Uram, növeld bennünk a hitet!

Olv: Hab 1,2-3; 2,2-4; 2 Tim 1,6-8.13-14; Lk 17,5-10;

     Lukács evangélista Pál apostol tanítványa volt, aki sokszor hallotta tanítómesterét arról beszélni, hogy a keresztény közösségeket a hit tartja össze s a megigazulásunk, vagyis az üdvösségünk ebbõl a hitbõl fakad. Ez volt Pál apostol tanításának egyik központi tétele, melyet szembeállított az ószövetségi zsidó megigazulás-tannal, amely szerint az ember a mózesi törvény betartásával nyeri el Isten tetszését. Lukács, evangéliumában ennek szellemében írta le Jézus ma felolvasott szavait.

     A Jézus korabeli zsidóság az üdvösséget Mózes törvényének hûséges megtartásában látta, mely minden izraelitát kötelezett. Mózes törvényei azonban meglehetõsen félreértelmezést kapott a farizeusok törvénygyakorlatában, mely félreértelmezett gyakorlatot Jézus többször is megbírált. Sõt ennél továbbmenve, az általa hirdetett evangéliumba vetet hitre hívta meg hallgatóit, ami bûnbánattal jár.

     Jézusnak ez a tanítása szülhette az apostolokban a kérést: „Növeld bennünk a hitet”. Jézus feleletében egy ellentétpárt találunk, mely által a hit fontosságára utal. Az apostolok kérésére, Jézus kiemeli a hit üdvözítõ szerepét, s utal arra is, hogy az megelõzi tetteinket, amelyek azonban belõle fakadnak. Egy kis mustármagnyi hit már az életünkben is csodadolgokat tud tenni: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: szakadj ki tövestõl és verj gyökeret a tengerbe, engedelmeskedik nektek”.

     A tanítványok megtapasztalták a jézusi hitnek ezt az erejét. Uram, mondták, olvastuk a tegnapi evangéliumban, a te nevedben még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk. Jézus azonban alázatosságra, szerénységre inti: miközben apostolkodnak, nehogy elbizakodottá váljanak, tartsák magukat haszontalan szolgának, ha mindent megtettek volna is, hiszen maga Isten mûködik bennük és általuk.

     A hitet azonban drága kincsünkként kell õriznünk, s tovább is kell adnunk. Pál apostol a 2. olvasmányunkban erre buzdítja Timóteust, munkatársát: „Szeretett fiam! Figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézfeltételem által benned él.”

     A hitet mi is Istentõl kaptuk mint ingyenes kegyelmet s élesztgetnünk, kell magunkban, hogy el ne haljon, mert, ahogyan Habakuk próféta az elsõ olvasmányunkban tanítja, belõle élünk. „Az igaz a hitbõl él.” A hitben kapcsolódunk Krisztushoz, mint a szõlõvesszõ a szõlõtõhöz. Termést csak akkor hozhatunk, ha Krisztusban maradunk.

     Sokszínû társadalmunkban mi keresztények is ki vagyunk téve az elközömbösödés veszélyének. Habakuk próféta ennek is hangot ad az olvasmányban:”Csupa fosztogatást, csupa rablást látok magam elõtt; a vádaskodás és civódás egyre fokozódik”. A hitetlen világ nyugtalan, meghasonlik, vádolja testvérét, mert mellõzi az igazságot. De ebben a világban a keresztények hite önbizalmat ad. Bár kevesen vagyunk, mégis gyõzedelmeskedhetünk, mert nálunk van az igazság: Jézus Krisztus, akit a hitben birtokolunk.

     Pál apostol arra buzdítja Timóteust, ne szégyellje a tanúságtételt. „Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett. Ehelyett vállald az evangéliumot velem együtt, bízva isten erejében.” Minden kereszténynek kötelessége a krisztusi apostolkodás. Sokszor azt hisszük gyöngék vagyunk, nem tudunk már változtatni a hitetlen és nem keresztény világon, mert túl kevesen vagyunk. Jézus bátorít fogjunk hozzá, mert a hit csodákat mûvel ma is. Még kezünkben vannak gyermekeink és unokáink, akik már másként gondolkodnak, mint mi, s sokszor tehetetleneknek érezzük magunkat velük szembe. De nem mi cselekszünk, hanem Isten kegyelme, és ne gondoljuk, hogy már mindent megtettünk ezen a téren. Állandóan apostolkodnunk kell, hisz, ha mindent megtettünk, akkor is csak a kötelességünket teljesítettük.

Gyergyószentmiklós, 2007. okt. 7-én. Baróti László-Sándor