Erdély kultúráját gyarapították – a gyergyószentmiklósi örmény fesztiválon jártunk

Savanykás tej illata, keletiesen lüktető dallamok, drága anyagból készült népviseletek, ékszerek és fülig érő bajuszok tárultak elénk szombaton az örmény közösségi ház udvarán Gyergyószentmiklóson. A 10. Örmény Művészeti Fesztivál jócskán tartogatott meglepetéseket: mindamellett, hogy e közösség erdélyi jelenlétét, kalligráfiáját, dalait, konyhájának illatát és kávéjának aromáját is megismertette az érdeklődőkkel, rávilágított arra, hogy az Erdélyben együtt élő nemzeteknek értékteremtő erejük van. Az előadásokat és kiállításokat, ahogyan a már hagyománnyá vált örmény gasztronómiai bemutatót is a járványhelyzet szabályaihoz való igazodás korlátozta, de így is nagy volt az érdeklődés.

A 10. Örmény Művészeti Fesztivál, akárcsak egy „nagyobbacska gyermek”, a kihívások ellenére is helytállt, és a már rutinossá vált programok mellett hidat képezett a különböző országok között – emelték ki a szervezők, akik nagy megvalósításként könyvelték el azt, hogy a járványhelyzet pozitív hozadékát, az online kapcsolódást kihasználhatták. Az élő közvetítéseknek köszönhetően Lengyelország, Örményország, Magyarország és más országok örmény kisebbségei is végigkövethették az eseményeket.

Többek között megcsodálhatták Simó Júlia Az együttélés margójára című népviselet-tárlatát, amelyen székely, szász, magyar, örmény, törcsvári román, marosvásárhelyi gábor cigányasszony viselete is felsorakozott. A jelenlévők megbizonyosodhattak róla, nem volt pásztor- vagy bányásznép az örmény, ellenkezőleg, kereskedőkhöz méltón kozmopolita stílus uralkodott öltözékeiken, világjárásuknak köszönhetően viseletük idomult a kor szelleméhez és letelepedési helyeik adottságaihoz. A kiállítási darabokat Kalamár György mutatta be, kiemelve, hogy napjainkban egyfajta néprajzi funkcionális analfabetizmus uralkodik a viseletkészítők ugyanis gyakran azt sem tudják, milyen a népek hagyományos öltözéke, mégis árulják a tévesen elkészített darabokat.

Kiderült, az örmények viseletének alapszíne, akárcsak a székelyeké, a földet jelképező fekete, a vizet megjelenítő fehér, az eget szimbolizáló vörös és a termékenység pirosa. Emellett a kék is megjelent a gyász színeként, a sárga a betegség jelzőjeként, valamint ellentétben a székelyekkel a lilát is gyakorta alkalmazták.

Az örmény konyha is megnyitotta kapuit az érdeklődők előtt, ám az idei fesztiválon elmaradt a kóstolás. Az ángádzsábúr levesbetét készítési fortélyait ugyan elleshették a jelenlévők, és az étellel járó illatokat is magukba szippanthatták, csupán látvánnyal térhettek haza. De a látvány sem volt mindennapi: szorgos kezek hajtogatták a négyzetre vágott, borsószemnyi húsgombócokkal megtöltött tésztákat, amelyek az eddigi örményfesztiválok ünnepi levesét ízesítették.

Jellegzetes levesüket, az ángádzsábúrt egyébként churuttal ízesítik a hagyománynak megfelelően: a zöld masszához szükséges tehéntej, amelyet 6 héten keresztül savanyítanak, napi kavargatással, hogy véletlenül se keseredjen meg. Akkor lesz kész az érlelés, ha a savó feljön a tej tetejére, a fehérje leszáll az aljára. Ekkor rézedénybe teszik főni, és bő mennyiségű darált petrezselymet adnak hozzá. 8-10 órán át forralják, közben kevergetik, nehogy odaégjen. A churut akkor használható, ha nagyon besűrűsödik, egészen pasztaszerű masszává alakul. Ekkor gézbe csomagolják, és miután jól kicsöpög, hegyes csúcsos formákat készítenek belőle, majd száradni teszik – adta tudtunkra a kereskedő, aki a befőttes üvegben és hűtőben való tárolást javasolta, miután megtöltöttük zsebeinket az ínyenc csemegével.

Örmény viselethez és örmény ízekhez bajusz dukál. De létezik egyáltalán örmény bajusz? Hogy eszi a zsíros kenyeret a bajuszos ember? Tán megkent felével lefelé tartva, hogy a szőrzet ne zsírosodjék be? – vetették fel humorosan a bajuszos életformát képviselő helybéli férfiak, akik érdekességképpen azt is elmondták, hogy a bajusz akkor az igazi, ha a száj szögletéig ér, pödört részei pedig még úgy is láthatóak, ha a férfi háttal áll a nézelődőnek.

Még csak székely bajusz sem létezik, a magyar bajuszviselet az, ami országokon át dívik, és olyannyira felkapott, hogy még világbajnokságokat is megnyernek viselői. S hogy miért nyerte 7 évig a bajnokságot egy osztrák taxisofőr? A válasz erre egyszerű: a magyar bajusz a huszárok és tisztek sajátja volt, az osztrák-magyar monarchia idején pedig jószerivel sorakoztak fel osztrák nemzetiségű huszárok is a harctérre. A bajusz pedig generációkon át öröklődött.

Ha fennragad valami az arcszőrzeten, bűszkén viseli a székely-örmény, örmény-magyar ember. Főleg akkor, ha Örményország jellegzetes kávéjáról van szó: az italnak nemcsak mennyei aromája van, hanem lelke is, állapítottuk meg, miután jómagunk is kipróbáltuk. Forró homokban fő, barna cukorral és többszöri szórtkávéval egészül ki, míg végül olyan aromát kap, ami a kotyogóban főtt kávét is kihívások elé állítja. Technikájának elsajátítása nem egyszerű, ahogyan az elkészülési ideje sem.

A pálinkáról szintén derültek ki meghökkentő tények: ilyen az, hogy a kajszibarackból készített alkoholos ital leginkább Örményország sajátja, ugyanis ott ágaskodnak az égig a barackültetvények. Emellett az is tágra nyitotta a jelenlévők szemét, hogy a valódi pálinka 40 fokos, és az annál magasabban égőket már a szeszes íz, és nem a gyümölcs aromája dominálja, tehát a székelyföldi pálinkafőzők alkalomadtán túlzásba esnek, amikor torokégető itókát főznek.

Maczalik Ernő bácsi, Erdély legismertebb füvesembere is tartogatott meglepetéseket: olyan fűszerekről tartott előadást, amelyeket minden erdélyi konyhában tartogatnia kellene az egészséges életmódra törekvőnek. Többek között a fokhagyma, a bazsalikom, a majoránna, az izsóp, a metélő hagyma, a zsálya, a rozmaring, a paprika és a borókabogyó a konyhák varázslója.

A kíváncsiskodók megértették: szükség van arra, hogy saját kertjeikben termesszenek fűszereket, mert a nagyvárosok – bár gyógyszertárakkal dugig vannak – fűszerboltokat elvétve találni, és ez nagy veszteség, mert az ízeknek, az étkezéseknek élvezeti forrásnak kell lenniük.

Az összejövetelen a résztvevők az esemény támogatóival és szervezőivel együtt Ákontz-Kövér István örmény-magyar származású szerzetes emléktáblájához vonultak. Dr. Puskás Attila, az Erdélyi Magyarörmény Szövetség elnöke elmondta, az örmény nemcsak kereskedő volt, hanem kultúrateremtő közösség is, hiszen elég csak körülnézni az épített örökség, a művészet és a néphagyomány terén, és máris számos, Erdélyre gyakorolt jótékony hatást fedezhet fel a szemlélődő. Ezt az elképzelést erősítette meg Csergő Tibor, a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója: elmondása szerint a szerzetes életpályája is azt bizonyította, az örmények nem csupán Istenüket szolgálják, hanem saját diaszpórájukat is, és könnyedén idomulnak az őket befogadó kultúrákhoz, hogy együttes erővel közös értékeket teremthessenek.

A koszorúzáson Sergey Minasyan, Örményország bukaresti nagykövete, Percze László, Magyarország csíkszeredai konzulja, Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke és Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere is elmondta köszöntőbeszédét. Az elöljárók egyetértettek abban: Erdély sokat nyert azzal, hogy évszázadokkal ezelőtt befogadta az örmény közösségeket: míg a székelyek drága, védett földjeiket adták e népnek, addig az örmények, ha kellett, vérükkel védték a helyet viszonzásul. Hűségüknek semmi sem szabott határt. A békés együttélésnek köszönhetően nem csoda, hogy sok idős személy máig úgy jellemzi őket, hogy "jó magyar emberek az örmények".

 

www.maszol.ro, 2020. szept. 13

© Gyergyói Örmények

Free Joomla templates by L.THEME