Húsvét 4. vasárnapja

A Jó Pásztor nyomában járunk?

A mai vasárnapon a Jó Pásztor, az Úr Jézus szól hozzánk, õt hallgatjuk, s szavai máris félelemmel töltenek el, mert az evangéliumban felcsendülõ jézusi hívás nem hagy senkit közömbösen, ha válaszolni akarunk rá, életünket kell átalakítanunk, hallgatnunk, ismernünk és követnünk kell Jézust!

A hallgatás és a figyelem az emberi szív és lélek természetes tulajdonsága. A Jézusra figyelésünk kiemel bennünket a világ zajából, le kell vennünk fülünkrõl a fülhallgatónkat, hogy meghallhassuk annak a szavát, aki értelmet adhat döntéseinknek, és aki maga is egészen a nyájának szenteli magát.

A Jó Pásztor ismerete nem nagyképû tudás, mely hivalkodóan megbújik a diploma mögé s jópénzért árulja szabadalmát, hanem a Jó Pásztortól eltanult nyitottság, mely kockáztatni is képes a nyáj érdekében, s ha szükséges mindenét elhagyja, még az életét is feláldozza a nyája életéért vagy jobblétéért. Az igazi ismeret nem egyoldalú, a felelõs tudás a földrõl az égre emeli tekintetét, s nem engedi magát elkápráztatni az anyag tüneményével. A felelõs ismeret az eget is kutatja, mely Isten végtelen szeretetérõl beszél az embernek, s folytonosan hívja a Végtelenbe. Isten szeretetébõl ismerhettük meg Jézust, aki életében szomjazta az igazságot, és azért halt meg a kereszten, hogy megvalósulhasson egyszer a teljes igazság a földön.

A krisztuskövetés az ember legnagyobb és legszebb kalandja lehet, mivel az a szabadító Isten iránti teljes bizalmat feltételezi, miközben olyan elkötelezettséget követel, amely még egy követ sem mondhat magáénak, mi feje alá párnául szolgálhatna a fáradtság ideén. Mégis a Tizenkettõ s nyomukban annyian az egyház történelme során merészkedtek követni a Jó Pásztort. Vajon ez a bátorság hiányozna napjainkban, amikor az anyagi biztonság és a személyi szabadság garanciája mindennél jobban csábítanak? Vagy a Jó Pásztor alakját nem engedik tündökölni azok, akiknek ez lenne feladatuk?

Az ajándékozás szintén a Jó Pásztor követését jelenti. Õ adja nyájának az örök életet, amit nem azért kapunk, hogy elrejtsük, hanem, hogy továbbadjuk. A mai vasárnap, amikor az egyház a papi hivatásokért is imádkozik, van-e elég bátorság bennünk, hogy önmagunkat egészen Jézusnak adjuk s azt a hivatást, amit õ ad (-ott), elfogadjuk?

Van-e bátorságunk, hogy hagyjuk magunkat hívni az által, aki egyedül jó és igaz pásztora a nyájnak, mert meglehet, azért nem követ bennünket a nyáj, mert még mi sem hallgattuk meg annak a Jó Pásztornak a hangját, akinek õszinteségét a kereszt hirdeti, s aki nem csapdába ejtette apostolait, hanem meghívta, hogy szabadon szolgáljanak neki! Van-e elég hit bennünk, hogy az apostolokat meghívó Krisztus hangját tisztán engedjük át életünkön, ne halkítsuk, hanem közvetítsük, hogy körülöttünk minél többen meghallhassák, s a feltámadott tanúi lehessenek? Vigyázat, a mai ifjúságot, mely nagyon is tudja, mit él s a keresztet nem téveszti össze a tyúkpajtával, nem lehet becsapni. Rosszul értelmezzük az evangéliumot, amikor azt gondoljuk, hogy mondhatunk szépeket, s közben élhetünk rondán. Ma, amikor annyi kínálat áll rendelkezésünkre, csak a tiszta forrásból vagyunk hajlandóak inni.

Egy bizonyos, hogy semmi eredetibbet és jobbat ki nem találhat a helyzet orvoslására egyházunk, minthogy tagjai, a keresztények ( a papok is!) szabadon és nagylelkûen válaszoljanak Krisztus hívására, ami nélkül nincs keresztény élet, tehát papi hivatás sem lehet. De az is igaz, hogy a mi társadalmunk nem mutat nagy fogékonyságot a szolgálat és az elkötelezettség irányában, mely nem sikerrel és karrierrel, társadalmi elismeréssel, hanem Isten szeretetének hirdetésébõl fakadó belsõ örömmel jár, melynek szépsége mégis felülkerekedik minden sikeres és ma menõ életvitelen.

Bármilyen eklatáns társaság lenne is, nem bízhatjuk a papi hivatások gondját egy egyházmegyei vagy egy annál is nagyobb „papi hivatásokat gondozó csoportra”. Épp úgy nem, mint ahogyan a papi hivatásokért való imádság sem ment fel a hivatásgondozás kötelezettsége alól. De újabban az is igaz, hogy elõször az aratni való után kell nézni s csak azután a munkások miatt siránkozni, mert az evangéliumban Jézus, mielõtt kiválasztotta apostolait, meghirdette az Isten Országát. Az egyházban a missziós parancs komolyan vétele és teljesítése szorosan összefügg a hivatások kérdésével is, hiszen a Jó Pásztor azokat is hívja, akik nincsenek még az akolban.

Az egyház történelmében barangolva megállapíthatjuk, hogy a pásztorokat, akár az apostolokat, mindig az Úr Jézus hívta meg és választotta ki, de a mód, ahogyan az egyház próbálta hirdetni a meghívó Jézus szavait, koronként különbözõ volt. Szent Ambrus másként kapta a hivatását, mint Ágoston vagy Nagy Szent Gergely, voltak helyek és idõk, amikor a hívek választották meg papjaikat, s olyan korszakokat és országokat, társadalmi rendszereket vagy államformákat is ismerünk, amikor és ahol egyházi hivatást vállalni szociális elõrelépést jelentett, ami természetesen más-más dinamikát adott a papi hivatások alakulásának a kisszemináriumokban és a nagyszemináriumokban egyaránt. A romániai változások után, a globalizáció eredményeként, az erdélyi magyar egyházmegyéink egyre közelebb sodródnak a nyugat-európai egyházi helyzethez és modellhez, ahol emberi szemmel nézve, mert a papi hivatásokat teljesen csak természetfeletti síkon érthetjük meg, a papi hivatások logikája egyre inkább az önkéntességen és a szabad és személyes választáson nyugszik. A meghívó Jézus hangjára figyelõ keresztény további hivatásának alakulásában, akárcsak a hívó szó meghallásában természetesen nagy szerepe van a szülõknek, a helyi közösségnek, az egyházközségnek, s annak a papi kollégiumnak is, amely körülveszi a meghívottat.

Egyházunk az örömhír birtokosa, melynek hivatása, hogy Istent felmutassa a világnak, miközben õ maga is a Jó Pásztor nyomában jár, hirdeti az evangéliumot, elkíséri a szegényeket, befogadja az árvákat és felkarolja a társadalom kivetettjeit. Ez a magatartása és hivatása minden tagjának keresztségi hivatásából fakad, melyet nem háríthat senki a szomszédjára. Ezért legyünk „meghívók”, hogy sorainkból szülessenek munkások az aratásba. Ez a nagylelkû válaszunk, mely a keresztségünkbõl fakad, messze a hivatásokért történõ siránkozások és gyászos statisztikák fölötti lamentálások fölé emelhet bennünket, s közelebb visz Krisztushoz.

Mindenikünk meghívott és mindenikünk a meghívó Jézus hirdetõje. Ha komolyan vesszük keresztény hivatásunkat s nem mindenáron a „másikból” szeretnénk keresztényt és papot gyúrni, miközben magunkról megfeledkezünk, újjászületik egyházunk, s a modern világban is felcsendül az apostolokat meghívó Jézus szava: „Jöjj, kövess engem!”.

Baróti László-Sándor

Támogatók

 

 

Látogatók

Oldalainkat 179 vendég és 0 tag böngészi

© Gyergyói Örmények
ASOCIATIA ARMEANO CATOLICA GHEORGHENI,
IBAN: RO84BTRL02101205M63124XX,
adószám: 25306308

Free Joomla! template by L.THEME