén mindenfelé keresztény összejöveteleket szerveznek, melyekben tömegek gyûlnek össze imádkozni. S még hozzáteszi: „Ezért nem elégednek meg a régi épületekkel, hanem minden városban nagy templomokat emelnek maguknak”. Eusebiusnak ez a mondata számunkra az elsõ olyan híradás, amely az ecclesia szót az építmény-egyházra (templomra) vonatkoztatja. Sajnos, nem tudjuk, milyenek lehettek ezek a templomok, mert Diocletianus császár 303. február 24-i rendeletére valamennyit megsemmisítették.
           Ahhoz, hogy jobban megértsük a templom õskeresztény kori fogalmát és jelentését, szükséges, hogy megvizsgáljuk és elemezzük az ecclesia szó eredetét és jelentését is az említett korban.
 
{mospagebreak}

Az ecclesia

           Mindenekelõtt meg kell állapítanunk, hogy a latin ecclesia szó a görög ekklesia-ból származik, s azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy az egyház nyelve a kezdeti századokban a görög s nem a latin volt. A katakombák feliratai görög nyelvûek.
           Másodszor azt kell megjegyeznünk, hogy az ecclesia bibliai kifejezés, aminek elsõ jelentése a Septuaginta fordításban gyülekezet. A Septuaginta bibliai fordítás Alexandriában készült II. Ptolemaiosz kérésére Kr.e. 283 és 246 között.
           Az ekklesia kifejezés, aminek az egyház csak egyik jelentése, a görög világot, a nép összességét, a démoszt, mint politikai erõt is jelölte. Ez az értelem csak színt ad a szó vallásos jelentésének, amikor Pál apostol az egyházban összegyûlt közösségrõl tárgyal: „azt hallom, hogy amikor közösségbe gyûltök, szakadás mutatkozik köztetek” (1Kor 11, 18). Görögül: „Umaun en ekklesia.” Fenneb Pál az ekklesia kifejezést többes számban is használja: „Ha pedig valaki vitatkozni kíván, nekünk ez nem szokásunk, sem Isten egyházainak" (11,16). A Septuaginta fordításban a szó egy kultikus célra összegyûlt közösséget jelent (…), akár az Ígéret földjén, Izrael liturgikus közösségét a királyság korában, akár pedig a babiloni fogság után.
 
            Jézus azonban soha nem használta az ekklesia kifejezést, mert nem görögül beszélt, hanem arámul. Mikor azonban Péternek azt mondja: „És mondom neked, te Péter vagy és én erre a kõsziklára fogom építeni egyházamat…” (Mt 16,18), akkor az arám Qahal, Edta vagy Kenista szavak valamelyikét használhatta. A zsidók azonban átvették a sünagogé görög kifejezést, mely gyülekezetet jelent, héber szóval azonban ugyanezt a knesset szóval jelölték. A knesset kifejezés a babiloni fogságban keletkezett, ahol a zsidók összegyûltek, hogy Sionért imádkozzanak. Amikor innen Cyrus 538-as rendelete nyomán megszabadultak és hazamentek, rendszeresítették az összejöveteleket a Tóra nyilvános felolvasása céljából. Lassan az összejövetelek, amelyeket a Septuaginta zsinagógának nevezett, nevüket adták a gyülekezetnek helyet adó épületnek is.
           Az elsõ keresztény generáció Isten új népének tudta magát, mint ahogyan azt Péter apostol levele tükrözi: „Ti valamikor nem voltatok nép, most pedig Isten népe vagytok” (1Pt 2,10) és egy olyan szóval fejezte ki identitását, amit Pál apostol a gallok elõdeinek, a kis-ázsiai galatáknak az Isten Izraele kifejezéssel jelöl meg, amelyet a Septuagintából kölcsönzött, s tökéletesen alkalmasnak bizonyult arra, hogy megjelölje azt a közösséget, amelyet az ApCsel „az üdvözültek”-nek (2,47), Pál pedig a korintusi híveknek írt levelében „megváltottak”-nak nevez (1 Kor 1,18).
           Ilyen elõzmények után a görög ekklesia kifejezés az egyház nyelvezetében meghonosodott, elõször csak a gyülekezetet (közösséget), majd annak a helyét (a templomot) is jelentette.

Diocletianus császár egyházüldözése

           A kezdeti keresztények 212-tõl ismét építkezhettek. Gyülekezeteik növekedhettek, közösségeik kitágultak, egyrészt a megtérõk száma gyarapította soraikat, másrészt a meglévõ családjaik szaporodtak természetesen – generációkon keresztül, ahonnan természetesen nem hiányoztak a vértanúk sem. Mindez megváltozott akkor, amikor Diocletianus lett a császár.
           A 3. század végén és a 4. század elején a kis-ázsiai Nikomediából származó Diocletianus vezette a Birodalmat. Nehéz megpróbáltatás volt ez neki, ezért hatalmát három helyettesével is megosztotta: Maximianusszal Itáliában és Rómában, Galeriusszal Keleten, Constantius Chlorusszal Nyugaton. Ugyanakkor fiatalembereket képezett ki a magas hivatalok betöltésére, akik között ott volt Constantinus Clorus fia is.
           284-ben a császár Kis-Ázsiában rendelte el a keresztényüldözést. 303. február 24-én ezt kiterjesztette a Birodalom teljes területére, s elrendelte a keresztény templomok lerombolását és a szent könyveik elégetését is. Úgy nézett ki, mintha a kereszténység teljes eltüntetését célozta volna meg. Ez az üldözés 311-ig tartott, amit helytartói, Maximianus Itáliában és Rómában, valamint Galerius és ennek utóda, Gaius nagy buzgalommal hajtottak végre. Nyugaton azonban (Gallia, Germánia és a Brit-szigetek területein) Constantius Chlorus, valószínûleg a keresztény feleségének befolyására, toleránsnak mutatkozott a keresztényekkel szemben, és nem is hajtotta végre Diocletianus császár rendeletét, aki 305-ben elhagyta Nikomediát és a dalmát-parti Salonaeba (ma Split) vonult vissza. De a keresztényüldözés folytatódott, kivéve Nyugatot. Nem tudjuk, mi okból, de Constantinus Chlorus 306-ban lemondott, és arra kérte Diocletianus császárt, hogy megbízatását fiának, Constantinusnak adja. Diocletianus elfogadja az ajánlatot s Constantinus lett a Birodalom nyugati részének az ura. Fõvárosát – apja és Diocletianus akarata szerint – Trierbe helyezi, folytatja apja toleráns politikáját a kereszténység tekintetében, de mint annyian addig és azután is, titokban arra törekedett, hogy egyszer a császári hatalom egyedüli birtokosa lehessen. Egyelõre keresztény tanácsadókkal vetette körül magát, s még egy katedrálist is építtetett a város elsõ püspöke számára. Így Constantinus elsõ templomát nem Rómában, hanem Trierben építtette fel. Ennek a katedrálisnak romjai ma is láthatóak a ma is meglévõ románkori katedrális alatt. Constantinus ennél is továbbment, meggyõzte a társcsászár Galeriust, hogy vonják vissza a 307-ben Salonae várában magányosan elszenderült Diocletianus császár keresztényellenes rendeleteit. Constantinus hatására Galerius 311-ben türelmi rendeletet bocsátott ki: „Úgy döntöttünk, jelen körülményeket tekintetbe véve, késedelem nélkül ki kell terjesztenünk kegyességünket, ami lehetõvé teszi a keresztényeknek, hogy létezzenek és épületeket emeljenek, amelyekben gyülekezhetnek is.” Keleten azonban, a harmadik társcsászár, Gaius, aki Galerius utóda lett, elõdjének toleranciarendelete ellenére is, hevesen folytatta a keresztényüldözést, mindaddig, amíg 313-ban Constantinus sógorának, az idõközben társcsászárrá választott Licinusnak hadai véget nem vetettek annak, legyõzve Gaius seregét, s kiterjesztve Constantinus hatalmát Keletre is.
 
           Ezalatt Constantinus, annak ellenére, hogy elõbb feleségül vette volt leányát, Faustát, Maximianust, a másik társcsászárt elfogatta, és azt Marsilliaban öngyilkosságba kergette. Helyette Maxentiust nevezte ki usurpaternek, akit Róma északi részében, a mílviusi hídon vert meg 312. október 28-án. A legenda szerint a császár ekkor látta álmában a zászlón az In hoc signo vinces feliratot a kereszttel. Ettõl kezdve Constantinus Milánóból, amit székhelyéül választott, sógora, Licinus segédletével, egyedül kormányozhatta a Római Birodalmat.
 
 {mospagebreak}
 
A Milánói rendelet

           313-ban a két császár úgy döntött, hogy egy toleráns és reális birodalmi politikát érvényesítenek. Ekkor írták alá mindketten a dekrétumot (határozatot), miszerint a kereszténységnek és az összes többi kultusznak egyforma szabadságot adtak a birodalom teljes területén. E dekrétum értelmében egyformán szabad gyakorlatot nyert minden vallás, köztük a kereszténység is, de ennek bizonyos rehabilitációs lehetõségeket biztosított. Elrendelte továbbá a Diocletianus által elkobzott egyházi javak azonnali és tényleges visszaszolgáltatását, valamint a lerombolt templomok restaurálását.
           Constantinus különben hamar összekülönbözött sógorával és helynökével, Licinusszal, akire a Birodalom keleti felét bízta. Nemsokára ellene is háborút hirdetett, melyben legyõzte õt, és miután hat hónapig fogva tartotta, 320-ban kivégeztette. Ez volt Constantinusnak a sok közül az egyik véres cselekedete, aminek ellenére is a középkorban õt szentté avatták.
           Különben Constantinus császár az egyház malmára hajtotta a történelem kerekét. Õ egyszerre volt kezdeményezõ, teremtõ és békefenntartó erõ. Nemcsak felszabadította az egyházat, hanem félig-meddig államvallássá is tette, ami õt feljogosította arra is, hogy ügyeibe beleavatkozzék, mint ahogyan ezt meg is tette a donatiánizmus és az arianizmus esetében is. Aktív szerepet vállalt a Niceai zsinaton, melyet az elsõ egyetemes zsinatként barátja, Szilveszter pápa hívott össze, aki a zsinat végeztével elítélte az arianizmust, és elrendelte a Nicea-i hitvallást. Továbbá császárként képes volt arra is, hogy véget vessen Róma pogány tradícióinak, s helyettük a kereszténységet állítsa birodalmi vallásnak. Az is érdeme volt, hogy a fennmaradt pogány vallások és a kereszténység között tartós békét tudott biztosítani. Édesanyjával, (Szent) Ilonával, akinek mindvégig hatása alatt állt, a világot egy új úton indította el, amely az általa épített nagy és impozáns bazilikák mentén elég hamar és visszafordíthatatlanul megismerkedett a krisztusi eszmékkel.

Constantinus császár bazilikái

           Constantinus császár legfõbb gondja az volt, hogy istentiszteleti helyeket építsen azon épületek helyébe, melyeket Diocletiánus császár leromboltatott. Nem csupán a pillanatnyi szükségleteket akarta kielégíteni, hanem gondolt a jövõ egyházára is. Ezért parancsba adta, hogy tágas templomokat építsenek, mivel a megtérõ pogányok gyarapítani fogják az egyházat. A történelmi feltárások szerint a császár soha nem volt keresztény, bár valóban az egyház legnagyobb jótevõi közé számíthatjuk. Barátja volt I. Szilveszter pápának, szorgalmazta a Nicea-i zsinat összehívását, számos bazilikát építtetett, s magát az egyház „külsõ” püspökének tartotta. Életében nem volt hajlandó megkeresztelkedni, sem édesanyja kérésére, sem püspök barátai unszolására. Nem mondott le arról a hatalmáról sem, amit a Pontifex Maximus cím nyújtott neki. Ezzel a pogány vallásból eredõ hatalmával is az egyházat szolgálta, amikor hatalmas tekintélyét bevetve, elkövette azt a „szentségtörést”, hogy a pogány temetõ kellõs közepében felépíttesse Szent Péter apostol tiszteletére a mai bazilika elõdjét. Számunkra érthetetlen módon, de tényszerûen, miután a Nicaia-i zsinattal elítéltette a Krisztus istenségét tagadó arianizmust, élete végén mégis ennek egyik jelentõs képviselõjének, Cezáreai Euzébius püspöknek kezébõl vette fel a keresztség szentségét, vagyis ariánus lett.
           Constantinus sok templomot építtetett: elsõsorban Rómában, majd máshol, mint Jeruzsálemben és késõbbi székhelyén, a róla elnevezett Konstantinápolyban is, ahonnan a császár által építtetett bazilikákat eltûntették, felgyújttatták, s Justinianus császár idején más stílusú templomokkal pótolták. A rómaiak mindig a praktikusságra törekedtek az építészetben, a keletiek pedig a misztikumot, a szimbólumokat, a spiritualitást és a Szentíráshoz való szószerinti hûséget tartották fontosabbnak. A rómaiak gyakran folyamodtak görög építõmesterekhez – Cicerónak ketten is voltak ilyenek udvarában –, de valamiképpen a görögök megbotránkoztatására – a keleti stílus lényeges elemeit mindenkor mellõzték, vagy pedig egyszerûen átalakították, s csak díszítõelemekként használták. De õk maguk is gyakran emeltek nagy épületeket, mint amilyenek a termák és a bazilikák voltak. A termákat a fürdõhelyeken alkalmazták, a bazilikákat pedig a szórakozásra vágyó polgárok számára építették, akik ott kereskedtek, igazságszolgáltatást gyakoroltak, csereberéltek vagy éppen játszottak. A város multifunkcionális termei voltak, ahol a polgárok találkozhattak. A bazilikákat nem volt nehéz felépíteni, egyszerûek voltak a termálokhoz képest, melyek hatalmas befödött termeit sokszor óriási oszlopoknak kellett tartaniuk. A bazilika magas dupla tetõs épületszerkezet volt, melynek középsõ hajóját vékony oszlopok választották el a kétoldalt elhelyezkedõ szimpla tetõvel befödött oldalhajóktól. A könnyen felépíthetõ és széles ablakai által jól megvilágítható épülettípus kézenfekvõnek kínálkozott az egyház számára, hogy templomépületei stílusának válassza.

{mospagebreak}
 
Építészeti struktúrák

           Nem lehetett volna jobbat kitalálni a keresztény közösségek liturgikus gyülekezetei számára, mint amit az egyház és a császár választott. Természetesen a célnak megfelelõen módosították az addig kialakult formákat. Elõször is leválasztották a bazilika közepében lévõ boltíves kupolát, s az épületegyüttes keleti oldalára építették szentély céljából, mert ott kel fel a Nap, s a fény betörése a katedrálisba arra emlékeztette a keresztényeket, amit Krisztus tanít az evangéliumban: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8, 12). Ezt az eljárást máig megõrizte a keresztény építészet. Csak olyan esetekben tett kivételt, ha a terület vagy más nyomós ok ezt másképpen követelte, mint például a Szent Péter Bazilika esetében, ahol Szent Péter monumentális sírja miatt tették ezt másként. (Régóta ismert tény, hogy a középkori eredetû keresztény templomok határozott irányítottsággal rendelkeznek. Maga a szentély általában kelet felé helyezkedik el, míg a templom bejárata s a tornyok nyugaton. A hívek kelet felé fordulva imádkoztak, s a pap kelet felé fordulva mutatta be a szentmisét, egészen 1966-ig. A keletelés hagyománya nem a keresztény vallásban jelent meg elõször. A Nap tisztelete már az õsi pogány népek hitvilágában is nagyon fontos szerepet játszott. A korai keresztény templomépítészetben a jeruzsálemi zsidó templom volt a követendõ példa, amelynek szentélye a Keleten megígért Édenkert felé mutatott. A zsinagóga-építészetben ez a hagyomány máig nyomon követhetõ: a szent tekercseket õrzõ tóra-fülke mindig a keleti oldalra kerül. Ezt a funkcionális kötöttséget vették át a korai keresztény háztemplomok vacsoratermeinél is. A modern templomi építészet és mûvészet nem köti magát a keletelés keresztény szokásához, ráadásul a 2. vatikáni zsinat liturgikus reformjai során a misézõ pap szembe fordult a keleti oltár felé tekintõ hívekkel, így történhetett meg a Bucsin-negyedi Szent István templom esetében is, hogy annak oltára É–D irányba, s nem Keletre néz.)
           Keleten hamarosan apszist is csatlakoztattak a mellékhajókhoz. Az apszist a mellékszentélyekre emlékeztetõ, liturgikus rendeltetésû diakonikon és protheszisz fogta közre. A középkor folyamán, Nyugaton az apszisok köré azokat megnyújtó apszidiolákat is építenek. Az apszis belsõ görbületébe, középre építik a püspöki trónust, majd egy-egy papoknak szolgáló széket. A pogány bazilikáknak a bejárata az épület hosszanti oldalán volt, amelyik a csarnokra nyílott, a keresztény templomok bejárata a bazilika nyugati, rövidebb oldalára került. Mivel a lenyugvó Nap a halált szimbolizálta, akárcsak az egyiptomiaknál, ezért a kijárati falon, elõször belül, majd a középkortól kezdve a külsõ falakon is, az Utolsó ítéletet ábrázolták. Néhány bazilikatemplomban a mellékhajók fölé a nõk számára emelvényt is építettek.
           A bejárat elé az épület teljes szélességében narthexet építettek, mely ruhatárnak, a liturgia elõtt és után pedig a közösség tagjai számára a külvilágtól és a templom belsejétõl egyaránt elválasztott, csendet biztosító találkozóhelynek szolgált. A liturgiát nem csak azzal szolgálta, hogy védte a külvilág zajától, hanem befogadta a katekumeneket, akiknek csak a szentmise elsõ részén volt szabad jelen lenniük, s az átváltoztatás elõtt ki kellett jönniük a szentmisérõl. Itt tartózkodhattak az egyházból idõlegesen kizárt nyilvános bûnösök is, akiknek csak a bûneik alóli egyházi feloldozás után volt szabad a templom belsejébe belépni.
           A bazilikák elsõ részében a gazdag családoknak átriumot létesítettek, melyeket görög oszlopdíszítéssel vettek körül, belül – a megtisztulást jelképezendõ – kútforrást létesítettek. Néha helyszûke miatt az átriumot egy oszlopos kapuval helyettesítették. A középkortól kezdve ezt az átriumot a bazilikák déli, napos oldalára csúsztatták, és az itt élõ szerzeteseknek vagy püspököknek szolgált kolostorul. Ha a bazilika székesegyház is volt, akkor külsõ keresztelõmedencét illesztettek hozzá, ahol a püspök húsvét éjszakáján a keresztséget szolgáltatta ki. Ez a keresztelõmedence általában kívül kocka alakú szokott lenni, belül nyolcszög alakú, mivelhogy a nyolcas számnak a régiek szemében szent jelentése volt. A megújulást vagy az újrakezdést jelentette, mert a bibliai elsõ teremtéstörténetben Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, a hetedik nap megpihent, majd a nyolcadik napon kezdõdött el az élet. Kevesen tudják miért, de templomainkban ezért találkozunk manapság is gyakran nyolcszögre faragott keresztelõkutakkal.
           A bazilika belsejében az oltár, ami nélkül nincs templom, a szentély apszisában néhány lépcsõfokon emelkedett. Az oltár magát Krisztust jelképezi s egy idõben a lakoma és az eucharisztia helye, mérete nem volt nagy. A katakombákban néha egy háromlábú asztal szolgált oltárként. Késõbb a vértanúk sírja fölé építették baldachinszerûen, oszlopok közé, és gyakran négy oszlopra helyezett kupolát (ciborumot) helyeztek rá. Ilyen a Szent Péter Bazilika oltára is.
           Hamarosan egy emelvényt (solea) is helyeztek el néhány méterre az oltár elé, ahonnan a schola (néhány tagból álló univocalis énekkar) énekelte a liturgia ráesõ részét, és – mivel ez a hallgatóságot is jobban megközelítette, mint az oltár – az Isten Szavát is innen olvasták és magyarázták. Szokás szerint az apszis kupoláját a megdicsõült Krisztust ábrázoló mozaikkal díszítették, jobbján az egyre nagyobb tekintélynek örvendõ püspökkel. Ennek a megdicsõült és mennybe ment Krisztusnak elsõ ábrázolása, amely az összes többit is illette, nagy Konstantin elhalálozott lányának, Constantia temetkezési templomának egyik kupoláját díszítette. A templomot 340 körül építették a Falakon Kívüli Szent Ágnes Bazilika közelében, és a császári bazilikastílus egyik legszebb példánya lett, mely ugyanakkor római-görög stílusjegyeket is õriz.

{mospagebreak}
 
 A bazilikák és változataik

           A bazilikák Konstantin császártól kezdve a keresztény liturgiák helyei voltak, de amint fogjuk látni, nem kizárólagosan. Konstantin számos templomot építtetett, de azok nem pótolhatták számban sem azokat a templomokat, amelyeknek lerombolását Diocletianus elõdje 303-ban rendelt el. Nagy Konstantin csak tizenegy néhány évet lakott Milánóban, azután fõleg Rómában lakott, majd 324-ben úgy döntött, hogy felújítja a régi Konstantinápoly városát, és ott új fõvárost hoz létre, hogy közelebb lehessen a barbár vándornépek betörési pontjához. Amikor a császár elment, Róma templomépítészete nem volt befejezett és nem volt kielégítõ sem, dacára annak, hogy a császárral együtt a város lakosságának fele Konstantinápolyba ment, hogy a császár oltalmában vagy szolgálatában maradhasson. Elmentek a császárral együtt nemcsak a kereskedõk, de az építészek is, hiszen az új fõvárosban számtalan lehetõség és munka várta õket. A római adminisztráció és a fõúri rétegek elköltözése új perspektívákat nyitott a kereszténységnek. Az üresen maradt impozáns épületek, melyek a császári udvart és adminisztrációt szolgálták, alkalmasaknak bizonyultak, hogy bennük istentiszteletet tartsanak. A befejezetlen épületek átalakítása, amelyekbõl már nem lehetett bazilikát építeni, új formákat lebbentettek meg az egyházi építészek szemei elõtt.
           Így történhetett meg, hogy Diocletianus néhai termáljának nagyterme Szent Prudentia templomává vált, mert a termált éppen annak a Prudentiának a házára építették valamikor, aki szent Péter apostolnak lakásadója volt. A franciaországi Szent Márton hegyi templom két magas ház közti befödött udvarból jött létre. A római Celius dombon Szent János és Pál tiszteletére építettek gazdag római polgárok házaiból templomot, ahol még mindig láthatók az eredeti, profán festmények. Simplicius pápa egy régi befödött piaccsarnokból építette a Szent István körtemplomot. A Vespasianus fórumon lévõ könyvtárból szent Kozma és Damján tiszteletére építettek templomot. Néha még a császári posta istállóit is templomokká alakították át. Ellenben az egyház soha nem használta fel azokat az épületeket, amelyeknek valaha pogány hit terjesztésében vagy szolgálatában valamilyen funkciója lett volna. A pogányságnak nem csupán a gondolatát vetette el, hanem mindent, ami arra emlékeztetett volna. Különben a pogány templom szerkezeti felépítésében éppen a bazilika és a keresztény templom ellentéte volt. A pogány szentélyek egyetlen ablaktalan, cellaszerû terembõl álltak, melybe esetleg csak az ajtón szûrõdött be a fény, hogy a bálványszobrot megvilágosítsa. A tömeg nem ment be ide, ha áldozatbemutatás volt, az egy kinti oltáron történt, melyre lépcsõ vezetett föl. Az ilyen pogány szentélyek nem is lettek volna alkalmasak a keresztény istentisztelet helyének. Mégis ismerünk egy kivételt, ami annak példája, hogy a pogány szentélybõl keresztény istentiszteleti hely lett. 609-ben, amikor a pogányság már csak távoli rossz emléke volt a kereszténységnek, a bizánci Phocas császár IV. Bonifác pápának ajándékozta a Panteont, amit a pápa elfogadott, majd konszekrált, és a római Vértanúk Királynéja templom lett belõle. A Panteont Augustus császár veje, Agrippa építtette Kr.e. 37-ben, egy hatalmas körcsarnokot alkotott, melyben valaha valószínûleg kozmikus istenségek szobrai voltak elhelyezve. A grandiózus terem kupolájának és szélességének a nagysága egyaránt 43 m volt. Ezt a kupolát másolta Bramante 1506-ban, amikor II. Gyula pápa a konstantini korból származó Szent Péter Bazilikát restauráltatta. Michelangelo ezt a kupolát alakította át és adoptálta a Szent Péter Bazilikának. Továbbá a kereszténység nem használta fel a pogány szentélyeket templomként, esetleg egy-két esetben a lerombolt helyükre épített teljesen új templomot. A bazilika nem egyetlen keresztény templomstílus volt, építettek körtemplomokat is, mint amilyenek az említett Konstancia mauzóleum-templom Rómában, és Jeruzsálemben a Szent Sír Templom. A temetkezés céljául lóherelevél-szerû vagy oktogonális alaprajzú templomokat is építettek. De nem kevésbé igaz, hogy a bazilika maradt a mai napig a kereszténység legmaradandóbb templomstílusa.
           A bazilika-stílus bizonyos változáson ment keresztül. Mind Keleten, mind Nyugaton idõvel apszisokat toldottak a mellékhajók oldalához. Nagy Károly liturgikus és levegõztetés céljából oszlopközökkel nagyobbította meg a bazilika szentélyét, amit megemeltetett, hogy alatta a szentéletû személyiségek számára kripta-helyiséget nyerhessen. A narthe-xet megszüntette, s egy fedett elõcsarnokkal helyettesítette, melyet néha nyugat felõl egy apszissal zárt be. Így a templomnak két szentélye lett, egymással szemközt: egyik keleten, a másik nyugaton. Ilyen a Hildesheim-i Szent Mihály templom, vagy a Rajna-völgyi La Garde Adhémar székesegyház. Néha egy-egy tornyocskát is építettek az elõcsarnok fölé. A korai román korban plafonnal látták el a templomhajót, hogy a híveket óvják a hidegtõl.
           Késõbb, a román korban boltozattal látták el a plafont, ami igényelte a falak megerõsítését, külsõ oszlopokkal való megtámasztását és az ablakok lekicsinyítését, hogy az így nyert erõsebb fal a boltozatot megbírja. A kõboltozat bizonyosan a tûzveszélytõl védte a templomokat, ami a középkor egyik veszedelmes ostora volt. A szentélyek és a kereszthajók köré kisapszisokat képeztek ki, majd a szentély köré keringõt is csatoltak, ami a körmeneteket és a liturgikus ceremóniákat könnyítette meg. A kereszthajó és az apszis metszõpontjába körvilágítást létesítettek.
           A gótikus mûvészet nagyjából ugyanezeket az elveket követte, amikor számos oldalkápolnával látták el a mellékhajókat, meghosszabbították a hajókat, ami azzal járt, hogy a masszív oszlopokat vékony, magas oszlopokkal kellett helyettesíteni, ami nem zavarta sem a kilátást, sem a prédikátorok hangjának az érvényesülését, sem a templomközösség egységét nem bontotta meg. A Karoling-kori nyugati elõcsarnokot és a narthexet a templom valamennyi hajójába vezetõ, széles mélyedésû bejárati ajtók váltják fel.
           A klasszikus mûvészet átvette a bazilika stílusát, csak a ragyogó kápolnáinak építésével szakított. A prédikáló és a lelkipásztorkodó szerzetesrendek, a domonkosok és a jezsuiták megnagyobbították a középsõ hajót, hogy a hallgatóságot a szószék köré gyûjthessék, ezért a mellékhajók méreteit kicsinyítették, olykor folyosószerû átjáróvá zsugorították. A neoklasszikus építészet sem változtatott ezen, csupán a barokk szakított gyakran ezzel a hagyománnyal, mely néha egy vagy két hajóra redukálta a bazilika stílusát, azonban nem minden fantázia nélkül. A modern templomépítészet pedig szakított minden örökséggel, s a legújabb építészeti technika segítségével a legváltozatosabb formákat mutathatja fel.
           Abból, amit fentebb elmondtunk, meghatározhatjuk a templomot, úgy, ahogyan azt a II. vatikáni zsinat is tette: „A templom a liturgikus cselekmények színhelye”. Ehhez a meghatározáshoz hozzá lehet illeszteni a zsinat szellemében, hogy ennek a liturgiának fõbb mozzanatai: az Ige hallgatása, az eucharisztia ünneplése, a szentségek kiszolgáltatása és egyéb imádságok végzése.

{mospagebreak} 
 
A keleti egyház

           A Krisztus utáni elsõ három században az egyházat egységes hit, egységes tanítás, ugyanaz a liturgia és ugyanaz a jogszokás jellemezte.
           Keleten, Jeruzsálemben, Damaszkuszban, Antiochiában vagy Efezusban a keresztények hasonlóan éltek, mint Rómában, Szent Péter utódai székének városában. Szent Péterrel együtt az apostolok elszakadtak a judaizmustól, s Pál apostol a leveleiben az ekklesia szót már keresztény értelemben használja, miszerint az a Krisztus által alapított egyházat, vagy annak a helyi közösségeit jelenti. Ugyanígy használja a szót Szent János is, amikor a Jelenések könyvében „a hét ázsiai egyháznak ír” (Jel 1,4).
        
           Keleten és Nyugaton egyaránt bazilikákat építettek. Konstantinápolyban, az új székhelyén, Nagy Konstantin császár 325-ben impozáns bazilikát emeltet, amit Hagia Sophianak, a Megtestesült Isteni Bölcsesség tiszteletének szentelt. Sajnos, a bazilika kétszer is a tûzvész áldozata lett. Elõször 404-ben, amikor a császárné Aranyszájú szent Jánost számûzette, majd a visszaépített és kijavított templomot 532-ben, Justinianus császár uralmának 5. évében, a Nika-felkelés idején. Konstantin császár más bazilikákat is építtetett, melyek közül megemlítjük a Hagia Sophia szomszédságában emelt Szent Irén-t, ami ugyancsak a lángok martaléka lett 532-ben. Ebben a pompás, háromhajójú bazilikában tartották 381-ben Nagy Theodósius császár és Szent Damasus pápa elnökletével az egyháztörténelem második egyetemes zsinatát. Minden bizonnyal ennek a bazilikának építettek elõször perzsa eredetû, Nagy Konstantin által annyira csodált kupolát, amely azután a bizánci bazilikaépítészet jellegzetessége lett. Valószínû, hogy ebben a Szent Irén templomban alkalmazták elõször az apszidiolákat is, a mellékhajók végzõdésében, valamint a protésist és a diakonikont, ami a papok és a diakónusok liturgikus ruháinak az elõkészítésére és megõrzésére szolgált.
 
A keresztény szírek

           Keleten mindenütt, ahol az egyház terjeszkedett s olyan igehirdetõk tevékenykedtek, mint Barnabás, Titusz és Lukács, idõvel székesegyházak épültek. Szíriában, a 4. és az 5. században, ami akkoriban virágzóan keresztény volt, százával nõttek ki a földbõl a bazilikák, melyeknek ma csak a romjaik díszelegnek. Az arabok által lerombolt városok romjai mindenütt a kereszténységrõl vallanak. Valamikor itt minden kis városban pompás bazilika magaslott büszkén, némelyiküket még ma is használhatóvá lehetne tenni.
           Oumm-el-Djemal vára a sivatagos sztyeppe közepében, a turizmus által még meg nem közelíthetõ helyen, Bagdadtól nem messze van, valamikor szír nevén Thantia-nak hívták. A várost nyolcszáz méter hosszú és háromszázötven méter széles várfal övezi, szabályos négyszög alakban. A merész turista messzirõl láthatja a mára halott építményt, melynek ciszternái, melyeknek egyike negyvenszer harminc méteres méretû, érintetlenül viselték el a történelem kegyetlen viharait. A holt város fölött ma is a magaslatokban trónoló (Mihály, Gábor, Ráffáel és Uriel arkangyalokról nevezett, égig érõ tornyok õrködnek. A tornyok a kolostor bazilikáját fogják közre, melynek három hajója van. A négyszög alakú várban tizenöt templom volt valamikor, melyek monumentális bejárattal, három hajóval, apszissal, prothezissel, diakonikonnal és a hölgyeknek készített magas karzattal voltak ellátva. E templomok egyike, mely a Iulianus nevet viseli, 345-bõl származik és az egész kereszténység legrégibb templomaként ismerjük. Oszlopai ma is állnak, és a negyedik-ötödik századi keleti kereszténység életerejét hirdetik.
           A szír sztyeppe bazilikáinak meglepõ a magasságuk és gyakran a tartósságuk is, melynek köszönhetõen az idõ vasfogának ellenálltak. A 8. századtól elhagyatottan állnak, karbantartás nélkül maradva szenvedték a gyakori földrengéseket, amik ellenére máig megõrizték bazilikaformájukat.
           Említésre méltó a Qalaat-Seman (az arabok Qalat Seman-nak, azaz Simeon várának nevezik), melynek építészete a keresztény építészet talán legkomplexebb alkotása. Az Aleppóból Antiókiába vezetõ átmenti hegygerincen emelkedik egy négy bazilikát magában foglaló 5. századi épületegyüttes, mely nálunk Oszlopos Szent Simonként ismert remete szobrát tartó oszlop körül helyezkedik el. A szent ezen az oszlopon vezekelt, imádkozott és böjtölt 27 teljes esztendeig. Szent Simon az ókor egyik legnépszerûbb szentje volt, akit egész keleten tiszteltek, s akinek a szobrához tömegek zarándokoltak el, akik ide egy teljes várost építettek. A városban szerzeteskolostor mûködött.
 
           Ezek a bazilikák, egy nyolcszögletû központi csarnok körül, melynek közepében a zarándokoktól körülvett tizenkét méteres oszlopon a védõszent állott, kereszt formában helyezkedtek el, hogy a négy égtáj irányába mutassanak. A keleti bazilika, melynek templomfõje még teljesen ép, volt a tényleges istenháza, a többi hármat a zarándokok (be-)fogadására használták. A nagyságos homlokzatú déli bazilika, melynek három kapuja volt, bejáratként szolgált. A zarándokok egy kétszáz méteres hosszú kövezett téren keresztül érkeztek ide. E tér szélén helyezkedik el a kocka külsejû, nyolcszögletû belsejû és kupolával fedett keresztelõ kút. A zarándoklatok idején az újonnan megkereszteltek innen vonultak be hosszú sorban a bazilikába, ahol a nagy tömeggel együtt eucharisztikus ünnepségen adtak hálát, és örömüket fejezték ki a keresztség szentségéért.
           Qalaat-Seman a román kori építészet legszebb kincseivel gazdagította a mûvészetek kincsesházát s hatással volt a késõbbi bizánci építészetre is.
 
{mospagebreak}

Építészeti jellegzetességek

           A keresztény bazilika-stílus elterjedt Keleten és Nyugaton egyaránt. Nyugaton ideálisnak bizonyult amiatt, hogy zárt terében képes volt befogadni a keresztény nép tömegét. Mivel a bazilika a liturgia lefolyásának is praktikus tere volt, a római lélek nem tudott ennél jobbat megálmodni. A keletieknek a bazilika szintén praktikusnak bizonyult, ezért terjedhetett el Közel-Keleten mindenütt, de a keleti embert nem elégíti ki a praktikum. A keleti lélek idealizmusa, miszticizmusa, szimbólum- és misztériumszeretete úgy gondolta, hogy pl. az istenháza födémének nem szabad annyira rusztikusnak lennie, mint egy nyugati bazilika ácsolt födémrendszere. Ezért az általuk már ismert perzsa kupolastílust keresztény tartalommal dolgozták át, krisztusi szimbólumokkal díszítették, és elõször a Szent Irén-bazilikára adaptálták. Az 5. századtól kezdve gyakorlattá vált a kupola, melyet elõször csak a szentély fölé, majd a fõhajóra is építettek. A kupola építése további két különbözõ természetû feladat megoldását tette szükségessé. Az elsõ, hogy a kupola súlyának megfelelõ arányban kiegyensúlyozzák a falakra gyakorolt oldalirányú nyomást. A második, hogy a kupola építéséhez tömérdek mennyiségû fakofrácsanyag volt szükséges, ami ott Keleten meglehetõsen ritka volt.
           A keleti építészek egy zseniális feltalálással egy csapásra megoldották mindkét nehézséget egy üres belsejû, feneketlen butéliaszerû tégla feltalálásával, melynek üregét forró mésszel töltötték meg, s folytatólagos spirál-kordonszerû egymásba helyezésükkel – mivel hamar kötött és merevedett meg a malter – kofrács nélkül, könnyûszerrel építhették a kupolát. Ennek a téglának a felfedezése – egyszerûsége miatt is – forradalmasította az építészetet. Természetesen, bár könnyûsúlyú volt ez a tégla, nem tette szükségtelenné a falak kitámasztását.
           A kupola felfedezésével a keletiek elhagyták a nyugaton feltalált bazilikastílust, és lassan áttértek a kupolás görögkereszt-alapú templomok építésére. Ez az átmenet szülte meg a bizánci építészet legsajátosabb jegyeit. A kupolákkal fedett, keresztalapú templom népszerûsödését új találmány is gazdagította. A kupola egy félgömb alakú mértani idomhoz hasonlított, melynek alapja kör alakú, amit viszont legtöbbször négy tartópillérre kellett helyezni. Ennek a megoldására született meg a csegely.

           A csegely (pendentif) az építészetben gömbháromszög alakú boltozati elem, amely egy négy- vagy sokszög alaprajzú tér fölé épített kupola kör vagy ellipszis alaprajzából szerkezetileg átvezet a sokszögbe. Statikai jelentõsége, hogy a kupola súlyát a négy vagy több sarokban kiképzett csegelyek hordják; átvezetik a terhelést a falakra vagy a gyakran alájuk falazott pillérekre. A csegely szó cseg- alapszava a feltételezések szerint finnugor örökség, s a régiségben 'ék, illetve a székely tájnyelvben 'ék alakú földdarab' jelentésben élt. Mint építészeti mûszó, 1858 óta adatolható. A csegely legegyszerûbb formájában a csehsüveg-boltozatból eredeztethetõ. Ebben az esetben a kupola alatti térben elhelyezett, a négyzetes kupolatér átlójával megegyezõ átmérõjû, képzeletbeli félgömbbõl képezik: a sokszögfalazat mentén függõleges síkban lemetszett gömbszeletek a homlokívek, és ha felettük maradó gömbszeletet egy vízszintes síkkal lemetsszük, megkapjuk a kupola talpkörét, ami a csegelyek felsõ síkja. Végeredményben a csegely elvékonyodó szárával a sarokpontokon támaszkodó, a kupola talpköre felé homorú ívben terjedõ gömbháromszög. Bonyolultabb formájú csegelyek szerkeszthetõk hat- vagy nyolcszögletû teret lefedõ boltozathoz is.

A görögkereszt-alapú nagykupolás bizánci templomstílus

           A konstantinápolyi bazilika-katedrális második, 532-es leégése után Justinianus elhatározta, hogy újjáépíti azt, de eltért a bazilika stílusától. Újrafödette a bazilikát, közepére egy harmincegy méter átmérõjû kupolát terveztetett, melyet ötvenöt méter magasan helyezett el a keleti és nyugati ugyanekkora átmérõs fél kupolák közé. Az északi és déli oldalán átlósan kisebb fél kupolákkal megtámasztott épület egy tojásdad alakú mérhetetlen nagyságú épületegyüttes látványát keltette, mely a – kupolát a téglalap alappal összekötõ – négy márvány- és gránitritkaságokból készült óriási csegelynek köszönhetõen, melyek a hölgyeknek fenntartott karzatot (ginecin-t) is tartották, lebegõ benyomást keltett. A templom elõtt egy kettõs narthex, a kimondott narthex és egy exonarthex választotta le a Hagia Sophia székesegyházat az oszlopcsarnokkal körülvett átriumtól, mely a kívülrõl négy-, belülrõl nyolcszög alakú baptisztériumba vezetett. Az átrium közepén a megtisztulás kútja, a phiala volt.
           Mivel a 6. században sem volt mindenki szívvel-lélekkel keresztény, és a bûnbánatuk sem volt teljes, ezért görög betûkkel figyelmeztetésül felírták a kút köríves kávájára a leckét a Hagia Sophia székesegyházba igyekvõ látogatók számára: „Nipson anomemata me monan opsin”, ami azt jelentette: „Ne csak az arcodat, a bûneidet mosd le”!
           A Hagia Sophia székesegyház annyira gyönyörû volt, hogy a felszentelésének napján, 537. december 27-én Iustinianus császár büszkeségétõl vezettetve így kiáltott fel: „Dicsõség Istennek, aki méltónak talált engem, hogy ezt felépítsem, és Salamont túlszárnyaljam!”. Itt lehet megemlíteni azt is, hogy késõbb éppen Iustinianus rombolta le saját építményét, mint ahogy XIV. Lajos az általa épített Versailles palotát.

           A Hagia Sophia székesegyházat Konstantinápolyban, Efezusban, Szalonikéban és más nagyvárosokban is utánozták 1453. május 29-én, amikor Konstantinápolyt a törökök bevették, II. Mehmet szultán megcsodálta a fenséges templomot, nem rombolta le, hanem mecsetté alakította át. Ettõl kezdve a Hagia Sophia a mohamedán mecsetmûvészet modelljévé lett és az arab mûvészet másolta.

           De a Hagia Sophia túlságosan költségesnek bizonyult, ahhoz, hogy másolják és terjesszék. A keletiek hamarosan olcsóbb és egyszerûbb megoldásokat találtak azokra a nehézségekre, amelyeket a kupola okozott nekik. Ez az egyenlõ szárú keresztalap volt, a görögkereszt, melynek közepén a kupola födte és kapcsolta egybe a kereszt egyenlõ szárait. Hogy a megvilágítást megkönnyítsék, dobfalat emeltek a kupola alá, melybe ablakokat véstek, s a templomtért megszabadították az oszlopoktól. A keresztalap keleti nyúlványa apszissal végzõdött, a déli és északi ágakban a prothesis és a diakonikon volt, a nyugati része elé építették a narthexet. Ezzel a bizánci templomtípus évszázadokra megszületett. De ekkor nem csak a templomépítés stílusa változott meg, hanem annál inkább a szellem. Ezentúl a templom megszûnt ecclesianak lenni, Isten népének a gyülekezeti helyének, és kiriakon-ná, Isten házává vált.

{mospagebreak} 
 
Te akarsz nekem házat építeni lakóhelyemül? (2Sám 7,5)

           A templom építésénél két olyan szakembert kell bemutatnunk, akiknek a szerepe döntõen fontos a templomok építésénél, de akik merõben különbözhetnek egymástól, a megrendelõ és a kivitelezõ.
           A megrendelõ az a személy, aki dönt az építkezés felõl, finanszírozza és kijelöli a templom helyét is. Mindezt azután teszi meg, hogy számot vetett az épület rendeltetésével, céljával, és mérlegelte, miképpen fogja az épület betölteni a funkcióját. Gondolnia kell azokra is, akiknek épül a templom, hisz minden templom rendeltetése, hogy megszólítsa a híveit, akiket a benne zajló tevékenységek által Isten üdvösségre hív meg.
           A kivitelezõ rendszerint egy tervezõ szakember, aki a szakmai kompetenciával kõbe viszi és anyagiasítja azt a gondolatot, amelyet a megrendelõ elképzelt. Ugyancsak neki kell megoldania mindazon feladatokat, amelyek a gondolat megtestesítése során felmerülnek.
           A keleti templomok építése esetében a megrendelõk azok a püspökök, papok vagy szerzetesek voltak, akik – saját nyelvükön olvashatták a Szentírásban – tudták, hogy Isten mindenütt jelen van, a szélvészben, a tûzoszlopban, az égõ csipkebokorban, a felhõben és a viharban is. Mégis, amikor a Mindenható felhívta Mózest a Sinai hegyre, hogy ott szövetséget kössön általa Izraellel, s törvényeit ismertesse vele, negyven nap és negyven éjszaka eltelte után, mert ennyi idõt tartott a szövetségkötés, Jahve egy váratlan parancsot adott Mózesnek: „Készíts nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam. Annak a hajléknak a mintájára, és azoknak a felszereléseknek a mintájára készítsd el, amelyeket mutatok neked.” (Kiv 25,8-9).
 
          Hallatlan dolog, hogy a Mindenütt jelenvaló földi hajlékban lakjon, s megrendelõként elmondja akaratát egy embernek, Mózesnek, akit kivételezõjének tesz meg. A Kivonulás könyvének a következõ lapjain, vagy húsz oldalon át egy aprólékos leírással találkozunk, melyben Isten Mózesnek megszabja a Templom anyagának, finanszírozásának, méreteinek, berendezésének, felszerelésének, liturgikus ruháinak a milyenségét. Megmondja azoknak a mûvészeknek és mestereknek a nevét is, akiknek azt fel kell építeniük. A leírás végén a szerzõ megjegyzi: „Az Úr szemtõl szemben beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél” (Kiv 33,11). Isten a saját hajlékának a megrendelõjévé lesz, amely a teremtés óta a legnagyszerûbb tette Istennek és egyúttal a mûvészettörténelemnek is.
           A Szent Sátor létrehozásával egyszerre szûnik meg Izrael nomád életmódja. Letelepednek, és Dávid javaslatot tesz arra, hogy a Sátrat építménnyel helyettesítsék. De ekkor az Úr Nátán próféta által megüzente neki: „Te akarsz lakóházat építeni nekem?” Jahve megválasztja az építtetõt. Végül Salamon építi fel a Templomot, aki annak felszentelésekor így szól a néphez: „Atyámnak, Dávidnak szándékában volt, hogy házat épít az Úr, Izrael Istene nevének. De az Úr így szólt atyámhoz, Dávidhoz: Jól tetted, hogy arra gondoltál, hogy házat építs a nevemnek. Mégis, ne te építsd meg a házat, hanem a fiad, aki ágyékodból származik, õ építse meg a házat nevemnek. Az Úr valóra váltotta ígéretét, amit tett. Atyám örökébe léptem, elfoglaltam Izrael trónját, amint az Úr megígérte, és fölépítettem a házat az Úr, Izrael Istene nevének” (1Kir 8,17–20). Errõl a házról mondja a zsoltáros: „Egyet kérek az Úrtól, csak egy a vágyam: hogy életem minden napján az Úr házában lakjam. Hogy élvezhessem az Úr édességét, és szemlélhessem szent templomát” (Zsolt 27,4).
           A jeruzsálemi templom felépítése óta Isten megtalálható népe körében, elmehetünk hozzá és beszélhetünk vele. Amikor Ezekiás király meghallotta, hogy Asszíria királya, Szancherib meg akarja ostromolni Jeruzsálemet, ezt írja a Királyok könyve: „Hiszkija király átvette a küldöttek kezébõl a levelet és elolvasta. Aztán fölment az Úr templomába, s az Úr elé terjesztette. Majd ezt az imát mondta Hiszkija az Úr elõtt: „Urunk, Izrael Istene, te, aki a kerubok fölött trónolsz és az egyetlen Isten vagy a föld országai fölött! Te teremtetted az eget és a földet. Figyelj, Uram, és hallgass meg! Halld meg Szancherib szavait, amiket üzent, s hogy gyalázta az élõ Istent” (2Kir 16-18). Izajás próféta hivatását a templomban kapta. Ezekiel pedig látta Isten dicsõségét, vagyis magát az Istent, amint elhagyta a beszennyezett templomot, majd visszatért az újra felszentelt templomba (Iz 8,10–43,1–12). Majd a könyv végén Ezekiel így ír Jeruzsálemrõl: „A város neve ezentúl ez lesz: „Az Úr ott van.” (Ez 48,35). A Templomnak ezt a funkcióját, hogy „az Úr lakóhelye” Jézus is elismerte, amikor kiûzte onnan a kereskedõket: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” (Jn 2,16). És János a zsoltárból idézve hozzáteszi: „Emészt a házadért a buzgóság” (69,10).
           A keleti keresztények átérezték a zsoltáros szavait. Magukat a választott nép utódainak tudták, akiknek az a feladatuk, mint Mózesnek, Dávidnak és Salamonnak, akiknek Isten azt a parancsot adta, hogy népe körében neki házat építsenek, s akik házaikat Isten házává alakították át.
           Ezeknek fényében megérthetjük Justinianus császárt, aki a Hagia Sophia székesegyház felszentelésekor Salamon király utódjának vélte magát, aki fényesebb templomot épített, mint elõdje, akinek templomát Titus rombolta le Kr.u. 70-ben. Justinianus szent János apostol szavaival vigasztalta magát, aki a Jelenések könyvében ezt írja: „Akkor hallottam, hogy a trón felõl megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és õk az õ népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükrõl minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsõk elmúltak” (Jel 21,2-4).
 
A kiriakon

           A keleti keresztények ezentúl már nem építettek bazilikát, aminek megszüntével a gyülekezeti helyek is eltûntek, amik helyébe már ugyan továbbra is kisebb-nagyobb kupolával kereszt alakban építették az Úr házát, a kiriakont. Ugyanakkor Platón és Plotinosz nyomán elmélyültek a gondolatban, hogy értelmi munkájuk révén felül kell múlniuk az anyagvilág tüneményét, a dolgok mögött meg kell látniuk a valóságot, amit az anyag fátyolba borít. Így a kiriakonban minden szimbólummá vált, a személyiségek a túlvilági jelentésüket szimbolizálták. Jézusnak az embersége istenségére mutatott rá, a Pantokrátor a világ teremtõje és Bírája. Mária emberi megjelenítése Istenanyai mivoltának kifejezõje lett. A szentek alakjai a mennyei seregek kifejezõi lettek. A kiriakon ikonjain a mennyország ragyogott keresztül s a profán anyag a szent kifejezõeszközévé lett. Az épülettemplom, melyet nyugaton nagyon változatosan definiálhatunk, keleten „az Úr háza lett”. Az ebben a szellemben felépült keleti templomok sok közös vonásban hasonlítottak egymáshoz, nem csak az építészet, hanem ikonográfia és szimbólumaik terén is. Valamennyien hasonlóak voltak majdnem minden lényeges részleteikben. A kupola mindenikben a menyboltozatot szimbolizálta, ahol Krisztus, a Pantokrátor trónol, mint mindenható Isten és az emberiség legfelsõbb bírája. A bizánci és a szír mûvészet itt Krisztust úgy jelenítette meg, mint a sivatagok barna bõrû aszkéta szerzetesét. A szentély boltozata a dicsõséges Krisztust ábrázolta, barátságosan, mint aki házába fogadja népét. Néha a hívek fogadásának a gondját a bizánci mûvészet Máriára, Krisztus Anyjára hárította, aki viszont a kezében tartotta az embereket megáldó kisded Jézust. A szentély az Eucharisztiának volt fenntartva, a déli és az északi kereszthajók pedig Krisztus életének részleteit valamint a liturgikus év tizenkét nagy ünnepét ábrázolták. Ugyanakkor két ábrázolás is elmaradhatatlan volt: a diadalívet a hetimazia díszítette, mely egy szimbolikus képként Krisztus üres trónját és szenvedésének eszközeit ábrázolja; a deisis, mely a fõbejárat fölött Szûz Máriát és Keresztelõ Szent János ábrázolta, akik fogadták a templomba lépõket, és közbenjártak ugyanakkor értük. Nyilvánvalóan a görögkereszt alakú templom keresztben épített alapja kiemelte a diakonikon szakrális jellegét, viszont nem volt annyira alkalmas a hívek befogadására, aminek Keleten nem adtak akkora jelentõséget, mint a gyakorlatiasabb nyugatiak. A VI. századtól kezdõdõen észlelhetõ, hogy a szentély bejáratához könnyû korlátot kezdenek építeni, hogy a híveket leválasszák a templom legszakrálisabb részétõl. E könnyed rács csak a tendencia kezdetét jelezte, mely abban teljesedett ki, hogy a római egyháztól már elszakadt konstantinápolyiban ikonosztázát építettek, mely valóságosan elszigetelte a híveket az eucharisztia ünneplésétõl. Ez a megoldás fémjelzõje volt annak a misztikus igénynek is, mely érzõdni kezdett már ekkor a keleti liturgiában.
 
       A görögkereszt alapú építészet tehát nem bizonyult alkalmasnak a hivõ nép befogadására, mivel három csoportra osztotta õket, s a befogadóteret csökkentette. Rómában is tettek ilyen, kevésbé szerencsés kísérletet, amikor a Szent Péter Bazilikát építették. Bramante görögkereszt alapot tervezett neki, hogy a kupolát jobban érvényesíthesse, mely tervet utódja, Sangallo és Michelangelo is elfogadott, de hamar nyilvánvalóvá vált az is, hogy ez csökkentette a bazilika befogadóképességét. 1607-ben V. Pál azt kérte Carlo Moderno-tól, hogy hosszabbítsa meg a fõszentélyt, vagyis alakítsa át az alapot latin keresztté. Ezzel az átalakítással Michelangelo hatalmas kupolája veszített külsõ nagyszerûségébõl, de az építmény néhány ezer résztvevõvel többet is képes befogadni a nagy pápai liturgikus ceremóniákon. Így a bazilika valóban visszaformálódott a gyülekezet helyévé.

Visszatérés a nyugati eccleziához

           Amint láttuk, a nyugati egyházban a templom az egyházi közösség gyülekezésének a helye. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy – bár mindmáig, még a modern templomok esetében is így van ez – ezt a jellegzetességét átlépi a templom szentségi jellege. A bazilika és származékai mindig túlszárnyalja saját profán eredetét és rendeltetését. Bármely házat vagy stadiont átalakíthatnánk a keresztény közösség gyülekezõ-helyévé úgy, hogy odavinnõk az eucharisztikus oltárt, meg a keresztet elhelyeznõk annak közelében, s alkalmas lenne a szentmise bemutatási helyének, de elmaradna a hely szentségi jellege. Nyilvánvalónak tûnik, hogy a templom valamivel több kell, hogy legyen, mint egy jól megtervezett, fûtött, megvilágított és szonorizált épület, még akkor is, ha tudjuk, berendezései, mint amilyenek a szobrok, festmények, vagy színes ablaküvegei adhatnak neki bizonyos szent jelleget, de azok csak mûtárgyak lennének, s így az épületnek nem adhatnának igazi szakralitást. Egyházmegyei zsinatunk nem tért ki a templom építésével vagy formájával kapcsolatos kérdésekre, így a templomot sem határozta meg. Nem így a II. Vatikáni Zsinat, mely a Sacrosanctum Concílium címet viselõ dokumentumának 124. pontjában kijelenti: „A templomok tervezésében ügyelni kell arra, hogy azok alkalmasak legyenek a liturgikus cselekményekre, és tegyék lehetõvé a hívek tevékeny részvételét.” A Presbiterorum Ordinis címû határozat 5. pontja még hozzáteszi: „Az imádság háza legyen szép, áhítatra hangoló és alkalmas a szent szertartások végzésére, hiszen az eucharisztia ünneplésének és õrzésének helye…” Ebben a megfogalmazásban a nyugati kereszténység szelleme érzõdik, mely a templomban elsõsorban a gyülekezet házát s nem annyira az Úr házát látta. Ehhez a szemlélethez természetesen Nyugaton is hozzátársult az Isten háza szemlélet, hiszen minden templomunkban õrizzük az Oltáriszentséget, mely azzal a sajátossággal ruházza fel a templomokat, hogy az Úr hajlékai legyenek, mint a keleti kiriakon. Ha summázzuk a templomok sajátosságainak keleti és nyugati vonásait, megválaszolhatjuk a kérdést, amit a címben feltettünk. A templom tehát Isten háza, mely fogadja és helyet ad Isten népének. Szemben az ószövetségi és antik pogány templomfogalommal, az újszövetségi templom nem az Isten vagy az Istenség lakóhelye, ahová csak a papság léphet be, míg a nép a templom elõtt szemléli az istentiszteletet. Egyébként ehhez hasonló körtemplomokat építettek Magyarország területén az Árpád-korban. De láttuk, nem is csupán az a hely, amely fogadja a híveket a liturgikus cselekmények idejére. A keresztény templom Isten háza, az Úr lakóhelye és ugyanakkor a liturgikus cselekményekre alkalmas épület, melyben Isten népe összegyûlhet a liturgikus cselekményekre, fõképp a szentmisére.
           Ezért a templom szent hely, amit csak a liturgikus ténykedésekre használunk. Építészetében megjelenítheti a mûvészet legrangosabb eszközeivel a vidék jellegzetességeit, figyelembe véve mindég azt is, hogy – bár a mûvészetek hagyományosan hozzájárultak a templom kialakulásához – a templom célja nem az, hogy a mûvészetek galériája legyen, hanem hogy lényegében és részleteiben is sajátos rendeltetését szolgálja, ami az emberek evangelizálásában, az eucharisztia és a szentségek kiszolgáltatásában áll. Ezt összefoglalva azt is mondhatjuk, hogy a templom feladata az, amit az élõ egyház jelöl meg számára: legyen a hívek üdvösségének eszköze. A benne felhasznált mûvészeti tárgyaknak és megjelenítéseknek, tehát a templom céljának kell megfelelniük, s nem fordítva, miszerint a templom a mûvészet valamelyik területének a közvetítõje lenne. Ezért a templomot soha nem használhatjuk valamilyen csak kulturális vagy politikai rendezvény lebonyolítására. Kerülnünk kell a profán koncertek és rendezvények színhelyévé tenni az Isten hajlékát. Tetõzetén, tornyaiban ne helyezzünk el antennákat, televíziós adókészülékeket, internetszolgáltató-állomásokat, mert ez nemcsak veszélyt jelentene a templomra, hanem azt profanizálnák is.
 
{mospagebreak}
 
Az örmény liturgia és szerzetesség nyomán épült templomok

           Az örmény templomok építészeti jellegzetességei szoros kapcsolatban vannak az örmény liturgiával és az örmény nép történetével. Mivel az örmény szakrális mûvészet az örmény egyházi liturgiát szolgálta, az örmény templomépítészet fejlõdésének legfõbb szakaszait az örmény liturgia alakulása fémjelzi.
           Az örmény liturgia eredetére nézve a szír típusú liturgiák körébe tartozik, de fejlõdését alapjában véve négy komponens határozta meg: 1) A cezáreai görög és szír nyelvû bölcseleti iskola (4–5. sz.) nyomán Nagy Sahag egyházfõ (390–439) a Meszrob Masdoc (390) által megalkotott örmény ábécé segítségével véglegesítette a Boldog atyánknak, Megvilágosító Gergelynek, Szahag, Meszrop, Kud és Mantaguni szent pátriárcháktól és doktoroktól bõvített liturgia szövegét. 2) Az 5–6. századi liturgiát a nyugati szír szerzetesek hatása határozta meg. Az örmény liturgiának ezt a szír szerzetesi jellegét sem a 7. századi Bizánc-barát politika, sem Nagy Szent Vazul liturgiájának lefordítása és részbeni asszimilálása az örmény szertartásba nem változtatott meg. 3) A 10–11. századokban a Bizánc-i Birodalom területérõl eltávolított monofizita szír és örmény szerzetesek hatására megerõsödött a bizánci elem az örmény liturgiában, különösen az örmény kolostorokban (pl. Szanahinban), elsõsorban a diákónus által énekelt ekténiákban (könyörgésekben), valamint a papi és fõpapi liturgikus öltözetekben figyelhetõ ez meg. 4) Az elsõ keresztes hadjárat idejétõl (1096) a kilikiai örmény terület kapcsolatba került a nyugati egyház liturgiájával is. II. Levon kilikiai örmény király koronázásától (1198) kezdve uniós kezdeményezések történtek Róma felé, amik a Szisz-i zsinaton (1306) megismétlõdtek. E kapcsolatteremtések nyomán az örmény liturgia bizonyos latin szertartásokkal (pl. a lépcsõima) és papi öltözetekkel (pl. latin típusú pásztorbot, püspöksüveg) gazdagodott. A 17. századtól kezdõdõ uniók során (Erdély, Lemberg) a liturgia már nem változott. Ezért „örmény-katolikus liturgiáról” nem beszélhetünk, hanem amit az örmény–katolikusok ma használnak, lényegében a fent vázolt mintegy 800 éves fejlõdésnek örvendõ örmény liturgia.
           Az örmény liturgia a bemutatott tényezõk nyomán véglegesedett, és megõrizte szír jellegét. A szír Didaszkalia értelmezése alapján itt is az eucharisztikus jelleg dominál. Szintén a szír hatások következménye temetõi istentisztelet, ami kitermelte a memoriális építészet gondolatát. A Martyrologium Romanum 26 örmény vértanú emlékét õrizte meg, amiben nincs benne a helyi egyházak által szentté avatott vértanúk sokasága. A vértanúk tisztelete növelte a memoriális építészetet. A perzsa, majd a szír, majd az arab hódítás idején egyre bonyolultabb szimbólumokkal zárták el szakrális kultúrájukat. A liturgia szírhez hasonló jelképrendszere ennek a kornak a terméke. A szent cselekmény legfontosabb részét még a hívek elõl is elzárták (halkan mondott szövegek, oltár elé húzott függöny).
 
           A liturgia elõkészítése még a sekrestyében ill. a diakonikonban kezdõdik, elõkészítõ imákkal. Az itt elkezdett énekkel, kezében a szertartáskönyvvel (korábban az evangelionnal) vonul a pap az oltár elé, ahol kézmosást végez. Ünnepi liturgián a püspök és a papság (a szertartást végzõ kivételével) az oltár elõtt elkerített részben a trónusnál ill. az ülõhelyeknél foglal helyet. A bevezetõ rész és a bûnbánati ima (latin elem, az ú. n. lépcsõima szinte szószerinti megfelelõje) után a pap fölmegy az oltárhoz, majd a prothesziszben, vagy a szentély északi oldalán lévõ asztalnál (falfülkénél) elõkészíti az adományokat. Ha ez az oltár terében történik, akkor a szentély függönyét erre az idõre behúzzák. Ezután az oltárnál a hittanulók miséje, az ige-liturgia kezdõdik könyörgésekkel és az ünnepnek megfelelõ himnusz (saragan) eléneklésével. A „kis bemenet” (tappor) során a pap a felemelt evangelionnal megkerüli az oltárt (ez az elem mind a szír, mind a bizánci liturgiában megtalálható – mikré eiszodosz). Az olvasmányt (korábban olvasmányokat) a pap az oltárnál csendben, a segédkezõ a hajóban hangosan felolvassa, az evangéliumot a pap vagy a diakónus az oltár elé helyezett állványnál énekli. A püspöki liturgiában ezeket a részeket a szertartást végzõ pap hajtja végre (mint a szír liturgiában), a többi pap és a püspök a helyén ülve hallgatja, az evangéliumra a püspök és kísérete a oltár-emelvény (choran) elé vonul. A hitvallás elmondása után a katekumenek (jelképesen) távoznak. A „hívek liturgiája” kezdetén a pap a prothesziszbõl (vagy az elõkészületi asztaltól) ünnepélyesen, tömjénezés közben az oltárra viszi az adományokat (külsõségeiben sok bizánci elem van). Az áldozati imák kezdetekor a pap kilép a cipõjébõl, ill. a liturgián viselt díszes papucsból, s mezítláb, egy párnán állva végzi a szertartást, egészen az áldoztatás végéig. Ugyanezen idõtartamban a pap a koronát (szaghavard), a püspök a fõpapi süveget (chujr) szintén nem viseli. Az anaphora, az átváltozás imáit a pap csendben mondja az oltárnál, a „szerzés igéit” és az epiklézis záró részét énekli. A megemlékezõ könyörgések sorozatában a „szír formula” cseng vissza. Az áldozási szertartást a beszéd, majd a Miatyánk eléneklése vezeti be. A katolikus örmény szertartásrendben a beszéd (homilia) az evangélium felolvasását követi. A beszédet a püspök a cathedráról, a pap az oltár-emelvényrõl mondja. Az úrfelmutatás és az áldozási felhívás után a kenyértörés és a papok áldozásának idejére az oltárfüggönyt behúzzák. A hívek áldozása a függöny széthúzása után az oltár-emelvény elõtt történik, két szín alatt (a hívek a hajóban állnak, a pap és a diakónus a choran-on térdel). Újabb befüggönyzés alatt elvégzik az edények tisztogatását és elhelyezik azokat a prothesziszben vagy az elõkészületi helyen. Kinyitás után a pap az oltárnál elmondja az „amvon elõtti imát” (vor orhnesz), majd áldást ad. Püspöki liturgián az áldást a püspök adja, az egész papság felsorakozik a hajóban a püspök mellett. A szertartást végzõ pap a püspök mögött áll a magasra tartott evangelionnal, majd mindnyájan a diakonikonba vonulnak. Egyszerû liturgia végén a choran elõtt áll az evangelionnal, a hívek odajárulnak, megcsókolják a könyvet. A proszfora kiosztása a templom bejáratánál történik, külön szertartása nincs.
           Az örmény liturgia tere: 1. templomhajó, 2. cathedra (kah), 3. papi ülések, 4. mellékoltárok, keresztelõhely, 5. oltárpódium (choran), kétoldali feljárattal, 6. függöny (varakujr), 7. protheszisz, 8. elõkészületi asztal, 9. diakonikon, 10. evangelion-tartó,11. oltárasztal (szeghan).
 
           Az örmény templomban, a liturgiákban kiemelkedõ helyet foglalnak el az oltárfüggönyök. Magának az oltárfüggönynek elsõsorban teológiai funkciója, igehirdetési értelmezése van, mivel elválasztja a híveket az oltártól, így szimbolizálva Isten misztériumát és szemmel nem látható voltát. A szertartások ideje alatt a függönyt az eucharisztia kiosztása elõtt, a Szentlélek megidézésekor húzzák el. Az oltárfüggönyök ószövetségi eredetre vezethetõk vissza, amelyeknek az Istennek szentelt bibliai belsõ sátor az archeotípusa. Minden valószínûség szerint az örmény egyház alapításától kezdve jelen volt a liturgiában. Valószínûleg szír közvetítéssel jutott el az örményekhez, mivel az örmény egyházon kívül oltárfüggönyökkel csak a szír–jakobita és az etióp egyházban találkozhatunk. Maguk az oltárfüggönyök általában egyszerûek, szerény díszítésûek, gyakorta közepükön egy hosszú szárú kereszttel. Vannak azonban olyan oltárfüggönyök is, amelyeken alakos ábrázolások láthatók, mint például pokolábrázolás, Istenanya a kisgyermek Jézussal, Megváltó stb. A függönyök leggyakrabban bordó színû posztóból készülnek, de nem ritka a sötétkék színû sem.
           A viszonylag egyszerû szertartásokat látványossá teszi a papság öltözete. A diakónus bokáig érõ tunicát (sabig) és vállszalagot (urar) visel. A pap öltözete részben emlékeztet a bizánci liturgikus viseletre: a miseing (sabig) ujjait kézelõk (bazpan) szorítják le. A papi funkció végzésének kötelezõ ruhadarabja, egyben a papi hatalom jelképe a nyakba akasztott, mellen lelógó szalag (a bizánci epitrachilion megfelelõje: porrurar). Az inget és a porrurart öv (kodi) szorítja le. A palást (surdzsar) elöl nyitott, a latin pluviale-ra hasonlít. Jellegzetes örmény papi ruhatartozék a nyakrészt takaró magas gallér, a vagasz. Ez eredetileg e harci sisak nyakvédõje volt, innen került át – jelképes tartalommal, a koronával (szaghavard) együtt – a liturgikus viseletbe. A püspök a korona helyett latin típusú süveget (infula, örmény neve: chujr) visel. A tanító-papok (vartabed-ek) és a püspök pásztorbotot (gavazan) hordanak, a vartabed-gavazan bizánci formájú, a püspöki gavazan a latin pásztorbotra emlékeztet.
           Az örmény liturgia hagyományos építészeti kerete nagyon hasonlít a nyugati szír liturgikus térhez. Itt is jellemzõ a hármas szentélyfej, az egyes helyiségek csak a hajó felé nyitottak, közöttük átközlekedés nincs. Az északiban, a prothesziszben áll az elõkészületi asztal, az újabb templomoknál ez már az apszis északi falánál van. A diakonikonban eredetileg az evangeliont õrizték, ma sekrestyeként használják. Ikonosztászion nincs, viszont az oltár terét a hajótól függöny választja el. A legszembetûnõbb különbség, hogy az apszis és a hajó között nincs tengelyes feljárat. Az oltárasztal (szeghan) egy 1 méter magas pódiumon (choran) áll, s ennek csak a mellékhajók felõl, oldalt van 1–1 feljárata. Maga az oltár rendszerint baldachinos retabulum-oltár, oltárképén Szûz Mária Istenanya képével – függetlenül a templom titulusától. Az oltár körüljárható, mögötte a diakónusok közlekednek, s a keleti végfalban van egy fülke az eltett eucharisztia õrzésére. Egyes templomokban (ahol erõsebb bizánci hatás érvényesült) az oltár-baldachin hármas nyílású, a középsõ nyílás elõtt egy kisebb függönnyel. Ezt a megoldást a szakirodalomban oltárszekrény-nek szokták nevezni (pl. Szanahin, Aghtamar). A choran elõtt a hajóban elkerített rész van a papok ülõhelyeivel és a püspöki trónnal (kah). A templomban csak egyetlen oltár van, amin liturgiát végeznek. Ha ezen kívül mellékoltárok is vannak, ezeknek csak a különbözõ szertartásoknál és szenteléseknél van szerepe. Néha a keresztelõmedencét is ilyen mellékoltár-formában alakítják ki (például Jereván, Sz.Szargisz). Szószék nincs, a püspöki trón szolgálhat egyszersmind szószékül is.
 
{mospagebreak} 
 
           A latin rítusú templomok liturgikus berendezései

           „Készíts nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam. Annak a hajléknak a mintájára, és azoknak a felszereléseknek a mintájára készítsd el, amelyeket mutatok neked”, mondta Isten Mózesnek (Kiv 25,8–9).
           A templom leglényegesebb alkotóeleme az oltár, mely a kereszten meghalt, és az eucharisztiában és az egyházban közöttünk lévõ feltámadt Krisztust szimbolizálja. Mert az oltár Krisztus szimbóluma a templom szentélyében, ezért lehetséges, hogy nagypénteken megfosztjuk díszeitõl, mint a történeti Krisztust tették. Az oltárnak ez a krisztusi jelkép volta teszi szükségessé, hogy használat elõtt fölszenteljék. Az oltárnak leginkább arra kell alkalmasnak lennie, hogy Krisztus keresztáldozatát, a szentmisét megjeleníthessük rajta, de mindenek mellett anyagösszetételében és mûvészies formájában utalhat a krisztusmisztérium legmélyebb titkaira is. Anyagának kettõs jelleget adva utalhatunk mind az üdvtörténet két szakaszára, mind Krisztus kettõs természetére, esetleg Krisztus Testének kettõsségére, annak szervezeti és szentségi megjelenésére stb. De ha az oltárt egy darabból készítjük, kifejezheti a krisztusi áldozat egyetlenségét, bár a liturgia azt mindennap megünnepli. Ezt az oltárt, amelyen a szentmisét celebráljuk, díszes antipendiummal is dekorálhatjuk, úgyszintén virággal díszítjük, amit ajánlatos mellette vagy elõtte elhelyezni, hogy az oltáron történõ szent cselekményt ne takarja el vagy arról a figyelmet ne el, hanem inkább ráterelje. Az oltárba ereklyét helyezünk el, nem beleépítve, hanem sajátos kendõbe foglalva, ami nélkül – rendes körülmények között – nem szabad szent liturgiát végezni. Mivel a megváltás legfõbb mozzanata Krisztus kereszthalála, az oltár közelében, jól látható helyen feszületet helyezünk el.
           A szentélyben az oltár közelében állítjuk fel az ambót, a felolvasóasztalt. Ez az oltárhoz hasonló fontosságú állvány megjelenésében és elhelyezésében is vetekszik az oltárral, hiszen a szentmisének két nagy része van, az Ige liturgiája, mely a felolvasóállványtól hangzik el és az áldozat liturgiája, mely az oltáron történik. Ezért az ambót is virágdíszítés illeti, ami az Ige asztalát kiemeli a szentély többi berendezése közül. Itt megjegyezzük, hogy a templom összes berendezése valódi és eredeti kell legyen: ami fa, az fából legyen készítve, ami márvány, az valódi márvány legyen, a gyertya viaszból készüljön, a lángját semmiképpen ne helyettesítsük villanyégõvel. Isten házának és annak berendezésének eredetinek kell lennie, hiszen Krisztus azt mondta: „Én vagyok… az Igazság” (Jn 14,6).
           Az elsõ századokban a mise után a hívek nemegyszer hazavitték az Eucharisztiát, azt tisztelettel õrizték, s maguk áldoztak. A papok pedig a betegek áldoztatására tartották lakásukban. Az üldözések megszûnte után az Eucharisztiát a templomban kezdték õrizni, és ennek a következõ formái alakultak ki: a) Az oltár mellé állított szentségház, melyet késõbb, a középkorban díszes építménnyé alakítottak ki; b) Ugyancsak általános volt a falba süllyesztett fülkében való megõrzés, a fülkét mûvészi kõfaragásokkal díszítették és mûves vasrácsokkal zárták. Ezt nevezték pasztofóriumnak. A II. vatikáni zsinat után használata ismét szokásba jött; c) Több helyütt fémbõl készült és az oltár elõtt zsinóron függõ galamb alakú szentségtartót használtak. d) A Tridenti zsinat elrendelte, hogy a székesegyházak és a szerzetestemplomok kivételével, ahol külön szentségi kápolna volt az Eucharisztia õrzési helye, a fõoltáron díszes tabernákulumban legyen az Oltáriszentség, és elõtte örökmécs égjen. A tabernákulum szó kis sátrat jelent és az ószövetségi szent sátorra utal, a köztünk maradó, sátorozó Krisztus isten-emberi jelenlétére. Napjainkban csak a székesegyházakban maradt meg a szentségi kápolna. A Római Misekönyv úgy rendelkezik, hogy kívánatos az Oltáriszentséget külön kápolnában õrizni, ha az alkalmas a hívek magánáhítata számára. Ha ez nem valósítható meg, akkor az Oltáriszentséget a régi, megmaradt fõoltáron, vagy megfelelõ mellékoltáron kell õrizni. Lehet oszlopra állított szentségházban vagy falba süllyesztett fülkében (pasztofórium) is õrizni. Szabály, hogy a templomban csak egyetlen helyen, szilárd anyagból készült és biztonságos tabernákulumban õrizzék az Eucharisztiát. Ennek ajtaja nem lehet átlátszó.
           A szentély többi berendezési tárgya közül megemlítjük a sedilia-kat, a székeket, melyeknek száma lehet 13, Krisztus és a 12 apostol analógiájára, mely szám utalhat az egyház krisztusi és apostoli jellegére. A celebráns széke, ülõhelye kiemelkedik a többi közül, s ez hangsúlyozza Krisztus jelenlétét a szent cselekmények alatt, fõképpen a szentmise idején, amikor a misézõ pap személyében is jelen van Krisztus.
           A keresztelõkút (fons baptismalis) a keresztelés rendes helye, melynek méltónak kell lennie arra, hogy ott vízbõl és Szentlélekbõl újjászülessenek a keresztények. Akár a templomon kívül egy kápolnában, vagy belül a templomban a hívek szeme elõtt helyezik el, hogy a keresztség kiszolgáltatásakor minél több hívõ számára biztosítsa a rálátást és a részvételt. Itt a helye a feltámadt Krisztust jelképezõ húsvéti gyertyának is, melyet azonban a húsvéti idõben az oltár közelében helyezünk el és minden szentmisén meggyújtunk.
           A barokk korig a templomokban alig fordultak elõ a padok. A nép nagyrészt állt vagy térdelt a mise alatt, csak az idõsebbek számára tettek lócákat a falak mentén. A barokk templomokban azonban padokat állítottak fel térdeplõkkel, francia olasz templomokban inkább székeket. A Római misekönyv úgy rendelkezik, hogy helyes, ha székek vagy padok állnak a hívek rendelkezésére. A belsõépítész feladata olyan ülõhelyeket tervezni, ahol fárasztó testtartás nélkül lehet ülni, állni és térdelni. A görög-katolikusok is bevezették a székek használatát. Az ortodox templomokban azonban továbbra is csak a falak mentén vannak ülõhelyek.
           A román stílusban a 10. században jelennek meg elõször a templomok mellé épített tornyok, valószínûleg elõbb védelmi célból, késõbb a harangok elhelyezése végett. Számukat kettõre, háromra, négyre is emelték. A románból a gótikába forduló átmeneti stílusú ciszterci építészetben és a koldulórendek templomainál eszmei okokból lemondtak a torony építésérõl és csak a tetõgerincen ülõ huszártornyot, alkalmazták. A gótikától kezdve magasságában és kiképzésében is egyre inkább reprezentatív jelleget kap a templomtorony, meghatározó jelleget adva a város- vagy településnek. A templomtoronyban helyezik el a harangokat. A különálló harangtornyot „kampanilének” nevezik. Az újkor óta gyakran nagyméretû órát, esetenként harangjátékot is szerelnek rá. A toronysisak rendkívül változatos formákkal zárja a templomtornyot. A katolikus templomtornyok csúcsán hagyományosan kereszt áll. A modern templomépítészetben elvi és anyagi okokból egyaránt kérdésessé válik a torony szerepe, és az új templomoknál azt sokszor elhagyják, mint a mienknél is.
 
           Nagy Konstantin császár alatt lett szokássá, hogy a templomépületeket ünnepélyes formában adták át rendeltetésének. Ez az elsõ eucharisztikus ünneplés alkalmával történt. A pogányoktól használatba vett templomok esetében a templomok falait szenteltvízzel hintették meg. A bizánci liturgiában a templom akkor vált szent hellyé, amikor a püspök vezetésével az elsõ szent liturgiát végezték el benne. A nyugati templomszentelés liturgiája az alapkõ letételével kezdõdik. Körmenetileg vonulnak az építés helyére, melyet az alapkõvel együtt az igeliturgia után megáldanak. A szertartás a befejezõ könyörgéssel zárul. A tulajdonképpeni templomszenteléskor körmenetileg érkeznek az ereklyékkel az új templomhoz, ahol a bezárt ajtók elõtt a hívek képviselõi és az építõk a templom kulcsait a szentelõ püspöknek átadják. A püspök ezután bevonul a templomba, elõször a híveket hinti meg szenteltvízzel, hogy bûnbánatra intse, és a keresztségi fogadalmaikra emlékeztesse õket, ezután meghinti a templom falait is. Az igeliturgia után eléneklik a Mindenszentek litániáját, elhelyezik az ereklyéket, elmondják a szentelési imát, felszentelik az oltárt, majd a falak tizenkét helyen krizmával való megkenése következik. Ezek után kerül sor az Eucharisztia ünneplésére, amely szorosan hozzátartozik a templomszenteléshez, saját miseszöveggel, prefációval és olvasmányokkal. A templomban rendesen tizenkét kereszttel jelzik azokat a helyeket, ahol a püspök krizmával megkente a falakat.
           Minden templomot egy hittitok vagy egy szent tiszteletére szentelnek fel. Ha egy hittitok a templom címe (pl. a Szentháromság, Jézus Szíve), akkor ezt a templom titulusának nevezzük. Ha pedig egy meghatározott szent a templom védõszentje (patrónusa), akkor beszélünk patrociniumról. A templom címének ünnepe a templombúcsú, mely a templom felszentelésének (dedicatio) évfordulójával együtt az illetõ templom két fõünnepe. E napokon a hívek a szokásos feltételek mellett teljes búcsút nyerhetnek (még abban az esetben is, ha az ünnepet valamilyen nyomós okból a megyés fõpásztor a rákövetkezõ vasárnapra helyezi át) és a templom papsága fõünnepként mondja a zsolozsmát. Illõ, hogy a misét e két napon kellõ ünnepélyességgel végezzék.

{mospagebreak} 
          
Befejezés

           A város neve ezentúl ez lesz: „Az Úr ott van.” (Ez 48,35). Láttuk, hogy a kezdetekben az ókeresztények, akárcsak a zsidók, közösségeikrõl nevezték el gyülekezésüknek a helyeit is. Az ecclesia ezért lehetett a krisztusi közösség és a templom neve is egyaránt. A Jézusi ígéret alapján a keresztények azt is hiszik, hogy ahol a tanítványok szeretetben gyülekeznek, ott Isten is jelen van.
           Kezdetben a magyar egyház szó is egyaránt jelentette a keresztény közösséget és a gyülekezetnek a házát. Magáért beszél a szóösszetétel, mely a „szent” jelentésû „egy” és a ház szavakból tevõdik össze. A keresztény tanítás szerint az egyháznak, akárcsak Krisztusnak, kettõs megjelenése van. A feltámadt Jézus, aki menybemenetelekor megígérte tanítványainak: én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig, ígéretét a kõtemplomban is megvalósítja. A megkereszteltek, akik élik a feltámadt Krisztus életét a világban, élõ kövekként épülnek Krisztus Titokzatos Testévé (Egyházzá) a világban, míg a kõtemplom sajátos módon lesz ennek a feltámadt Krisztusnak a háza. Benne ünnepeljük az Eucharisztiát, mely a legláthatóbban jeleníti meg a földön a megkereszteltekbõl felépülõ Feltámadt Krisztus Testét, az egyházat, és benne õrizzük az Oltáriszentséget is, mely ugyancsak Isten hajlékává teszi templomainkat.
           A kõtemplomnak, az Úr hajlékának ugyanaz a küldetése, mint az élõ egyháznak: „Az egyház pedig Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensõséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének” tanítja a 2. vatikáni zsinat (LG1). Ennek analógiájára tehát a kõtemplom az élõ egyháznak az a magja, mely minden helyi egyházban megtermi az emberek üdvözülésének a jó gyümölcsét. De marad a kérdés: mi történik, ha falai üresen maradnak, mert a világ gondjai, a közömbösség és a bûn elzárják az embereket tõle. Erre a kérdésre válaszolhatjuk, amit Jézus mondott azoknak a farizeusoknak, akik azt kérték tõle, hogy hallgattassa el tanítványait. „Mondom nektek – felelte –, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni” (vö. Lk 19,39–40). A kõtemplom mint Isten hajléka és a Krisztus-hívõk gyülekezeti helye egymagában is annak az Istennek a tanúja, akirõl az élõ egyháznak feladata tanúskodni.
           A zsinati szövegben az egyház egyik küldetésének az emberiség egységének megvalósítását jelöli meg. Az egység kisebb közösségek létrehozásán keresztül valósul meg. Ha a világegyház feladata az emberiség egységének a megvalósítása, az egyház legkisebb részének, a plébániának a templom hatóterületén lakó emberek egységének és közösségének a megvalósítását tûzhetjük ki célnak. Ez az egység, mely a mára differenciálódott lelkipásztori tevékenységek eredményeként jön létre (beteglátogatás, caritas, családlátogatás, kisközösségek, egyletek, mozgalmak, lelkiségek, iskolák), mely a leginkább a plébániatemplomban ünnepelt eucharisztia alkalmával lesz láthatóvá, valósul meg. Így lesz a templom is egy-egy lakónegyed egységének és szolidaritásának a kõbevésett eszköze és jele.
           Az emberi egység és szolidaritás azonban nem minden törekvésünket betetézõ, abszolút célként áll elõttünk. Létezik az embernek egy minden emberi egység és szolidaritás horizontján túlmutató vágya, ami nem más, mint az örök boldogság utáni vágyunk, melyben az ember Istennel akar találkozni, és egyesülni, akiben életének és munkájának értelmét és kiteljesedését látja. Mivel az egyház az emberek üdvösségét, Istennel való találkozását legfõképpen az evangélium hirdetésével és a szentségek kiszolgáltatásával valósítja meg, a templom mint az egyház megszentelõ és üdvözítõ tevékenységének legszentebb helye, az emberiség üdvösségének a házává válik. Amikor ide belépünk, azt a várost pillanthatjuk meg, amelyikben Isten lakik, s amelyikbe hazavár minket is; várost, amit Szent János apostol így ír le: „Új eget és új földet láttam. Az elsõ ég és az elsõ föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égbõl, az Istentõl. Olyan volt, mint a võlegényének fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felõl megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és õk az õ népe lesznek, és maga az Isten lesz velük” (Jel 21.1–3).

           Bibliográfia:

Biblia, Szent István Társulat, Budapest,1979.
CSERHÁTI József, dr, FÁBIÁN Árpád, dr.: A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szent István Társulat, Bp., 1986.
DUBY, Georges: A katedrálisok kora, Budapest, 1984, Gondolat Kiadó.
GÁL István, ford.: Euszebiosz Egyháztörténete, Szent István Társulat, 1983.
HUBER József? Egyháztörténelem I–IV., Gyulafehérvár, litografált jegyzet, é.sz. n.
KUNZLER, Michael, Az egyház liturgiája, Agapé, 2005.
MAGYAR István Lénárd, dr: Arménia és Bizánc, in Erdélyi Örmény Gyökerek (Füzetek) Fõvárosi Örmény Klub idõszaki kiadványa, I. évfolyam 1997/1. szám, 7–13.
MARTON József, dr: A keresztény ókor, Mentor Kiadó, 2004.
NORMAN, Edvard: Isten hajléka – A templomépítészet stílusai és története, Budapest – Kairosz, 2007.
SZÁNTÓ Konrád: A katolikus Egyház története I–III. Budapest 1996–1999.
TÖRÖK József: Az egyház története a korai középkorban, jegyzet, Budapest, 1984.
VERBÉNYI István, ARATÓ Miklós Orbán, Liturgikus Lexikon, Ecclesia, Budapest, 1988.

 
           Gyergyószentmiklós, 2008. Szent Ágoston ünnepén.
 
Baróti László-Sándor
 
 


Napi evangélium RSS

evangelium.katolikus.hu
  • Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne...

   

Copyright © 2016 Gyergyói Örmények.

Joomla 1.7 templates free by Joomla Template Maker